MÁSODIK FEJEZET • amelyben lakodalmasok közé keveri a Gonosz a temetésrendezőt; s ennek további fejleményei
MÁSODIK FEJEZET • amelyben lakodalmasok közé keveri a Gonosz a temetésrendezőt; s ennek további fejleményei
A papagáj azt kiáltotta reggel:
Óé! Reggel!
Czifra János nyugodalmasan ébredt, mint mindig. Megnézte jegyzőkönyvecskéjét, mint minden reggel, s a következőket tudta meg. Vasárnap van. Péter és Pál napja. Két halottat kell meglátogatni, és temetésükről intézkedni.
Az egyik halott: bizonyos özvegy Krúz Károlyné szokatlan eset volt még a temetésrendező nagy praxisában is.
Az özvegy már előző napon, a déli órákban elküldött a temetésrendező irodájába, hogy látogatná meg. Czifra János kezébe vette fekete táskáját, amelyben a „felvételi íveket” tartogatta, és elindult a megjelölt helyre. Valahol a külső Ferencvárosban lakott az özvegy, és a szomszédasszony, aki az üzenetet vitte, egy szegényes, rossz szagú külvárosi lakásba tessékelte a méltóságteljes Czifra Jánost. A temetésrendezőnek már az első pillanatban nem tetszett a lakás szegénysége. A külvárosok reménytelen bútorai, életunt székei, közömbös ablakai meredtek a fekete ruhás temetésrendezőre, aki idegenkedve nézett körül jóságos szemével.
Az özvegy egy széken ült, kendőbe burkolva, soványan, haloványan, erőtlenül, mint egy szomorúfűz téli időben.342
– Hol van a halott? – kérdezte a temetésrendező, miután ismételten körülnézett.
– Én vagyok, Czifra úr! – felelt alig hallható hangon az özvegy.
– Ne bolondozzon! – mondá a temetésrendező.
– Nem bolondozok – szólt rezignáltan az özvegy. – Érzem, hogy egy óra múlva meghalok, mert már nagyon régen beteg vagyok. Meggyóntam, megáldoztam, minden földi dolgaimat rendbe hoztam, csupán a temetésem van még hátra. Ezért kérettem Czifra urat, hogy részletesen megbeszéljük a dolgot.
A temetésrendező bizalmatlanul nézett körül. Még sohasem tárgyalt a halottal a költségek felől. Az ő gyászkeretes számlái mindig így kezdődnek: „Istenben boldogult X. Y. számlája.” Hogyan prezentálhatna egy hasonló számlát az eleven halottnak? Ezért tehát az ajtó felé tartott, és fekete szalmakalapjával intett:
– Ne bolondozzon velem, asszonyom. Ajánlom figyelmébe Strikk és Knóblert, az Örök Emlékezet tulajdonosait, Kegyelet utca 8. szám, tessék talán velük lebonyolítani az üzletet. Ajánlom magam, minden további nélkül.
Az özvegyasszony azonban ebben a percben felemelkedett helyéről. Rettenetes volt, amint a kiaszott, csontvázsovány alak teljes nagyságában kiegyenesedett a temetésrendező előtt. Hamuszürke arca a messzi távolból, mintegy az őszi estéből, az örök hervadásból nézett vissza, míg hangja kongott, mint a rög a koporsó fedelén:
– Megálljon, Czifra úr, van még egy szavam! Tehát semmi körülmények között nem vállalja a temetésemet?
– Ismétlem, asszonyom, a mi cégünk csupán katonai temetkezésekkel foglalkozik. Nagy ritkaság, hogy kénytelenek vagyunk polgári temetést vállalni. Mi temetjük el a tábornokokat és a közlegényeket. Forduljon máshoz, asszonyom.
– Czifra úr – kiáltott görcsösen az özvegy –, önt becsületes embernek ismerik a kerületben. Nem utasíthatja vissza egy magános, mindenkitől elhagyott asszonynak az utolsó kérelmét. Láttam én már az ön temetéseit. Mindig gyönyörű temetéseket rendezett. Még a sváb milimárikat is úgy kísérik az ön temetésein, mint a valóságos hercegnőket.
