HETEDIK FEJEZET • amelyben hölgyek és urak úgy váltakoznak, mint a vetőasszony kezében a kártyák
HETEDIK FEJEZET • amelyben hölgyek és urak úgy váltakoznak, mint a vetőasszony kezében a kártyák
– Én Szent Ágoston vagyok – szólt a fiatalember abban a szobában, ahová a temetésrendező Álom társaságában bekukucskált.
Kacsafarkhajú, fehér nadrágos és fehér cipős fiatalember volt, aki éppen avval volt elfoglalva, hogy megborotválkozzon a tükör előtt. Fodros selyeminge volt, áttört szövésű harisnyája és rózsaszínű másli a nyakkendője, amely azelőtt lehetett női harisnyakötő is. Különböző arckenőcsök, kézfinomítók és pomádék állottak rendelkezésére, a kisujján hosszú köröm és halálfejes gyűrű volt, nagyon óvatosan borotválkozott, és közben hófehér fogait vicsorgatta a tükörben.
– Kérlek, Henrik – szólalt meg panaszos hangon egy nőszemély a dívány közepén –, maradj ma este itthon. Úgy érzem, hogy az389 éjszaka lesz valami. Nem akarok kiszolgáltatva lenni háziasszonyunknak, ha rám jönnek a fájdalmak.
A nő, aki így beszélt, áldott állapotban volt. Lehetséges, hogy azelőtt szép és kedves teremtés volt. A sors kiszámíthatatlansága, amely némely terhes nőt elcsúfít, utolérte ezt a szegény teremtést is. Arca olyan volt, mint a halálfej, vonásai beesettek, szemei lázasan csillogtak, és végtelen kétségbeesést, szenvedést fejeztek ki.
Valószínű, hogy néhány hónap előtt szép volt ez a nő – táncolt tán valahol, vagy gyöngyöző pezsgőt mért, férfiak öröme, kedvek, hangulatok okozója, röpke percek drágalátos tündére volt –, ámde terhessége előrehaladtával megcsúnyult, és formátlan lett, mintha megfogant volna rajta azoknak az irigy nőknek az átka, akiknek imája az áldásért hiába hangzott.
– Tegnap az utolsó karperecemet vitted zálogba. Tudom, ma eladod a zálogcédulát, Henrik. Itt vagyok egy fillér nélkül. Maradj legalább mellettem, amikor a Rókusba visznek a mentők.
– Éppen ezt akarom elkerülni – felelt Henrik az orra alatt kaparva a beretvával. – Nem szeretem a kínos, felesleges jeleneteket. Kid vagyok, mid vagyok, miért lakunk együtt? Meg hasonló ostobaságokat kérdezhetnének a mentők. Majd az öregasszony mindent elintéz. Ő jártas már ilyesmiben. Várj, amíg megöregszem. Akkor szent ember leszek, és mindig otthon ülök esténként. Egyelőre fiatal vagyok, mint Szent Ágoston volt, aki útonállással, rablással töltötte fiatalkorát. Vénségére mégis lábát csókolják az asszonyok.
Henrik ezután nem sok szót vesztegetett kedvesére. Lemosta arcát, miközben jókedvűen trombitált orrával, figyelmesen kente, púderozta vonásait, haját igazgatta, tenyerével gyöngéden nyomkodta fürtjeit… A nő ült, és kétségbeesve nézett maga elé.
Henrik végül a borotvát is zsebre dugta:
– Nehogy eszedbe jusson… – mondta kacsintva. – Nem szeretnék a rendőrségre kerülni miattad. No, isten veled.
A nő lehajtott fejjel ült. Meg sem mozdult. Henrik megrántotta a vállát:
– Hát nem elég, hogy ennyi ideig kitartottam melletted? Más férfi régen elhagyott volna. Csak én voltam bolondod.
– Mert ékszereim voltak – felelt boldogtalanul a nő.
Henrik többé ügyet sem vetett rá. Nagy gonddal fejére helyezte kerek szalmakalapját, és fütyürészve elhagyta a szobát.390
– Ó, te szép rabló! – kiáltott fel a nő, és görcsösen zokogott. De Henrik sohasem fordult vissza, bármiként jajveszékeltek a nők.
A nő csendesen magához tért, és töntörgő, alázatos léptekkel tenni-venni kezdett a szobában. Összeszedte a sportújságokat, amelyek az ágy mellett hevertek, melyeket Henrik ébredés után olvasott, elseperte a cigarettavégeket, felvetette az ágyat, és egy darabig kimerülten, görcsös fájdalommal elterült az ágyon… Szemfehére kifordult, és hangosan imádkozott. Megnövekedett hasa csaknem láthatólag rángatózott. Rablógyilkos vagy ringyó, püspök vagy szent életű apáca feszegeti odabent két karjával az utat a világba?
Odakintről Jella asszony őrmesterhangja hallatszott:
– Natália, mi lesz a szobával? Itt rendnek kell lenni. Az ágy végébe itt nem szokás szennyes ruhát dugni.
