ELSŐ FEJEZET • amelyben egy békés polgár ellenáll
ELSŐ FEJEZET • amelyben egy békés polgár ellenáll
Démon, aki az egész világ felett uralkodik, egy nap Pestre jött, és a temetésrendező házában lelt búvóhelyet.
A temetésrendező már kora délután észrevette, hogy valami nincs rendben a háznál. A bútorok akadékoskodtak, nem engedelmeskedett a szék, amelyet arra a helyre akart helyezni, ahol az huszonöt esztendeje állt, megtagadták a szolgálatot a megszokott zárak a szekrényeken, fiókokon, egy évekig mozdulatlan zsámoly az ablak mellett (amelyen a temetésrendező felesége nyugtatta volt lábait, amíg élt, s hervadva merengett a Bokréta tér szomorúságaira, komor tűzfalaira, elhagyatott kerítéseire), a zsámoly felágaskodott, mint egy heverő kutya talpra ugrik, és a járókelő lábszára felé kap. A régi csipkefüggönyök, amelyek semmitmondóan lógtak az ablakokon, árnyékot vetettek a szobára. Olyan volt ez az árnyék, mint a füstnek az árnyéka, vagy a szélé, amely a mezők felett fut. De sem szél, sem füst nem volt itt. A borongás, amely a kora délutáni órában leereszkedett a házra, nyugtalanná tette a temetésrendező papagáját, amelyet kalitkában tartott, és büszke volt angol tudományára. A papagáj e borongásban előbb angolul káromkodott, majd gyermeksírást utánzott, később, a temetésrendező nagy álmélkodására magyarul szólalt meg: neveket kiáltozott, amely neveket egykor hallott vagy megjegyzett. Egykori mezítlábas szobaleányokat hívott a papagáj, miközben felborzolta tollait, és nyugtalanul jobbra-balra ingatta magát. Hívta Bertát, hívta Olgát, akik egykor a temetésrendező házában a női nemet képviselték, hosszú hajukat fésülték, az asztalnál helyet foglaltak, és megveregették a párnát lefekvés előtt; nők, akiknek elárvult szoknyái, a szekrénybe zártan, némi asszonyillatot őrizgettek, petrezselyem, liszt és mosusz szagát. A temetésrendező megígérte a papagájnak, hogy felpofozza, aztán kissé megzavarodva nézegette az óramutatót, amelyet valamely láthatatlan kéz339 előretolt. Alig volt már ideje, hogy átöltözködjön a délutáni temetésekhez.
Czifra János – ez volt a temetésrendező neve – huszonöt év alatt megismerkedett a halállal, eltemetett vagy tízezer pesti embert, gyermeket, asszonyt, öreget, nem volt neki újdonság a sírás, jajveszékelés, kétségbeesés, és ugyanezért meglehetős nyugalomra tett szert az élet különböző változataiban. Bár nem volt lángész, hosszú működése alatt megtanulta, hogy az életet és a halált egy kis mezsgye választja el, tehát nemigen érdemes sokat törődni az élet aprólékosságaival. Igen tisztességes ember volt, adóját pontosan fizette, adósságai nem voltak, elég jót tett a szegényekkel, tudomása szerint nagyobb bűn nem nyomta a lelkiismeretét, a legnyugodtabban szívta szivarját egész Budapesten, órákig elüldögélt a széken, anélkül hogy megmozdult volna, még az ablakokon is csak ritkán nézett ki, az üzlete nyugodalmasan, rendületlenül állott, mint akár a papok, bábák, orvosok üzlete, időjárás nem zavarta, gond nem szomorgatta, a másvilággal keveset törődött, mert hitte, hogy az nincs, bort mértékletesen ivott, korán lefeküdt, álmatlanság sohasem gyötörte, emlékezete szerint beteg sem volt, havonként egyszer színházba ment, megnézett valamely „bolondságot”, amelyet nyomban elfelejtett, politika nem érdekelte, az ételben nem volt válogatós, nagyravágyást nem ismert, csöndeskén, lassacskán, zajtalanul élt, éldegélt, észre sem vette, hogy kartársai, a többi temetésrendezők bizonyos tisztelettel, nagyrabecsüléssel övezték. Úgy élt, mint ama polgár, akit öregségében általános részvét s köztisztelet között kísérnek utolsó útjára; a temetést rendezi a Ciprusz temetkezési vállalat.