– Köszönöm az elismerést – felelt a temetésrendező –, amit vállalok, azt becsülettel végzem. De az ön temetését, asszonyom, semmi körülmények között sem vállalhatom.343
– Pedig én úgy szeretném, ha tölgyfa koporsót és selyem szemfedőt kapnék. Négy lovat, papot, kántort. Kétezer forint megtakarított vagyonom van. Itt van az asztalfiában.
Az asszony kivette a pénzt, és megolvasgatta. Amíg a bankókat kiteregette, halovány hangon dörmögött:
– Nincs itthon már egy kanál zsírom, egy csepp lisztem, még aprófám sem. Mindenből kifogytam, mindent feléltem, mert ma úgyis meghalok. Adjon írást Czifra úr a kétezer forintról, és vállalja a temetésemet.
– Mindentől eltekintve – felelt Czifra János –, az a temetés, amelyet nagysád óhajt, sokkal többe kerül kétezer forintnál. Nyilván a „100-as”-ban akar feküdni odakint a hullaházban, feketével bevont kupola alatt… Legalább a harmadik sorba akar jutni… Nem, asszonyom, nem tehetem. Becsületemre, nem tehetem.
Így szólt Czifra János, és bár mindig méltóságteljes, példás nyugalmú, megdönthetetlen flegmájú férfiú volt, most mégis sietve lépett ki az ajtón, és fürge léptekkel ereszkedett le a külvárosi ház lépcsőjén.
Boltjába, illetőleg irodájába tartott, hogy megkérdezze, vajon keresték-e távollétében, midőn a bolt előtt az iménti szomszédasszonnyal találkozott. A hivatalszolgáné könnyes szemmel, homlokába húzott kendővel állott a küszöbön.
– Mit akar ismét? – kérdezte türelmetlenül Czifra János.
– Az özvegy nyomban meghalt, amint ott hagyta, Czifra úr. Utolsó kívánsága volt…
– Hogy én temettessem el – vágott közbe a temetésrendező. – Már az özvegynek is megmondtam, hogy nem vállalom.
Így szólt Czifra János, és némi bosszankodással tette be az ajtót. Néhány számlát állított ki „Isten nevében”, meghallgatta Stefánek jelentését a kövér tüzértábornokról, aki kétszer is szétnyomta a fakoporsót, amíg végül leszegelni tudták, és már indulóban volt, amikor egyfogatú bérkocsi állott meg a sötét kis iroda előtt, és a bérkocsiból halotti fehér öltözetben, fehér cipőben, ősz, kócos haján fehér fátyollal lelépett a halott – az iménti özvegyasszony. Rongyos fehér kesztyűs kezében rózsafüzért és kétezer forintot szorongatott.
Alig bírt betámolyogni az ajtón.
Az arca olyan volt, mint egy kiürített zsák. Elszökött már a szemekből az élet, kengyelfutó módjára iramodott el a szín, a hang.344
Csak fekete szájüreg és sárga fogsor meredt a fehér ruhák közül Czifra Jánosra.
– Ha nem vállalja a temetésem, itt halok meg a boltban – hörögte az özvegy. És egy érckoporsóra zuhant.
Czifra megijedt. Talán a drága érckoporsót féltette, vagy valóban megindult szíve az asszony kínszenvedésén – egyszerre seperte be az íróasztal fiókjába a görcsösen gyűrött bankókat, és sietve írni kezdte a gyászkeretes számlát: „Istenben boldogult…”
– Mi a neve?
Az özvegy egy darabig levegő után kapkodott. Végre, mintha ez volna utolsó szava, megszólalt:
– Özvegy Krúz Károlyné.