– Tavaly nyáron másképpen beszélt – sóhajtott a rút kis kacsa, és tovább tipegett-topogott a szobában, amely éjszakára mások piros örömének tanyája, míg nappal az ő kínszenvedéseinek hajléka. Azok a családi arcképek a falakon – hímzett házisapkában öreg zsidó bácsik és parókás, fekete selyemruhás, horgolt kesztyűs, posztócipős vén zsidónék, kerek szemű gyermekek elképedve, karon fogott menyasszonyok bámész vőlegényekkel, női arckép a jelmezbálról, kipödrött, mokány vidéki ispán (Jella hajdani kérője), magyar ruhás, ékszeres, sárgult arcú férfiak, akik egykor az arcképeiket elküldték, midőn Jella hirdetést tett az újságba megfelelő férj után – sok örömet és sok szenvedést láthattak ebben a szobában. Mily ámulat! midőn zergekönnyed léptekkel érkezik a kisasszony, hóna alatt sohase felnyitott tankönyvekkel vagy hangjegyfüzetekkel, s nyomában a kalandvadász gavallér, akivel az imént az utcán ismerkedett meg a „diák”-kisasszony. Mily rettenet! midőn csacsihasú, gutaütéses vidéki férfiak nyomulnak be izzadt üstökkel a pajkos „bakfis” nyomán! Mily szánalom! kis kadétokat és tejfelesszájú suhancokat félénken átlépni látni a küszöböt, egynémely tán keresztet is vet az ajtóban, Rembrandt-kalapos, parfőmtől áradó, hamis fogsorú dámák után, akik a lorgnett megől bizalmasan intettek az imént az ifjaknak. Mily szánalom! jobb sorsra érdemesebb fiatal hölgyeket itt találni, amint érzéketlen, szőrös, öreg majmokat mulattatnak, arcukon a kenyérkereset unalma, szemükön az undor és szívükben a kapzsi vágy! Ah, ezek a nők, akik itt megfordulni szoktak, nem látják Duna-parti sétájukban a Dunát, a Margitszigeten a tavaszt vagy391 őszt, a liget faleveleinek csipkefátyolát és a hold érzelmes bolyongását az esti utca felett. Ők csak a sarki gázlámpát látják és a gázlámpa fénykörében unottan elbandukoló öreg és fiatal férfiakat, akikről nem tudják, hová és merre mennek, merről jönnek, rablástól vagy gyilkosságtól szennyes az iméntről kezük, vagy szűz menyasszony csókja lehel még homlokukon, szent, szerelmi csók, amelyet az imént az erkélyen kaptak.
A terhes nő elkészült a takarítással. Kiegyenesítette a takarót a díványon, vizet készített a mosdótálba, törülközőt, párnát igazított, aztán letérdepelt a szoba közepére, és a mennyezet felé fordítva rút halálfejét, félhangon a következő imát mondta:
– Verj meg isten mindent… Mindenkit, aki ennek a szobának a küszöbét átlépi a mai éjszakán, mikor nekem a kutyával együtt, annak vackán kell vajúdnom gyermekemmel. Verd a gonosz kéjelgőket, a kapzsi butákat, a testüket eladókat, a testeket vevőket, az ajkukkal uzsoráskodókat, a keblükkel kereskedőket, a lábukat árusítókat, a csókkalmárokat, a szívkufárokat, a hajasokat és kopaszokat, a fiatalokat és az öregeket, Amandától Zefiig minden lányt a városban, mert engem kutyavacokra küldenek erre a fájdalmas éjszakára… Verd meg őket vaksággal, tébollyal és arcfekélyekkel. Tedd rózsaszínű testükkel azt, amit az öregasszonyok kívánnak. Növessz bütyköt a lábukra, hogy ne járhassanak az én szeretőm és más szeretője után. Szedd le a húst fogaikról, hogy többé ne kacaghassanak, amíg én a kutyával együtt szenvedek. Tépd ki szálanként a hajukat, hogy gömbölyű legyen a fejük, mint a kugligolyó, a férfiak riadalmára. Genny folyjon a szemükből, bűzös víz a fülükből, féreg az orrukból. És ne találjanak orvosságot a patikában, amellyel rothadó testüknek a szagát eltitkolhatnák. Ámen.
A terhes nő ezután ájtatosan keresztet vetett.
– Hagyjuk ezt az eszeveszettet – súgta Álom a temetésrendező fülébe –, megzavarodott a féltéstől, amelyet szeretője távozása felett érez. Nézzünk a ház vidámabb tájaira.
Így szólt Álom, és a temetésrendezőt karonfogva olyan helyre vezette, ahonnan egy rejtett ablakocskán át egy szobába lehetett látni, ahol éppen vidám társaság ült együtt: terített asztalnál bukott nők, akikhez eljöttek látogatóba az előkelő, gazdag pesti asszonyságok,392 hogy azok élceikkel, elbeszéléseikkel, káromkodásaikkal és fajtalanságaikkal mulattassák őket. Az egyik úrhölgy ama nevezetes csipcsai Svarc családból származott, amelynek gyapjúüzlete van a Sas utcában. Alice leánykora óta volt már vörös hajú, volt fekete, sőt egyszer hamvasszőke is. Jelenleg ismét szőke haja volt Alice-nak. Olyan feje volt, mint a Pegazusnak, de ezt frizurájával ügyesen rejtegette.
Keskeny, hosszúkás, hajlott orra: még a nagyanyja arcáról való, és élvhajhász ábrándossággal szimatol illatok után, amelyek spanyol kertekből szállanak, dalok után, amelyek az erkélyek alatt hangzanak fel keresztény lovagok ajkáról – mikor még Rubininak hívták a családfőt–, és ékszeresládájával öszvérháton menekült spanyol földről.
Széles szája volt, mintha a szavaknak akkora áradatát kellene elmondania ezzel a szájjal, amely szavakkal már a másik nagyanyja adós maradt a galíciai gettóban, ahol halkan, láthatatlanul virágzott és elhervadt – és a családfőt Rabinovicsnak hívták, és tágra meresztett szemmel várta kölcsönzött pénze után a véres kamatot.
A lába kicsiny volt, mint az anyjáé, aki a régi Pesten krinolinban lebegett, és évről évre közelebb ült az első sorokhoz a koncerteken, temérdek mosolyt szétosztott, emlékbe kézszorításokat adott naiv katonatiszteknek, mikor a családfőt Svarcnak hívták, és bornyút szállított a hadseregnek.
És a keze kicsiny volt, de izmos, mint azé a zsidó nőé, aki először nem hagyja levágatni a haját az esküvőjén, és a rituális fürdőn kívül máskor is megmosakodott, és remegő szívvel itta magába a kéjelgő kultúrát, hogy ősi imádságait mindinkább felejtse.
