A kísértetek malma
A kísértetek malma
Levél a szerkesztőhöz
Levél a szerkesztőhöz
Abban a városkában, ahol a minap megfordultam: a régi, kacskaringós utcácskában úgy szálldosnak a hírek, mint a rozmaringillat a kertekből. Most azt a hírt viszi az esti beszélgetések szellője, hogy a régi malmot, amelyet az utca végén közönségesen szárazmalomnak neveztek, és benne évtizedek óta nem munkálkodtak, mintha csak arra szánták volna, hogy félrecsapott nádtetejével véglegesen az emlékezésnek szentelje minden idejét: a régi szárazmalmot megint „életbe léptetik”. Igaz, hogy itt csak lóerejű munka folyik, elszerencsétlenedett gebék hajtják körbe a kereket – de a malomra esetleg megint szükség lesz az idén, mert hál’istennek, bőven termett mindenből, ami a malom ügykörébe tartozik.
Nehéz dolog egy mai, modern embernek megérteni, hogy mit jelent voltaképpen az ilyen híresztelés, amely az esti beszélgetések csendes utcácskáiban fölkerekedik. Elsősorban is nagyon fiatalító hatása van az ilyen híresztelésnek, amelynek hallatára a legöregebb emberek is azt kezdik magukban gondolni, hogy megint csak divatba jönnek, mert, íme, újra szükség van az ő találmányukra, amelyet még a gőzmalom előtt építettek. Másodsorban pedig azt jelenti az ilyen esti pletyka, hogy megint olyan termésünk van végre-valahára, amikor nem mondhatja majd senki, hogy nem termett elég kenyér Magyarországon. Még a szárazmalmokra is kijutott a teendőből, nem beszélve a szélmalmokról, vízimalmokról, amelyeket bizonyára már nagy reparatúra alá fogtak tulajdonosaik.
Mintha egy darabka térne vissza a régi magyar életből, amikor ezekről az ódon, legendákba, mesemondásokba való malmokról hallunk. Mintha nagy borulat után egy tenyérnyi kékség mutatkozna valamerre. Mintha valami régi kedvek kezdenének fölbugyborékolni bennünk, amikor elgondoljuk, hogy a már semmire se jó szárazmalmokból megint vidám kiáltozás hangzik, amikor deresedni kezd a423 nádtető; verébsereg vidul, és ló nyerít az elnémult udvarokon. De a határokban terpeszkedő szélmalmok is elkezdik rejtelmes jeleiket adogatni a szélben. És a vízimalmok oly romantikusan kelepelnek megmaradott folyóink mentén, mintha ott folytatnák a mesemondást, ahol valaha abbahagyták.
A malmokra megint nagy szüksége lesz Magyarországnak, hogy földolgozhassa esztendei termését.
Talán még az a boldogtalan malom is nekifiatalodik egyszer, amely már hosszú évek óta nézegeti magát üres, sötét szemeivel a pesti Duna-parton, szemközt a Margitszigettel. Mintha a kísértetek háza volna ez a leégett malom, amelyben azok a szörnyű lidércek, tébolyult denevérek, mérges gyíkok, egerek, patkányok lakoznának, amelyek az elmúlt években a magyar életet gyilkolták. Az idegen, aki erre hajókázik a Dunán, megdöbbenve nézi a csonka malmot, amelyet senkinek se jutott eszébe újra fölépíteni, mintha Magyarországon többé nem lenne szükség malomra. Áll a romladék, mintha elpuskázott, tétlenségre kárhoztatott életünket jelentené, de mind ez ideig hiábavaló volt minden kísérteties figyelmeztetése, éji ablakai mögött senkinek se jutott eszébe mécsest gyújtani a munkának. Ma már a nevét sem tudja senki a vörösbarna, hatemeletes háznak – kitörlődött az élők sorából, pedig csontjai még épek, és falai nem ijednének meg az újabb tennivalóktól. A kísértetek malma, amely mellett búsan, sóhajtva halad el a magyar.
De talán most, amikor a legrégibb szárazmalmokat is emlegetni kezdik a magyar fantáziák, talán most majd rákerül a sor a leégett és érdemtelenül elhanyagolt malomra. Aminthogy azokra a hasznos, derék emberekre is rákerül a sor, akiknek megbízható munkaerejét darab ideig mellőzni akarta a megháborodott, eszeveszett magyar élet. Az emberek és malmok megint csak dolgozni fognak, mert az élet így követeli.
(1928)424