A temetésrendező kezében sercegett a toll, hullott a porzó, ropogott a papiros. Az özvegy végtelen erőfeszítéssel felemelkedett. Aztán arcán mosoly jelent meg, amilyent „paradicsomi mosoly”-nak neveznek a költők. Remegő, ügyefogyott, az életből elkívánkozó kezeivel a kebelébe gyömöszölte az írást, és oly ingadozó léptekkel ment ki a boltból, mint egy holdkóros. A rozoga, nyekergő, avas bérkocsi ajtaja bezárult mögötte, a sovány ló vitte a halottat, a kocsis alattomosan nézett körül lehúzott kalapja alól. Estére valóban meghalt az özvegy, ígéretét megtartotta.
Ez lett volna az egyik temetés, amelyet délután rendezni kellett Czifra Jánosnak.
A másik temetés nem okozott ugyan annyi bosszúságot a temetésrendezőnek, de annál felelősségteljesebb volt.
Ismét egy kövér katonáról volt szó. Ezek a magas rangú katonatisztek, az örökös békében, rendkívül meghíztak. A tábornokok mázsányi súlyúak lettek, mire Czifra János kezébe kerültek. És mennyi gondot okoztak rendjeleikkel, amelyeket mindig számon kellett tartani! Az a bizonyos tábornok, akinek temetése ugyancsak a mai napra volt kitűzve, a „proviant” gárdában szolgált, és a temetésrendező komolyan megrendült, amikor a tábornok holttestét neki bemutatták. Kétszer is körüljárta a halottas ágyat. Ennek a tábornoknak kicsi a legnagyobb „Pontusz” is, amely üzletében található. A „Pontusz” – amint a legöblösebb koporsókat nevezik az üzleti világban – félig sem fogadja be ezt a rendkívüli tábornokot. Mint minden bajában, most is nyomban Stefánekért küldött a temetésrendező. (Stefánek egykor boncolószolga volt a Rókus-kórházban, és rendkívüli345 jártassága volt a halottak körül.) Stefánek megnézte a tábornokot, kétszer körüljárta.
– Tábornok – nem lehet összegyűrni –, szólt magyarázólag a temetésrendező.
Stefánek megállott. Egy másodpercig gondolkozott.
– Ki kell ereszteni a vérét – monda némi gondolkozás után.
– Tábornok – ismételte Czifra János.
– Ha százszor tábornok, mást nem tanácsolhatok.
Czifra János búsan és beleegyezőleg intett. Stefánek felszúrta a tábornokot, mire az lényegesen megkönnyebbült. S ezután akadály nélkül elfoglalta helyét a „Pontusz”-ban. A temetésrendező hátán végigborzongott a hideg arra a gondolatra, hogy a városparancsnokságnak eszébe jut a koporsó lezárása előtt agnoszkálni a tábornokot. Mit szólnak a nagy bajuszú ezredesek, szigorú őrnagyok, kegyetlen őrmesterek, ha egykori parancsnokukat ily megfogyatkozott állapotban látják viszont? Szerencsére, senki sem volt kíváncsi a halott tábornokra, legfeljebb azok a legények átkozták őt, akiknek az ünnepnap délután, egyéb mulatozás helyett, a katonai temetőbe kell kivonulni és a szalvét leadni a halott tiszteletére.
Czifra János még egyszer átgondolta napi teendőit, és elindult hazulról, hogy a különböző plébániáknál elvégezze teendőit. Özvegy Krúznénak elegendő lesz egy káplán. De a tábornok végtisztességéhez legalábbis a tábori püspököt kell felkérni.