Kék volt a szeme, mint a Balaton vize, de néha elzöldült ez a szem, mintha valóban a tótól tanulta volna a színjátékot, amelynek partján sokat ábrándozott leánykorában, és egy nyári zongorába verte bele minden ábrándját és álmát, amiközben a szél vadul süvöltözött az elhagyott villa körül. A dereka hosszabb volt, mint kifelé görbülő lábai. Nem volt szép, de homlokáról lelketlen, nagyvilági, önző intelligencia sugárzott, mint akár kézírásából, amely olyan okos volt, mint egy jó kereskedőé. A kor divatja szerint tanítónői oklevelet szerzett, gimnáziumba járt, külföldön sokat utazott, expresszvonaton és postakocsin, francia könyvet olvasott, és mindig tudta, hogy ki a legdivatosabb költő és zenész. Röviden: szőke393 volt, mint a pezsgő, amelyből többet ittunk a kelleténél. Háromszor ment férjhez, de ama szerencsétlen teremtésekhez tartozott, akik hiába epedték a boldogságot. Férjeit a család hagyományaihoz híven a tőzsérvilágból választotta. Alice házaséletei alatt sokszor elátkozta a csipcsai Svarc családot, amelynek ilyen megrögzött szokásai voltak a férjhez menés körül, holott ő legszívesebben egy énekes színésznek vagy egy pesti hírlapírónak lett volna a felesége. Kimondhatatlanul vonzódott az úgynevezett „bohém” világhoz, és zsúrjairól sohasem hiányzott egy-két komédiás vagy divatos hírlapíró. A boldogtalan nagyvilági életre kárhoztatott asszonyka többnyire ezen színészek és tollforgatók miatt szakított férjeivel, mert mit értek neki szalonjai, táncterem nagyságú szobái, magos erkélyei, amikor ő egy kis színházi öltöző kabinetjében szeretett volna lakni, vagy közel az éghez, a padlásszobában, mint az Opera színházban, a Bohéméletben látható! Ugyanezért már egyszer megtette azt a tréfát, hogy férje ruháiba öltözködve, bajuszt és parókát ragasztva meglátogatott éjszaka egy mulatóházat, ahol átutazó katonatisztek, városban ismeretlen idegenek, kéjenc öregurak szokták feketekávéjukat meginni. A látogatás kitudódott, és hiába esküdözött az Alice társaságában mulatozó bohémtársaság, hogy az úrnő mindvégig szolidan viselte magát, egyetlenszer sem táncolt az inges lányokkal a parketten, sőt a ház szobáit is csak a küszöbről nézte meg: második férje a köznevetség súlya alatt kegyetlenül elvált a szerencsétlen, félreismert asszonykától. Így ment férjhez Alice harmadszor is, és élte malomigazgató férje oldalán a meg nem értettek, a megalázottak, a fel nem fedezettek búskomoly életét. Alig engedett meg magának valamely kevés szórakozást – hogy a világ ismét szájára ne vegye –, szerény kis mulatsága volt néhanapján Jella házához járni, de sohasem egyedül! Mindig kíséretében volt barátnője, Huszár Manci, aki a leghűségesebb és legkitartóbb kísérője volt gazdag pesti asszonyságoknak mindaddig, amíg azok ruháikkal, kalapjaikkal s egyéb apróságaikkal „meglepték”. Huszár Manci viselte azokat a kalapokat és ruhákat, amelyekről kijelentette, hogy barátnőjének „nem jól állnak”. Szegény Manci így voltaképpen feláldozta magát, de mindig jó lélek volt világéletében. Manci barna volt, és arca epedő. Mindig epedett. Epedett gazdag öregúrért, önfeláldozó lovagért, önfeledt éjszakáért, ostoba kalandért, utcai megszólításért, rongyos ember fajtalan ajánlatáért az elhagyott Duna-parton, színházi sikerért, barátnője ruhájáért, Freistädtler394 szerelméért, botrányért és tisztességes férjért. Epedett… vagy talán irigykedett. S az állandó irigység miatt nem ért el önmagához, egy megelégedett órához, egy kedves lovaghoz, egy csókhoz, amelyhez könnyen eljuthat minden nő, akinek nincs folyton a szeme a barátnője kalapján. A társaságból természetesen nem hiányzott a nagy bajuszú hírlapíró sem, de ő csak inkognitóban lehetett jelen, mert a malomigazgató ki nem állhatta a nagybajuszát, és rendszerint „szennyes fráternek” nevezte. Bár Alice ismerte férje érthetetlen ellenszenvét a nagy bajuszú hírlapíró iránt, kénytelen-kelletlen magával kellett őt cipelni a maihoz hasonló kirándulásaira. Egyrészt azért, mert egy előkelő úrinő mégsem lehet férfikísérő nélkül madame Jella házában (a félreértések és a rágalmak miatt), másrészt a nagybajuszának sok hasznát vehette hasonló kirándulásokon. Lehel – így nevezték a nagybajuszát – név szerint ismert minden hölgyet az orfeumban és a félvilágban, valamint az alvilágban is. Frank Jeremiás és Neje utcájában csaknem szabadjegye volt Lehelnek minden mulatóhelyre. „Szerkesztő úrnak” szólították a házmesterek és tulajdonosnők, bár Lehel csak télen szokta forgatni a tollat, midőn is néhány báli tudósítást szokott elhelyezni a kis német lapban, amelynek munkatársa volt. Lehel tehát kitűnő kísérő volt, kellően lerótta háláját az uzsonnákért, amelyeket a férj távollétében, a beavatott szobalány felszolgálása mellett szokott elfogyasztani Alice asztalánál… Ezenkívül a múltban volt egy-két gyöngéd pillanat is Lehel és Alice között, amikor Lehel még be nem vallotta anarchista elveit a nővilág iránt. Lehel tudniillik egyedül és kizárólagosan óhajtott rendelkezni Alice szabad ideje és érzelmei felett a férj mellett. Féltékeny és zsaroló volt; még öngyilkossággal is fenyegetőzött… Alice tehát darab időre kiadta az útját az „anarchistának”, amíg mindketten felejtettek.
A társaságban helyet foglaltak még Lotyó és Repedtsarki kisasszonyok, akikről csupán annyit kell feljegyezni, hogy készpénzben fizetést kaptak azért, amiért a társaságot mulattatják. Alice férje? Ó, sajnos, szegény nem lehetett jelen. Fontos kereskedelmi érdekek elszólították egy napra a fővárosból.
Lehel, mint afféle jókedvű duhaj, sétapálcájával verte az asztalt:
– Zsidó, hej, zsidó! – kiáltotta.
Madame Jella belépett:
– Itt senki se zsidó.395
– A pénzemért mindenki zsidó! – felelt Lehel.
