A szemlész és a sorsharag
A szemlész és a sorsharag
Levél a szerkesztőhöz
Levél a szerkesztőhöz
Emlékszel a nyírségi határcsárdákra, amelyekben szokás volt pihenőt tartani a falra akasztott italmérési engedélyek, trafikjogok és más háziáldások alatt? Emlékszel a határcsárdákban a mindenkori csendőrökre, akik lóháton járták a határt félelmetes kakastollaikkal: a faluzó, úgynevezett vándor kéményseprőkre, akik tele voltak dallal, mesemondással, már csak bánatos foglalkozásuk miatt is? És emlékszel az ivó sarkában lesipuskás módjára meghúzódó fináncra, a spenótbakára, akit Bach-korszakbeli szereplése óta nemigen kedveltek Magyarországon! A fináncból pénzügyőr lett; a biztosi rangban levők még sarkantyút is verettek a csizmájukra; a szemlészek pedig némely vidéken némi sikerekkel is dicsekedhetnek vala a kikapósabb asszonyfajtánál. De még mindig csak gyalogosan baktatott a finánc, még ha hosszú csövű puskát is akasztott a vállára. És a mogorvább külsejű vadász uraktól dehogyis merészelte volna elkérni vadászengedélyüket! Hát csak ült elhagyottan, magányoskodva a határcsárda szögletében. A kéményseprő legény is szívesebben húzódott a kipödrött csendőrséghez.
Hát mostanában megint sűrűn halljuk emlegetni a szemlész nevét, akit olyan sarzsival akarnak fölruházni, amilyen kevés van a franganátos emberek között. Félelmetesebbnek ígérkezik a jövendő finánca még a csendőrnél is, ha vidéki észjárásunk szerint gondolkozunk. (Ám, azt gondolom, hogy a pesti észjárás szerint is megnövekedik a szemlész árnyéka azoknak a kereskedőknek a látomásaiban, akik amúgy is sokszor látják az ördögöt.)
Fordult megint a világ; a békés pénzügyőr, aki egyébként már kezdett táncosnét kapni a falusi bálakon: megint mumus lesz, mint a nagyapja idejében. A „zsákba, finánc!” hangzatú jelszó, amely az425 utolsó évtizedekben már kezdett kimaradozni a divatból, mert az emberek lassan ráeszméltek, hogy a szemlészre éppen olyan szükség van a világrendben, mint a többi állami funkcionáriusra – a „zsákba, finánc!” nevű gonosz játék felelevenedik az emberi emlékezetekben. Nem hinném, hogy a polgári beavatkozást élvezett, jóravaló pénzügyőrség különösen megörülne az új pénzügyminiszteri intézkedésnek, amely megint csak visszaveti a fináncságot a régi népszerűtlenségbe, a görbe tekintetű falusi fogadtatásokba, a gyűlölködő vasvillatekintetek mennykőibe, a határcsárda zugolyába, ahol megint csak egymagában üldögélhet, még a vándor kéményseprő se merészel vele barátkozni. Teher is lehet a hatalom, amely a gyalogosan, békességesen és nehéz karabély nélkül baktató fináncságot félelmetessé teendi. Nem mindig kényelmes dolog az, ha a békességes szemlész úr egyszerre önmagának lesz a följebbvalója, mert komótosabb, ha vigyáznak mások is az ember felelősségére, lelkiismeretére.
Nem, sehogy sem illik ez a pozíció a szemlészhez, akit már nem is küldenek mindig az ángya térdébe, ha szűzdohányt vagy kisüstöt szimatol. (Jól eldugták azt a magyarok.) De mivel fogadják ezentúl a szemlészt, akinek joga lesz az asszonyi ládákban, a rokonok kofferjeiben, az ágyak szalmazsákjaiban is kutatni a tilos portéka után? Rosszabb helyre is elkívánják ükeimet az ángya térdinél, és a sok rossz kívánság egyszer csak megvalósulhat a vérmesebb magyaroknál. Pödörheti bajszát a szemlész, pöngetheti sarkantyúját a biztos, nézelődhet jóravaló feleség után a megemberedett pénzügyőr – megint csak ott találja magát, ahol a nagyapja, aki a kiváló káromkodásokra tanítgatta a magyarságot.
De én még azt mondom, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, hogy várjunk a szemlész úrral, amíg fölköti a beretvaélesre fent új panganétját a derekára. Vannak olyan higgadt emberek, akik a puskaporral is tudnak bánni. Nem kell mindjárt föltételeznünk a szemlészről, hogy pipára gyújt a szénaboglyánkban. Aztán majd csak megnézzük, hogyan kell védekezni a kiköszörült panganét ellen.
(1928)426
