Százesztendős vőlegény tavasza 1930-ban
Százesztendős vőlegény tavasza 1930-ban
– Ha száz esztendeig élek, se fizetheti vissza az élet azokat a veszteségeket, nélkülözéseket, keserves viszontagságokat, elmaradottságokat, amelyeket a háborúban, a forradalmakban, a hadifogságban szenvedtem – hallani lépten-nyomon.
– Ha száz esztendeig élek, se láthatok többé olyan tavaszt és májust, mint 1910-ben, amikor még nem kezdődött a háború, és az egész világ, legalább az én világom csak a boldog vagy boldogtalan szerelem körül forgott. Éppen állandó fészkét akartam rakni boldogságomnak, mert küzdelmes ifjúkor után végre meg tudtam volna szerezni mindennapi kenyeremet a polgári pályán. És a kenyérke már akkora volt, hogy másnak is szelhettem volna belőle – mondja egy barátom, akit 1914-ben mint tartalékos tisztet elvittek katonának.
– Ha száz esztendeig élek, akkor se lehetek többé olyan hű, önfeláldozó, ábrándos és ideális szerető, mint akkor voltam, amikor mindig csak egy nőnek a szeszélyére gondoltam, éjjel és nappal vele foglalkoztam; néki, az ő kedvéért dolgoztam, szabad időmet vele töltöttem, és távol tőle is róla álmodtam, mert még álmomban is hittem az ő varázsában, imádságában, amellyel megoltalmazott minden veszedelemtől – szól egy másik barátom, aki a háborúban és a háború utáni esztendőkben éppen a nőkből ábrándult ki, hogy soha többé nem tudott szeretni.
– Ha száz esztendeig élek, akkor se hihetek a gyermekeimben, a legközelebbi rokonaimban, a testvéreimben, a húgaimban, hiszen mind megfeledkeztek rólam, amikor már jó darab ideig nem adhattam hírt magamról a lövészárokból, majd a fogolytáborból, de messzi számkivetésből sem. Mindenki belenyugodott, hogy elvesztem, elpusztultam, meghaltam vagy legalábbis rövidesen meghalok, mert távol voltam tőlük? – ki hitetné el velem azóta, hogy van gyermeki szeretet, van testvéri szeretet a világon, mikor magamon ezt nem435 tapasztaltam? – panaszolta egy harmadik barátom, aki a testvériségből „józanodott ki” olyan mértékben, hogy a háborúból való hazajövetele után esztendőkig nem tudott itthon maradt testvéreire még nézni sem.
– Ha száz esztendeig élek, se felejthetem Bányai Elemért (Zubolyt), az utolsó idealista hírlapírót, aki Budapesten járt – mondja a negyedik barátom, aki „önzésében” még mindig azt „várná” a sajtó munkásaitól, hogy ideáljaikért ne csak a harcmezőn haltak volna meg, hanem hazajövetelük után itthon is; amikor politikai és társadalmi meggyőződéseikben azóta se tudnak „összestimmelni”. – A sajtó nem teljesítette a kötelességét akkor, midőn belenyugodott abba, hogy világháborút szítsanak; – a sajtó nem teljesíti kötelességét most, amikor megnyugszik abban, hogy az emberiség tovább is hervadozzon a megmérgezett atmoszférában, – folytatja barátom. – A nyomorult gyertyának van annyi jussa, hogy eltegye jobb időkre lángját a gyilkos gőzökkel teli pincében, ahová levegőt kémlelni küldték. Csak az emberi szellemnek kell tovább a világosság érdekében dolgozni, amikor már mindenki tudja, hogy dohos, egészségtelen, gyilkos légkörben úszik tovább a világ, mert a háború halottai nem nyugodtak még meg abban, hogy egyedül csak nekik kellett meghalniok a háborúért! Hol vannak ilyenkor az idealista írók, akik felnyissák szemét a megvakult emberiségnek, amikor megint tavasz van, megint május van, megint kezdi az emberiség a természettel együtt az életét a megújulás, az ismét virágzás, a fejlődés, a növekedés, a gyümölcsözés felé? – Ezt panaszolta negyedik barátom, amikor Zubolyt és véle együtt mindazokat a szellemi hősöket kereste, akik a háborúba elvitték ideáljaikat, és onnan nem tértek vissza, mert elestek ideáljaikkal együtt.
…Csak ötödik barátom, mindenki barátja, ápolója, vigasztalója, a mindnyájunkban lakozó és elválhatatlan barát, az önző lélek mondta meg most is az igazságot:
– Ha száz esztendeig élek, még akkor se lesz szebb a tavasz sohasem, mint 1930-ban, amikor életben vagyok, holott régen meg kellett volna halnom. Itt vagyok, és szagolom az ibolyát, nézem az égboltozatot, megsimogatom a falombot, hallgatom a madarak énekét, keresem lelkem felvidulását és megújhodását a hosszú zordon tél után,436 mert nem élhetek örökös gyászban. Ha száz esztendeig élek, akkor se lesz megelégedettebb tavaszom, mint 1930-ban, mert nem szenvedek többé a szerelem miatt, amely elhagyott; megismertem a nőket, és nem bánkódhatom többé ábrándtalanságuk miatt; nem szomorít többé testvéreim önzése, mert éppen olyan önző lettem én is; nem hiszek többé azokban az ideálokban, amelyekért meg is lehet halni.
Ha száz esztendeig élek, akkor se lesz többé oly csendes, szertelenségektől, bolondságoktól, megháborodásoktól mentes tavaszom, amikor megismertem a világot, amelyért nem érdemes szenvedni.
Vajon melyik barátomnak volt igaza az öt közül, amelyek, mint az öt ujjam következnek egymás után, és egyik esztendőben arra valók, hogy megsimogassanak a jó magaviseletemért, de egy másik esztendőben arra is hajlandóságot éreznek magukban, hogy megfojtsanak, mint a hóhér bánik el az elítélttel? Kinek van igaza?
(1930)437