Ezt a jelenetet a nagybajuszú és Jella megszokottan játszották el, mint a cirkuszi bohócok a maguk tennivalóját.
– Pezsgőt! – parancsolta Lehel.
– Nálam csak kérni lehet, Lehel – felelt éles hangon Jella. – Több pénzem van, mint az egész társaságnak. Ezres bankóval verem ki mindenkinek a szemét.
Jella egy marék bankjegyet lobogtatott a kezében.
Erre a jelenetre is szükség volt, hogy lássa a vendég: nem valami koldustanyára került, ahol aprópénzzel fizethet a nyomorultaknak.
Kibontották a pezsgőt. Lotyó és Repedtsarki felragyogtak. Nem mintha most ittak volna először pezsgőt életükben, ittak biz ők annyit, mint egy kisebb mezőváros – ámde a pezsgőbontásnak mindig valamely különös, ünnepélyes varázsa van a társadalom bizonyos alsó lépcsőfokán álló emberek előtt. Nem figyeltétek meg az öreg, blazírt, ványadt éjjeli pincért, mint lobban fel a szeme mélyében valamely titkos fény, amint a pezsgőnek kitekeri a nyakát? Az életunt kasszírnő, a konyha dühös kommunistája, az agyonéjszakázott kávéslegény, a héjaképű kávés, a tavaszt sohasem látott virágárus asszony és mindazok, akiknek valamely közük van az éjszakához, bizonyos tiszteletet éreznek a dördülő, habzó palack iránt, mintha egy másodpercig abból buggyanna fel az élet és a kedv, amely őbelőlük már hiányzik. A pezsgő az éjszaka reményteljes gyermeke, aki ártatlanul, egy másik világból jön erre a világra; hozhat magával csengő kacajt, sohasem hallott trillázást, ismeretlen madárcsicsergést, de felhangozhatik benne az a cimbalomhang is, amellyel az ablak alatt leselkedő Halál vonogatja sírgödreik felé az öregeket s az ifjakat.
Lotyó és Repedtsarki megvárták, amíg Lehel koccintott velük, aztán kitörő jókedvük kerekedett, mintha eszükbe jutott volna, hogy jókedvükért húzzák a honoráriumot. Alice és Huszár Manci összebújtak a kanapé sarkában, mint két zárdanövendék a vonaton. Lehel divatos nótákat dúdolgatott, és a lányok énekelni kezdtek.
– Csendesebben, mások is vannak a háznál – szólt be az ajtón Jella asszony.
A lányok elhallgattak, s darab időre csend borult a szobára.
Tágas udvari szoba volt ez, széles lószőr pamlagokkal, kopott bútorzattal, sötét mennyezettel, mintha ide dobálnák azokat, akik lerészegedtek, vagy meghaltak a háznál. Az egyik sarokban macska396 kölykezett kalapskatulyában, amely aranybetűivel hivalkodva hirdette, hogy Karsay Feri műterméből való. Az anyamacska félhold alakú szemeivel, szfinxmozdulatlansággal nézte a nőket, akiknek arca lassan kitüzesedett, mint a revolver csöve. A tollas kalap, amely hajdanában a skatulyában foglalt helyet, régen ronggyá tépődött tán egy éjszakai verekedésnél. Függőlámpa égett, amely képes levelezőlapokkal volt körültűzködve, amelyeket messziről küldözgettek eltávozott, bolond férfiak, akik nem tudták elfelejteni a ház szagát. Egy szekrény tetején csontkoponya vigyorgott, talán egy orvosnövendék hagyta itt zálogban, miután fizetni nem tudott. A pezsgő fogyott, és Lehel ugyancsak biztatta a hölgyeket:
– Máskor úgy fel van vágva a nyelved, Lotyó, hogy nem kell a szomszédba menned egy kis disznóságért. Most pedig csak hallgatsz, mint a csuka.
Lotyót nem sokáig kellett biztatni. Fenékig ürítette a poharát, s így kezdte:
– Hát nem hallották-e, mit mondott a drótostót, akit egyszer az utcáról felhívtunk, hogy megdrótozza fazekainkat? Azt mondta, hogy az egész Árva megyének nincs annyi drótja, amennyi a mi fazekaink megdrótozásához elég volna.
A viccen senki sem nevetett. Lotyó tehát vastagabban kezdte. Kaszárnyák, kocsmák, istállók, vasúti várótermek, lacikonyhák élcei mendegéltek ajkáról, mint egy végtelen papirosszalag, amelyre csupa fertelmes figura van pingálva. Négy lábon szaladt itt a férfi, a teremtés dísze, és sárban fetrengett a nő, az élet virága. Cigányputrik keserű füstje, városvégi házikók csatornaléje, koldustanyák csúszó-mászója, országút menti árkokban hasaló vándorlegények látománya, részeg öregember kínja, csengettyűjét rázogató remete elképzelése, mosóteknők szennyese, menedékhelyek álma, csárdakutak dala, lóvásárok jókedve, örömtanyák vize, kocsisoknak önfeledkezése, juhászoknak kecskemekegése, a dudának dudogása, száraz csizmaszárnak macskanyávogása, az éjjeli lámpásnak tapasztalata, szűz lányt seprűvel kergető vénasszony ocsmány szitkozódása, kamaszoknak zöld röheje, kocsifarban dülöngő részeg embernek az elképzelése, falusi kerítőnők bábáskodása, a fegyencnek szendergése, vidéki fogadók árulkodó deszkahasadékának mondanivalója… volt ezekben az élcekben. Repedtsarki kisasszony, miután szóval nem győzte barátnőjét felülmúlni: egy-két mozdulattal kibontotta lila színű ruháját,397 csak piros kalapját és fehér cipőjét viselte tovább, és megvadultan száguldott a szobában.
Erre már Alice is lekapta szalmakalapját, amely egyszerű volt fekete szalagjával, mint a nőnevelde tanulóleánykájáé. Eldobta a kalapot, hogy Huszár Manci alig győzte felemelni. (Közben tán azt gondolta, hogy holnapra megunatja barátnőjével ezt a szalmát.)