Útja a Bakáts térre vezette. Ezen a téren, ahol lépcsőkben emelkedik és esik a gyalogjáró, évek óta épülnek házak, amelyeket ismét lebontanak, az erkélyeken alsó szoknya nélkül üldögélnek a napsütésben unatkozó nők, hogy a járókelőknek érdemes legyen más alkalommal is ezt az utat választani, terhes nők ácsorognak a bábaház előtt, miközben elgondolkozva nézelődnek a távolba, nagyra nőtt szemmel, ferde, suta testtartással, eddigi életüktől megtisztultan, vágytalanul, messiást remélve mindegyik a szíve alatt, és itt áll pirosan és mereven a templom, új, mint a hirtelen meggazdagodott emberek bútorzata, szigorú és hideg, zajos és zsúfolt. Néhány lépésnyire van ide a vásárcsarnok, mintha mostohatestvére volna ennek a mészárosszínű egyháznak. Feltűnő, hogy a birkahús vagy a borjúcomb kilójának ára nincs valamely fekete táblára kiírva.
Ezen a napon már fehér ruhában jártak a lányok a Ferencvárosban. Mert pünkösdkor kezdik, Úrnapján folytatják, Péter-Pálra ismerős346 lesz minden kisasszonynak a fehér cipője és ruhája a kerületben. Talán sehol olyan nagy reménnyel nem járnak a lábak a fehér harisnyákban és cipőkben, mint a Bakáts téren. A cipőtalp még fehér némely részen, a ruhának olyan jó szaga van, mint általában az ájtatoskodó keresztény hölgyeknek. Virágharmat cseppent a szemekbe, a hajszálak üdék és reggel-frissek, az arcokon nyoma sincs a bánatnak, haragnak, szegénységnek. Ünnepnap van. Mindenki megmosdott. A király, akinek mesebeli pápaszem volt az orrán, amelyen át ruha nélkül látta az embereket: egyetlen foltocskát sem fedezhetne fel a ferencvárosi kisasszonyokon az ünnepnapi misén. Mintha sohasem álmodtak volna tűzoltóval, lóval, hím szamárral, öklöndöző öregemberrel, kertészlegény vízipuskájával, amivel hétköznap a fiatal hölgyek ártatlanságukban a megejtő álom alattomosságába lépnek. Az arcok boldog bizalommal fordulnak az oltár muzsikás csengettyűje felé… a bunkós vadember, aki éjszaka megriasztotta őket, elhaloványodik a messziségben az Úrfelmutatás zengő térdre borulásában, és csodálatosan hangzik a karzatról egy női hang, aki a legszebb dalt, az angyalok dalát énekli a magosságban. A szívek elszorulnak, a szemek lecsukódnak, s a szívekből úgy futnak el a tegnap emlékei, mint a gyors csermely. Minden szem megtisztultan, bátran nézi a plébánost, aki piros ministránsai között piros kabátban magasra emeli az Úr testét. Csak a térdek roskadnak a földre.
Czifra János nem térdepelt le Úrfelmutatáskor. Egyenesen, szinte mereven nézett szemközt a plébánossal, az oltáriszentséggel, kimeresztette meg összehúzta a szemét, állt, és a térdeplők fölött szinte kihívóan rohant el a tekintete.
Igaz, hogy a Halál megbízottja volt e földön, és bizonyosan többet tudott a létről és a másvilágról már mesterségénél fogva: ámde eddig szívesen, üzleti előzékenységgel segített a papoknak a maguk ceremóniás teendőinél. Temetésrendező létére bizonyos rokonságot érzett a kerületi plébániákkal, rendkívül meghatott arcot vágott minden egyházi funkciónál, elsőnek térdepelt le, ha a szertartás így rendelte, verte mellét, fejét lehajtotta, segített a kántornak a kellő helyeken. Egyszóval: ismerte a dolgokat, egykönnyen nem jött zavarba sem a rekviemen, sem a temetésen.