Ezen a napon estefelé került haza Czifra János a temetőkből. (A zsidó temetőben is volt dolga, ahol a gondnokkal szokott eszmét cserélni az általános drágaságról.) Levetette fekete ruháját, vasszekrénybe zárta pénzes tárcáját, papucsot vett lábára, és nyugodalmasan letelepedett a díványra. Türelmesen várta a vacsorát, amelyet a gazdasszony lassacskán főzött, csoszogva s magában, az edényekkel beszélgetve tálalt. Czifra (körülbelül ötvenesztendős volt a köpcös, meggondolt férfiú), midőn asztalhoz telepedett, azzal űzte el az időt, hogy kenyérszeleteket mártogatott sóba és paprikába, megdörzsölgette az abrosz csücskével az evőeszközt, aztán illedelmesen felkötötte az asztalkendőt, bosszankodott, hogy ismét homályosan világít340 a lámpás, nyilván nem törölte le a gazdasszony… ekkor történt, hogy a Démon a szobába lépett.
Czifra János sem látta a Démont, amint őt még senki sem látta emberi szemmel. Csak az árnyékát vette észre a temetésrendező, amely egyszerre a szobára, a fehér asztalra, a tányérra vetődött. Ez az árnyék többé nem hasonlított a csipkefüggöny délutáni árnyékához. De a halottak különös árnyékához sem, amelyet ők mozdulatlanul, torzul, rejtelmesen csinálnak a szemfedőre vagy a fej alatti fehér selyempárnácskára. Ezeket a hátrafelé csúszó, meredélyes homlokokat, magasra felemelkedő, elgörbült orrokat, társtalan, legmagánosabban maradó állakat, megnőtt füleket, elborzult kócú bajszakat, idegenné lett szakállakat jól ismerte a temetésrendező, ismerte árnyékukat is, melyet a koporsó bélésére vetnek. Nem ijedt meg a nyitva felejtett, kőkemény szemektől, de az örök megvetéssel, végleges lemondással lezárt szemektől sem. A szempillák szökésben vannak, már csak árnyékuk maradt a szemhéj elkékült falán.
Ez az árnyék másabb volt mindennél, amelyet valaha látott.
Setét s alaktalan volt, mint a sírásó téli alkonyattal a megásott sír fenekén. Testetlen volt, mint a fájdalom és kín gőze, füstje a szobában, ahonnan a halottat kivitték. Szagtalan volt, mint a szél, amely a szomorúfüzek bozontjait tépdesi. Megfoghatatlan volt, mint az álom, amely az elment férj testét és melegét hozza vissza az özvegyasszony hideg ágyába. És félelmetes volt, mint a tetszhalott, aki visszaballag a temetőből, és meztelenül bejárja a házat, amelyben már idegenek viselik az itt maradott nadrágokat és szoknyákat. Halott sem volt, élő sem volt. Téli éjszakán messziről hangzó kiáltás volt a sírkert felől, amikor a halottak kínjukban a fejfára csavarodnak, és hasztalan kiáltoznak segítségért a némasághoz.
– Hisz ön a kísértetekben, Czifra úr? – kérdezte hangosan a temetésrendező, mintha tanár kérdezné tanítványát.
– Én nem hiszek a kísértetekben – felelt önmagának a temetésrendező –, mert kísértetek nincsenek.
Valaki felcsapta a szomszéd szobában az ablakot, és a szél nagyot hahotázott az utcán.
Czifra János felemelkedett helyéről, és kezét hátrafonta, miközben apró léptekkel a szomszédba tipegett, mosolygós arccal körülnézett, vajon a szél nem döntött-e fel valamit? Bezárta az ablakot, utána csendeskén köhintett, aztán nyugodtan visszaballagott a terítéke mellé,341 és türelmetlenül vagy talán csak szórakozottan zörgetett a tányérján.
– Mi lesz a vacsorával? – kérdezte az öregasszonyt.
Nem, semmiképpen sem akarta észrevenni, hogy új lakó költözött a házba. Miatta tehet, cselekedhet a hívatlan vendég, amit akar, ő bizony nem borítja fel a nyugalmát. A papagájnak megvakargatta a nyakát a mutatóujjával, egy darab palacsintát adott csőrébe, aztán meghúzta a zenélő óra zsinórját, és a díványra telepedve, a harmadik szivart szívogatva a napi porcióból, ingujjra vetkezve, összefont karral hallgatta a régi valcert, amely a kép rámái közül hangzott.