A mulatság teljes kifejlődését egy váratlan körülmény zavarta meg.
Dulakodás hangja hallatszott kívülről. Madame Jella teljes erőből pofozott valakit, de közben szorgalmasan kiáltozott:
– Házmester. Hol a fenébe van ilyenkor a házmester?
A dulakodás az ajtó felé közeledett.
Alice felsikoltott:
– Elvesztünk: a férjem…
Ámde nem ájult el komolyan, pedig szívesen megjátszotta volna ezt a tragikus jelenetet.
– A rendőrség – mondotta fölénnyel Lehel, és előkészítette hírlapírói igazolványait. – Ne féljen, asszonyom, megmentem.
Huszár Manci szórakozottságában az Alice kalapját tette a fejére, és az ajtó felé somfordált.
– Engem ne keverjetek semmibe. Én mindenben ártatlan vagyok. Sohase voltam még ilyen disznóságban – jelentette ki szigorú, megvető hangon, és a kilincsre tette a kezét.
Lotyó és Repedtsarki kevésbé ijedtek meg a kívülről hangzó csetepatétól; megszokták, hogy a madame-nak gyakorta voltak hangos ügyei a konyhán, amelyeket kézzel-lábbal intézett el, ha szóval nem győzte.
Ámde az ajtó már fel is pattant, és a madame testén át egy gorillaarcú, felhevült, matrózruhás fiatalember ugrott a szobába, aki mielőtt körültekintett volna, Lotyó kisasszonynak ugrott, és öklével agyba-főbe verte. Mikor a verést megelégelte, körülnézett, feltette sapkáját, szabályszerűen szalutált:
– Pardon. Csak ennyi dolgom volt itt – szólt, sarkon fordult, és távozott a madame átkozódásai között.
Lotyó kisasszony az egész idő alatt egy szót sem szólt, nem is védekezett, fatuskó módjára állotta az ütéseket, és később Lehel vigasztaló szavaira, durcásan így felelt:
– Megérdemeltem – s boldogan sóhajtott.398
– Ki volt ez a szemtelen fráter? – kérdezte Huszár Manci lenéző orrhangon, miután előbb levette fejéről Alice kalapját, és bosszúsan a saját magáét, a „tavalyit” helyezte kontyára.
Lotyó kisasszony villámló szemekkel nézett Mancira. Összeszorította a fogát: könnyeit és haragját. Helyette Repedtsarki mérte végig Mancit, tetőtől talpig, hogy csaknem leégette Manci testéről a ruhát:
– Ki lett volna más ez a szemtelen fráter, mint a szeretője?… A jegyese – tette hozzá magyarázólag, és felöltötte ruháját.
– Gyerünk innen, nem nekünk való kávéház ez – folytatta a hű barátnő, és karon fogta Lotyó kisasszonyt.
A megfogyatkozott társaság nyomott hangulatban maradt helyén. Lehel úr tőle telhetőleg magyarázta a helyzetet:
– Nem lehet rossz néven venni ezektől a szerencsétlen bukott teremtésektől, hogy szeretőt tartanak, megveretik magukat, mert nem volna teljes a boldogságuk. Az élet páriái ők, és már sok nagy író vette tolla hegyére a sorsukat. Ámde bármit irkálnak is az emberiség jótevői, prostitúció nélkül nem állhat fenn a társadalom. Mit csinálnának a magamfajta nőtlen férfiak?
– Ugyan hallgasson – vágott közbe Huszár Manci méltatlankodva –, van-e olyan nő a világon, akár bukott angyal, akár úri hölgy, aki magától a legcsekélyebb ajándékot kapta volna?
(Huszár Manci elvárta barátnői barátaitól, hogy őt apró figyelmekben részesítsék. Kugler cukortól a harisnyáig mindent szívesen fogadott, de legjobban szerette a jegyet a vígszínházi főpróbára.)
– Asszonyom – felelt epésen Lehel hírlapíró –, majd ha egyszer viszonyunk lesz egymással, akkor beszélhet…
– Megvetem önt, úgy is mint férfit, úgy is mint tornatanárt – válaszolt Huszár Manci, egy akkoriban divatos pesti színdarabból idézve.
Az ideges hangulatnak madame Jella megjelenése vetett véget.
A nemes hölgy házának tisztességét látta megsértve a tengerész megjelenésével, s ezért röviden kijelentette, hogy a házmestert már megbízta, hogy sem a hajóst, sem ennek barátait többé a kapun be ne eressze. Különben a házmesternek, ennek a részeges fickónak és lóversenylátogatónak is útilaput köt a talpára, amint rokonával, Frank Jeremiás és Nejével beszélt. Hordja másnak a pénzét a lóversenyre, és ne a ház keserves garasait. Vajon talál-e még olyan jó helyet ez a bizonyos Kindlovics, akit pereputtyostul együtt koszttal,399 pénzzel, szívnivalóval, fehérneművel is ellátott a ház. Mind ő hordta el az urak hálóingét, gallérját, kézelőjét, amelyet egy-egy vidám éjszaka után itt felejtettek.
– Különben én tudom, hogy maguknak mi kell – fejezte be szavait madame Jella. – Van itt két leány, aki egymásba halálosan szerelmes. Hát majd meglátják, hogy milyen őrültség az, amikor nők szeretik egymást.
Huszár Manci (akit gyakran gyanúsítottak azzal a jobb körökben, hogy barátnőit féltékenységgel és szerelemmel üldözi) hevesen tiltakozott:
– Arra a disznóságra senki sem kíváncsi.
– Márpedig elküldtem értük a házmestert. Meg kell fizetni – felelt határozottan madame Jella.
Huszár Manci a barátnőjére nézett, s így szólt:
– A tengerészt akarjuk látni.
– A matrózt! – ismételte a született csipcsai Svarc lány, miután hirtelen erőt vett rajta a részegség.
Madame Jella vállat vont, és kiment a szobából. Lehel ekkor hirtelen felemelkedett helyéről, és bereteszelte az ajtót. Térdre vetette magát Alice előtt, és kezét csókolta.
– Egy kis apródot akarok, aki engem kiszolgáljon és imádjon – ismételte türelmetlen hangon Alice.