Ezen a Péter-Pál napján azonban mereven, hideg arccal szemközt nézett az oltárral, amíg mindenki letérdepelt, az öregemberek az élet meghosszabbításáért fohászkodtak, vénasszonyok az unokájuk347 nevét mormogták, asszonyok magukban fohászkodtak, mint a húsos kövér kagylók – ki tudná, mi zsibongott az emlőik alatt? – leánykák a fehér harisnyájukat önfeledten mutatták; a gyertyák pirosan lobbantak, mintha egy nagy lehelet érné őket, a mennyei sugár a templom ablakán hosszan nyúlt be a hajóba, a női hang úgy zendült, mint a hárfa… és Czifra János konokul, tagadólag állott a helyén, nem messzire a szenteltvíztartótól, nem elegyedett a szegény boldogtalan emberek megnyugtató, boldogító ájtatosságába. „Nem ilyenkor kell imádkozni – gondolta magában, amikor a piros szoknyás sekrestyés, ez a kovászképű fiatalember a csengőt és a perselyt rázza az orrok alatt –, amikor a pendelyek és zsebkendők még tiszták az ünnepnapi reggeltől, lemosva a lábról a tegnapi lépés nyoma és a szájról a bűnöző bestiának az ál- vagy igaz hangja… A kezek még fehérek a mosdószappantól, a szemek még tiszták az ébredéstől, a nyakakon nem ül szétterpesztett lábakkal a fantom, amely vérig sarkantyúzza az embereket pénzre, szeretkezésre, hiúságra, alattomos bűnre… nem ilyenkor kell imádkozni, amikor a plébános úr a kelyhet mutatja: hanem imádkozni kell, ahol senki sem látja az embert…”
Czifra János szinte maga is meglepődött, hogy milyen furcsát gondolt, holott gondolkozni nemigen volt szokása.
A plébános mérges volt, mikor Czifra János a temetések ügyében jelentkezett.
– Most nem érek rá beszélgetni. Esküvő lesz.
A temetésrendező belátta, hogy az ő temetései másodrangú dolgok egy valóságos esküvő mellett, ezért elhatározta, hogy megvárja az esküvőt, s aztán tárgyal a pappal. „Kevés lesz hetven korona!” – gondolta magában, amint egy másodpercre visszatért belé a régi Czifra János. „Üsse kő a hetven koronát!” – mondta benne az új Czifra János. A pap az esketéshez öltözött.
Ugyanekkor lejött a karzatról a tüneményes hang, senki más, mint egy piros kalapos, szőke és kék szemű hölgy, akinek olyan fehér volt az arca, mint a cukrásztortáé. Egészben véve igen jóízű süteménynek látszott molettségében, krémszoknyájában, amelyből fehér harisnyás lábai gusztusosan mutatkoztak. Válla, nyaka mint a nyár, neve Olcsavszky, kissé pisze orrával gúnyos, tréfás grimaszt vágott a közelgő esküvőhöz. (Nem őt vezették oltárhoz).
A temetésrendező bókolt a pünkösdi rózsa előtt.348
– Gyönyörködtem énekében. Nincs szebb opera, mint a Traviata.
– De hiszen nem azt énekeltem.
– Az nem tesz semmit – felelt a temetésrendező. – Oly szép volt, mintha a Tévedt Nőből énekelt volna.
(Tudniillik a temetésrendező ezt az egyetlen operát látta és hallotta, és soha el nem felejtette).
– A Tévedt Nőből Vera Violetta! – sóhajtotta Olcsavszky kisasszony. – Ha egyszer színpadon énekelhetném. Sajnos, az igazgatók nem kíváncsiak hangomra, s így kénytelen vagyok a magánéletben végigjátszani a Tévedt Nő szerepét.