– Meglesz – felelt Lehel. – Minden kívánságod teljesülni fog, egyetlen szerelmem. Hisz én vagyok a te leghűségesebb rabszolgád. Én vagyok az öregedő férj, aki szemet huny, és oly szeretetben részesíti a csinos ifjút, aki fiatal feleségét mulattatja, mintha az is legközelebbi rokona volna. Csak a világ ne tudja meg a dolgot… Én vagyok az a beteg úriember a negyedik emeletről, aki annyira boldogtalan, hogy a saját betegségével mulat. Te vagy az én betegségem, kínzó nyavalyám, mióta megismertelek, s az enyém lettél a budakeszi Kamara-erdőben, és egy hangyaboly összecsípett.
– Megtiltom, hogy erről beszéljen, Lehel – szólt szigorúan Alice, és szemei elsötétültek.
– Életem legboldogabb és legboldogtalanabb napjainak te voltál az okozója. Elszaladtak az évek, mint a sárga levelek futnak az augusztusi szélben, és nem szűntelek meg szeretni, elfelejteni egy órára sem. Megbabonáztál, raboddá tettél, anélkül hogy ez mulattatott400 volna. Könnyű kis kaland voltam, holott én az életemet tettem fel.
– S én a női becsületemet.
– Átugrottam a karikán, mint a bohóc, ha szeszélyed úgy kívánta, ácsorogtam kalaposboltok előtt, ruhaszalonok előszobájában, hogy az egész város nevetett rajtam, pávatollat viseltem a kalapom mellett és piros selyemmellényt a te régi alsószoknyádból: a pénztárcám falevelekkel meg szamártövisekkel volt tele, amelyeket együtt szedtünk, megőriztem a fogvájódat és az eldobott gyufaszáladat, mint egy sváb-hegyi kirándulás boldog emlékeit; a cipődet csókoltam volna egész nap, és majd megbolondultam, ha különös fodrait megpillantottam szoknyádnak; holdkórosként bolyongtam éjszaka a kapud előtt, a falevelek között téged láttalak hosszú éji köntösödben, és boldog voltam, hacsak az urad krákogását hallottam az erkélyről, nem pedig a locska gavallérok kimért hangját; azt képzeltem, hogy úriasszony szeretője csak kétfogatú bérkocsin mehet a randevúra, s ezért adósságba vertem magam; nem kártyáztam, és nem jártam lóversenyre, elmulasztottam régi ismerős családok meghívását, mert mindig a percet lestem, amikor megszólal unatkozó hangod a telefonban; nekem csak délutánjaim voltak, mert akkor néha ráértél néhány percig velem lehetni: egy röpke uzsonna a mellékutca cukrászboltjában, egy gyors titokzatos séta a Bástya lombjai alatt, félperces találkozó mise után a zsidó templomnál, robogás zárt kocsin alkonyatkor a Stefánia úton, tévedező pillantásod az operai páholyból … s néha-néha egy-két óra a Császár fürdői platánok között, ahol ablakunk a mosókonyhára nyílott, és 100-as száma volt a kis szobának, ahová halkan beléptél. Kancsi tekinteted sűrű fátyol alá rejtve, és jó illat maradt utánad a piros szőnyeges folyosón… Ó, te gyakorlott voltál a randevúkban – hisz háromszor mentél férjhez, könnyed szívvel elfordítottad a fejed köszönésem elől a korzón, csak nekem fájt hidegséged. S ezen kívül rám bíztad minden titkodat … s barátnőid titkát: ott voltam és segítettem, mikor kéthónapos magzatot szültél egy külvárosi orvos műtőasztalán, de együtt jártunk a budai jósnőkhöz is… együtt bolondítottunk egy gazdag, öreg férfiút, akinek férjeddel üzleti összeköttetése volt, mindent tudtam, és semmit sem tudtam, mert lépten-nyomon megcsaltál.
– Uram, el ne felejtse, hogy férjes úrinővel beszél…401
– Két férjét volt szerencsém ismerni és kikémlelni járásukat-kelésüket, szeretőiket, titkaikat…
– Ön visszaél bizalmammal…
– Szeretlek, annyi az egész. Ma jobban szeretlek, mint valaha. Engedtem beteges kíváncsiságodnak, s elhoztalak e helyre, hogy érzékeid tán lángra lobbannak, mint a táncosnőé a pezsgőtől. Ámde csalódtam, te már nem óhajtasz engem, holott én csaknem megbomlok a vágytól.
– Uram, csak nem akar meggyalázni e szennyes helyen? Utóvégre úriasszony vagyok.
Álom karon fogta a temetésrendezőt.
– Nézzünk más látnivaló után. Ezek a magaunt, fásult, beteg idegzetű emberek már nem találnak más helyet szerelmi ügyeik megbeszélésére, mint madame Jella hajlékát. Talán megint egymásba szeretnek, vagy végleg megundorodnak. Mindegy. Nem kell félteni őket. Ezek az úriasszonykák, akik minden divatnak hódolnak, úgy váltogatják érzelmeiket, mint kalapjaikat. Szegény Lehel, hiába erőlködik, ő bizony kiment a divatból kissé. Egyetlen útja volna szerelme visszanyerésének, ha Alice valamelyik intim barátnőjét sikerülne kompromittálni. Enélkül akár főbe lőhetné magát, nem talál meghallgatásra. Ismertem szegény Lehelt fiatal korában, mikor valóban sikerei voltak a nők körül. Elég volt a házi bálokon egy-egy nőt táncra felkérnie. S a jó barátnők úgy váltogatták őt, mint táncosukat. Anyák és leányaik rajongtak egyszerre Lehel tekintetéért. De az idő eljár, és már nem divat a körmagyar.
A temetésrendező beleegyezőleg bólintott. Emlékezett egy szőke, sodrott gyászhuszárra, akinek élénk kék szeme mindig feltűnt a gyászfátyol alatt zokogó nők előtt. És a huszár dicsekedett is, hogy a temetés után meghívták torra, látogatóba az özvegyasszonyok. Ámde a huszár pályát változtatott. Kárpitos lett az istenadta, és soha többé nem vették észre a nők.
Álom így folytatta:
– Az éj előrehaladt. Nézzünk a szeme közé azoknak is, akik nem csupán a Váci utcai boltosok kirakatából tudják meg, hogy közeleg az ősz, a fák levelei pirosodnak, borús az ég, és szél süvölt… Nézzük őket, akik valóban barátai a kacajnak, a tavasznak, az életnek.402
Álom ezután a konyhába vezette a temetésrendezőt, ahol madame Jella társaságában egy férfi ült a Waverley-regényekből, robusztus, hosszú üstökű (üstöke hátul is elválasztva, mint a bécsi fiákereseké), szálfa nagyságú és bánatos szemű. Nyaka kissé meggörbítve, mintha nem bírta volna el gondterhelt, szomorú fejét. Álla, mint a bölényé. Vastag nyaka egy erőművészé, aki bohócnak öltözve segédkezik az előadás végén, a némajátéknál. Ő volt az az álombéli hős, aki a rohanó hegyi patakból kimenti a csecsemők holttesteit, midőn azok csoportosan úsznak alá vízáradáskor elöntött falvakból, sírnak-rínak az eleven gyermekek, és a fenyőfa szakállú halálmegvető bátorsággal ugrik ismét és ismét a vészterhes habokba, hogy karjaiban újabb csecsemőkkel vergődjön a part felé. Ő volt az, aki tűzvészkor a ponyvát tartja a negyedik emelet alatt, és harsány hangon biztatja ugrásra az inges kisasszonyt a Párizsi Nagy Áruház magasságában. Ő volt az, aki szívesen elmulasztja bármely sürgős dolgát, ha megvadult kocsilovakat vagy villamosszerencsétlenséget, családi perpatvart vagy vitriolos nőt lát a Körúton. Ő volt az, aki gondolkozás nélkül elegyedett tüntető körmenetekbe a kormány mellett vagy a kormány ellen, nyomban beleavatkozott a verekedésekbe, segített a rendőrnek a duhajok megfékezésében, vagy ostromolta az őrszobát egy sohasem látott ember kiszabadítása érdekében. Segített a házmesternek a kapu bezárásában, ha szerencsétlenség történt a házban, és a mentők piros zászlós kocsija megérkezett. És szonetteket írt egy hölgyhöz, akit ő maga sem ismert, Kiss József lapjában, A Hétben. Komoly, felgörbült orrú amerikai cipői voltak, amely cipők fáradhatatlanul jártak a városban, amerre játék és mulatság volt, amelyben a cipőtulajdonos némán és elszántan részt vett. A Waverley-regényekből való férfiú keveset beszélt általában, mert nemigen szerette magát megerőltetni felesleges locsogással. A szót olyan súlyosan mérte, mint a sót, és csak titkon vidámodott fel a könnyű női lábak pergő lépteire. Jella úgy imádta ezt a hallgatag férfiút, mint a gyermek a nagy bábuját. Egyszer majd kibontja, ha megharagszik rá…
Jella főzte a hallgató férfiú vacsoráját, és pörlekedett. Látszólag a lábasokhoz és fazekakhoz intézte a szót, míg a férfiú némán és nagy kortyokban sört ivott, amelyet a házmester hozott a „Víg Miska bácsi”-hoz címzett kocsmából.
– Ő – beszélte Jella főzőedényeinek – nem visz engem sehová.403 Akár megbolondulhatnék az unalomtól és magánytól, sohasem beszélhetek mással, mint rongy nőkkel és rongyabb férfiakkal, mert Ő azt sem engedi, hogy egyedül elmenjek valahová. Ennek az életnek véget kell vetni… Hányszor kértem, hogy vigyen az Állatkertbe este, ahol a nagy hasú Wissendorf karnagy a zenekar közepén áll kis pálcájával, és szemüvegén át mindig rám néz, ha a zenészek a Tévedt nőből játszanak. És a zene befejezésével messziről rám köszönti sereskancsóját, s bizonyosan azt mondja: Gruss aus Thier-garten für Jolán! – Hányszor kértem, hogy vigyen el május elsején a ligetbe, ahol annyi bolondságot látni, hogy elég egy esztendőre! – Hányszor kértem, hogy menjünk ki gyalog a Zugligetbe vagy a budai hegyek közé, együnk zsíros papirosból libát a gyepen, igyunk rá sert a „Fácán”-nál, vagy szedjünk vadvirágot a mezőn… Ő mindenre azt mondja, hogy messze van. Azt csak belátom, hogy nem vihet magával az Orfeumba – hisz már a kapuban felismer Popovics, a portás. Belátom, hogy nem mehetünk együtt a lóversenyre, mert a régi időkből sok ismerősöm jár a gyepen. Színházat akár sohase lássak, eleget ültem a páholyban fiatal koromban, és a zsidó asszonyok megnézték gyémántjaimat. Étterembe se kívánkozom, mert itthon jobban eszünk, mint akár a „Grand Hotel Royal” vadászszobájában. – De azt már nem látom be, hogy miért nem visz egyszer Cinkotára, a Nagyitcéhez, ahol a kutya sem ismer.
– Majd kirándulunk egyszer falura – felelt mély hangon a hallgatag ember. – Vajon meddig fő még az a leves?
Jella elkeseredve vágott le egy fedőt.
– Három esztendeje ígéri, hogy falura visz. Az ő ígéreteit már ismerjük. Majd sohanapján. Pedig én falusi nő vagyok. Utálom a városi életet. Majd meghalok néha a honvágytól, ha egy ráncos szoknyás parasztmenyecskét meglátok a pesti utcán. Tavasszal, mikor ezek az illedelmes városi kutyák udvarolnak egymásnak az utcán, az én eszembe megint csak a falum jut, garádokon átugráló, lihegő, vad komondoraival, morgó házőrző ebeivel. Ha esik az eső, akkor azt gondolom magamban: milyen más lehet ez az eső a Sajó mellett, ahol az apám muskátlijára meg szarkalábjaira hull. Ő ezt nem érti. Ő azt akarja, hogy legszebb éveimet az átkozott négy fal között töltsem, amíg csak kivisznek a temetőbe.