Minden más budapesti ember homályos biztatást olvasott volna Olcsavszky szavaiban. Teringettét, egy szép nőért érdemes volna a Ferencvárosba költözni. Ámde a temetésrendező bennszülött volt, és igen jól ismerte Olcsavszky kisasszony múltját és jelenét, amely a lehető legtisztességesebb volt. Olcsavszky volt az a nő, aki mindaddig tudott volna bolondítani egy férfiút, amíg aztán a végén kénytelen volna feljelenteni a törvényszéknél erőszakosság kísérlete miatt. Randevún csak egyetlenegyszer volt életében: a Mátyás utcában, amikor is holtan, gutaütötten érkezett meg a bérkocsin a kiszemelt férfiú a találka helyére. Olcsavszky babonás volt, nem ment többé találkozóra, bár kevés olyan nadrágos ember volt a Ferencvárosban, akinek meg ne ígérte volna, amit nő ígérhet. A kisasszony ugyanis sokat járt be Pestre a Ferencvárosból, orfeumokban és színházakban lehetett látni kék vagy piros kalapját, avagy kifodorított szőke haját, az „Emke” s a „New York” kávéházakban töltötte a szilveszterestéiket, tárcaregényeket olvasott a hírlapban, és a Nyugat-tal hóna alatt ment végig az utcán. Az Imre utcai ablakból, a fehér firhangok mögül, délután gyakran hangzott ének; pajkos kuplék és utcai dalok váltakoztak. Olcsavszky kisasszony ismerte legelőször a Ferencvárosban a „Holnapután” és a „Garçon-lakás” című dalok szövegét és zenéjét, ígéretteljesen nevetett ki az első emeleti ablakból, haját homlokába húzta, és nem csodálkozott volna, ha az utcán megszólítja az „aszfaltbetyár” – sajnos, kiment a divatból –, „modern nő” volt, a téli hangversenyek után (a „Társaskör”-ben vagy a „Kaszinó”-ban) mindig megállapodott valamelyik partnerével, hogy másnap alkonyattal meglátogatja, az előszobában van egy dívány, ahová nem hallatszik az öregasszony köhögése, és itt csendesen elbeszélgetnek, véresebbre festi a haját… s így elmúlnak az évek, amíg jövendőbeli349 fiaiból hadnagyok s főhadnagyok lesznek… de talán még akkor is jöhet valaki, akinek látogatása alatt csipkekendőt kell vetni a kerek szemű főhadnagy arcképére. Művészélet! Téged a vidéki városokban és a pesti külvárosokban még mindig úgy tisztelnek, mint Vénusz örök szabadosságát. A zongorákban, a trillákban, a koncertekben szerelem, dicsőség, boldogság sóhajt, remél, bolondít. A fülemile is akkor dalol legszebben, amikor párjának csattog.
A temetésrendező nem tudta tovább folytatni az udvarlást, mert már régen elszokott az ilyen dolgoktól. Olcsavszky kérdő pillantást vetett rá: vajon nincs több mondanivalója? S aztán ott hagyta.
(Későbben igen jól hallotta a temetésrendező, hogy egy választékos, ápolt úriember, akihez igen közel hajolt Olcsavszky, mintha a szoknyáiból, a kesztyűjéből, a hajából kiáramló hőséggel óhajtaná fokozni az elért hatást, a következőket mondta a művésznőnek: „Ön olyan, mint a szalonka. Még helyesebben, mint a szalonkának a krotonja, csak nagyurak, gourmand-ok élvezhetik pikantériáját.” S Olcsavszky boldogan, forrón nevetett. Aztán így felelt: „Nagyon érdekes. De azt hiszem, Mikus, azért magát sem ítélték még börtönre: erőszakos szerelmeskedésért!”)