A hallgatag ember legyintett egyik kezével, amíg a másikkal a párolgó húslevest kanalazta:404
– Mit ér az egész beszéd! Nem találom a kalarábét a levesben.
– Ő vonja felelősségre a kofát. Mért nem árul kalarábét. Ő egyáltalában örüljön, hogy ilyen asszonyra talált, akinek soha eszébe nem jut semmi rosszaság, csak dolgozik reggeltől estig, mint egy állat, hogy öregségére kis házat, veteményeskerttel, vásárolhasson Miskolcon. Miskolc! Az város, nem pedig ez a csúf Pest. Ő majd hosszú szárú selmeci pipát szív, Ő elmegy az Avasra pincézni, Ő segíthet a disznóölésnél. Ő csak jól viselje magát. Olyan öregsége lesz, amilyen kevés embernek Magyarországon.
„Ő” megette a levest, és a marhahúsnak esett. Megemberelte magát, és a panaszokra így felelt:
– Bár igen sok dolgom volna az éjszaka, találkozót adtam néhány barátomnak a kávéházban, de most mégis engedek a kérésednek. Éjfélkor elmegyünk sétálni a Stefánia útra. De csak a Rudolf-szoborig, s egy tapodtat sem tovább.
Jella nagylelkű volt:
– Ó, én nem bánom, ha csak a tópartig jutunk is. Leülök a parton, behunyom a szemem, és azt képzelem, hogy megint fiatal vagyok, amikor térdig gázolok a vízbe öngyilkossági szándékból.
– Hadd lássam tehát az ugorkasalátát, vajon tegnap óta volt sóban?
– Tegnap este óta – felelt elfogódott hangon Jella, és csaknem sírva fakadt a közelgő kirándulástól. – De én előre kijelentem, hogy nem veszek fel fűzőt, mert fűző nem volt már rajtam egy esztendeje. Az új ruháimat se koptatom. Csak így megyek, ahogy vagyok, slafrokban. Legfeljebb a briliáns fülönfüggőimet akasztom fel, hogy ha meghalnék útközben, legyen, miből eltemessenek.
– Már sokszor ajánlottam – szólt meggyőződéses, lassú hangon a hallgatag férfiú –, hogy adjuk el a briliánsfüggőt, az árát tegyük fel egy lóra a versenyen, nyerünk és veszünk két pár briliánsfüggőt. Egy nappalit és egy éjjelit.
Feiser fiákeros elrobogott szürkéivel és a kíváncsi úrnőkkel. Illetőleg: csak az úrnők látták Feiser gyöngyházgombos, szürke kabátját és kis karimájú, galambszínű keménykalapját. A kalap alatt a halál Őfelsége üldögélt és indította meg gyeplőmozdulattal a remek kocsilovakat.
Alice talán vacsorára és egy pohár pezsgőre akarta meginvitálni405 Feisert szalmaözvegyi otthonába, emígy bosszulván meg magát a nagy bajuszú hírlapírón, akinek végképpen sikerült elrontani a mulatságot – de mily szörnyű volt Alice ijedelme, amidőn az ismerős szürke pincskalap alól halálfej vigyorgott. 41 fokos lázzal feküdt le ágyába – miután sohasem tudta meg, hogyan jutott fel az első emeletre –, másnap a leghíresebb és legsvindlerebb orvosok keresték fel, de Alice nem reagált a tanár urak hókuszpókuszaira, láza emelkedett, és gyönyörű élményeken ment át álmaiban, amelyeket az életben sohasem valósíthatott meg. Például fejedelemasszony volt egy zárdában, ahol az apácák mind fehér ruhában jártak, tengeröböl kéklett a láthatáron, és kis harang gyönyörűségesen kongott a hegyes toronyban: a zárda gyóntatója Szirmai Imre volt, amint a Nebántsvirág című operettben francia katonatiszti egyenruhában fellépett. Majd egy óra múlva ártatlan, liliomfehér hajadon volt, és először megy pünkösd délutánján a Margitszigetre, a szent romokhoz, ahol annyi disznóságot követtek el a pesti nők, hogy a vén falakra nem férne fel a történetük. Éppen esküdtek a kápolnában, fiatal pár térdelt, áhítozva valamely szent malasztot az óbudai plébános szavaiból és kézmozdulataiból, amikor ide Alice belépett. Nyomban felismerte az ifjú párt. Csak néhány napja keresztelkedtek ki, hogy esküvőjüket a Szent Margit kápolnájában tarthassák, miután a zárda romjai között megismerkedtek egymással tetőtől talpig. Nem használt a romok hírnevének az a körülmény sem, hogy irigy öregurak elhíresztelték, hogy az ókövek alatt viperák rejtőznek, amelyek alig várják az alkalmat, hogy belebújhassanak az önfeledt nőkbe. Legfeljebb vigyáztak a nők, hogy a vipera ne bújjon beléjük. Általában ezek a margitszigeti tájak sok nyári és őszi este szégyenteljes emlékét tudják a pesti előkelő hölgyek világából. Alice csak egyetlen nyarat töltött a szigeten, de józan fejjel csak pirulva tudott visszagondolni az estékre, holdtöltékre és szeles éjszakákra. A nő élete csupa szégyen – ha valóban tudna szégyenkezni.
Másnap estére egy Sváb-hegyi szánkóra ült fel Alice vállalkozó szellemű bankhivatalnokokkal, és elzónázott végleg a Sas utcából. Kevesen voltak a temetésén, mert ragályos betegségben halt meg. Mily kár volt érte! Tán negyedszer is férjhez ment volna! A nagy bajuszú hírlapíró darab ideig karszalagot viselt, mint a kamarások az udvari gyász idején. Aztán felejtett ő is. Míg Huszár Manci az Eszterházy utcai lovardába kezdett járni, lovagolni tanult, s új barátnőkre406 tett szert. Sajnos, csak egy gazdag nő látogatta akkoriban a lovardát, bizonyos Weiszné, akinek az ura arról volt nevezetes, hogy koporsóba fektetve imádja nejét. Mancinak nagy erőfeszítésébe kerül, amíg áttöri a barátnők irigy falanxát a gazdag koporsós Weisznéig, de nem kell félteni Huszár Mancit.