De már kezdődött az esküvő, és a templom belseje megtelt olyan szagokkal, amelyeket csak esküvőkön érezhetni: nagy reményű illata a rozmaringnak, kába bujálkodása a rózsának, nászéjillata még félig-meddig töretlen fehérneműeknek, amint a kelengyésboltok kis varrónői kezéből kikerültek, fehér talpú cipőknek ártatlan fénye, vadonatúj kesztyűknek érintetlensége, alsószoknyák hangja, amelyek annyi mindent mondanak egymásnak egy más nő esküvőjén; meg lehet esküdni, hogy mindenkinek tiszta az inge, ép a harisnyája, megmosott a nyaka, jázmin repül együtt a menyasszonnyal, izgalom és hiúság az uszály ráncain, zászló a menyasszonycsokor, amelyre rá lehet vetni az égő, könnyes szemet, a kivasalt vőlegény a színpadról vagy a regényből jött ezen a napon, mintha minden jelenlevő sok piros bort hajított volna a fehér kráglija mögé, fénylik a szem, a bajusz a férfiakon, a nők a belső hévtől pirulnak, és csak az a csodálatos, hogy fehér ruhájukon nem bújnak elő rejtett, nedves hajzataik, izgalmas bimbóik, vágyaik, epekedéseik, álmatlan éjszakáik. Sok szép halott telt volna ki a társaságból, akinek vérét sem kellett volna venni, hogy beleférjen a koporsóba: karcsú, megejtő derekú nők, szarkalábnyurga lábszárak, térdek, amelyeket a gyermekkor350 elmúltával csak a fürdővíz lát, kis keblek, amelyeket sóhajtva fed fel a remegő tenyér holdvilágos éjjelen… vajon hová lesznek a piros és kék harisnyakötők, amikor megöregszenek, hogy semmit el nem mondanak élményeikből?
Szende szüzek mellett (akik úgy vették körül a jelentéktelen menyasszonyt, mint védelmezők, akik a maguk erényével óvják a menyasszony ártatlanságát, míg a pap felszabadítja szolgálatából a testőrcsapatot) kövér asszonyok is nyitott szájjal és szétvetett lábbal állottak az esküvő izgalmában, amíg Hult C. J. az orgonát elindította, és a jó reménység fokáig vitte hangját. (Valóban: meghívást kapott a lakodalomra a hentesek Mester utcai házához.) Ezek az asszonyok – bármi történjék odakívül a világban, Pesten – sohasem veszítik el a házikenyér illatát, amelyet már a szülői házból hoztak magukkal. Papucsaikban, kényelmes cipőikben, hosszú szoknyáikban nemigen tesznek olyan lépést, amelyet ha nem is a férjüknek, de legalábbis a gyóntatópapjuknak be ne vallhatnának. Rózsaszínű bőrükből, nevető kézfogásukból, nyitott szájukból, barátságos dörgölődésükből: félreérthetetlenül árad a nőiesség, mint nyitott mészárszékből a friss hús illata. De lehűtik magukat, mint a borospalackot, amelyet férjüknek készen tartanak reggeltől estig, belebújnak a házi teendőkbe, mint csiga a kagylójába, véleményük szerint csak a kokottok vetkőznek égő lámpánál, és a párnába fojtják lihegésüket, ha valamely piros gondolat szalad át vérük hullámain, mint a kalózhajó. Üzleteik, gondjaik, gyermekeik mellett rabszolga módjára görnyesztenek, örülnek a böjtös napoknak, de a friss gyümölcsnek is, hisznek a plébánosok és az apácák halhatatlanságában, betapasztják lelkük fülét a való élet hangjai elől, a konyhájukba menekülnek, ha hosszadalmasan, elgondolkozva néz rájuk egy szemre való férfi, s nagy ritkaság, hogy lehunyt szemmel, félig önkívületben megcsalják az urukat, s másnap azt mondják, hogy az nagyon régen volt…
Ott voltak mind a hentes lakodalmán, nagy hasú és lemondott öregasszonyok, akik hidegen néznek, mint a kés, de belül még égnek, mint a tapló, de meghalnának, ha egy bátor katona megragadná karjukat s derekukat, mert szégyellnék kék eres lábaikat az idegen szem előtt… igen, ha álomban, szüreti bor után, az éjfél meleg dunyhái alatt, elfeledkezve, s a férj már kiterítve fekszik ravatalán a szomszéd szobában… ha ilyenkor jönne valaki epedve, mint az ifjú tűz, amely lángjával rajongva végigfut a legöregebb fadarabokon…351 A temetésrendező ötvenedik esztendejére gondolt, és lehűtötte pillanatnyi érdeklődését a fehér hajú asszonyságok iránt. Úgy bújt be meleg, barna szemével a fiatal nők szoknyái közé, mint aki mindenáron valami rendkívülit akar látni ebben az órában.
