NYOLCADIK FEJEZET • amelyben a bakonyi őzikék Pesten kalandoznak
NYOLCADIK FEJEZET • amelyben a bakonyi őzikék Pesten kalandoznak
Éjféltájban tehát rövid időre üres lett a ház, a temetésrendező és Álom leülhettek végre a szalonban, hogy kedvükre beszélgessenek.
Álom így szólt a temetésrendezőhöz:
– Nem hallod a nyögéseket, jajgatásokat, amelyek szinte a föld alól hangzanak ebbe a szobába?
A temetésrendező tagadólag rázta a fejét.
– Márpedig itt valami történik. Ha nem csalódom, Natália készül megszülni gyermekét. Gyerünk, nézzük meg őt. Jó szülési fájdalmakat hallok – szólt Álom, és kézen fogta a temetésrendezőt.
Egy kis udvarra hatoltak, amely rendes körülmények között madame Jella bernáthegyi kutyájának szolgált vackául. Két emelet magasságából jött ide a világosság, mint egy mély kútba. Most száguldó felhőket lehetett látni odafent, amelyek között elárvultan küzdött a sarlós hold hajólámpása. Ablakok nyíltak a magasban, amelyeken sohasem néz ki senki. Csatorna okádott a falban. Hanyag cseléd szemétje szállt alá az emeletről· szomorú világítóudvara a pesti bérháznak. Itt húzódott meg Natália vajúdásában. A nagy kutya szinte megrettenve nézte a vonagló nőt, és négy lábával felette állt. Panaszos, alázatos szemmel fogadta a kutya a látogatókat, és nyomban kiugrott az ajtón, hogy még ezen az éjszakán sok galibát csináljon a Frank Jeremiás és Neje utcájában.
Valóban úgynevezett „jó” fájdalmai voltak Natáliának. Ha meg tudott volna kapaszkodni valamiben, világra hozta volna gyermekét, de így csak hentergett kínjában, és míg húszpercenként csillapult kínja, kitágult szeme előtt elvonult egész élete, mint keleten játsszák a falon az árnyképeket.407
Álom, aki olvasott a szemek szivárványhártyáinak hieroglifjei között, ezeket látta:
Kis falu a Bakonyban, ahol hegynek, völgynek kanyarog az országút, és a fák egyformán, közömbösen követik az országutat, mintha arra vigyáznának, hogy az véglegesen meg ne szökjön közülük. Három-négy vármegyén ugyanazt a nótát fújják, ha a szél megindult, és a skála elkezdődik a fakoronák között. Mintha ilyenkor fújnák ki a fák mindazon érzelmeket, amelyeket a merengő őszi napokban magukban éreztek, szenvedtek, gyűjtöttek. Szél után megritkulnak a falombok, mint vihar után az ember haja. – Régi grófi kastély a városka közepén, mint emlék és titkoknak őrzője a múlt időkből, amikor a négyszögletes, zsindelyes fedelű torony ablakán varkocsos hajdú kémlelte az országutat, a döngő kapualjból hajlított hátú hintók robogtak elő nagy porfelleget verve, párducléptű paripákon hajladoztak halcsontos derekaikkal előkelő külsejű, fátyolos kalapú hölgyek, a vadkant szabad tűzön sütötték az udvarban, és senkinek sem kopott el bocskora a sok dologban. Széles diófa ágyakban, zsályával kevert szalmazsákon, teveszőrön, csehországi vásznon nyújtóztatták úrnők a lábszáraikat, amelyeket nagyon korán kikezdett a köszvény, míg a nehéz lélegzetű férfiak esztendőszámra ültek magos hátú székekben, tigrisbőr takaró alatt, pipamocsokkal szakállukon és bajszukon, pecsétgyűrűs ujjaikon át nézegetve, amint azok átlátszóbbak lettek, bibliát olvastattak a vándordiákkal, a beborozott kántort négykézláb jártatták, tulkot adtak a legnagyobb disznóság elbeszélőjének, és fejcsóválva lestek ki a zsalugáteres ablakokon, hogy még mindig nem porzik fel a cimbora kocsija a vasárnapi ájtatosságra mendegélő nép között A Bánat grófok, a kastélynak urai sohasem akartak meghalni, az öreg grófnék fiatal nőket tartottak kéznél, akiknek vérét átcsapolhatják saját ereikbe, az utolsót rúgó grófok szívesen cseréltek volna a rongyos vándorlegénnyel, aki téli fergetegben, farkasüvöltéses éjen bukdácsol a Bakony rengetegében, és reggelre reméli, hogy megfagy. A halál zordon árnya félelmetesen lépegetett, éjszaka a folyosókon gyertyák lobogtak mindenfelé, bamba hajdú virradatig tartotta a szövétneket, és megnyugtató volt, ha a pókhasú várnagy zörgő kulcsaival, öklöndözve, tántorogva végigcsorgott éjnek idején a folyosón, és megrángatta a muzsikáló órák zsinegeit a szalonokban, amelyek üveghangon kezdték el valcerjeiket A szél és a borzadály ellen azonban nem408 védnek meg az öles falak, a szolgák csizmanyikorgása, a mezítlábas szolgálóleányok engedelmessége, sem a hű ebek üvöltése az udvaron, sem a kapunál fegyverét zörgető őrség, a dohos pap, akit éjszaka gyakran kirángattak az ágyából, ha valakinek halálsejtelme lett a várban, sem a kirurgus, akinek kezét éjszaka úgy szorongatták, mint isten angyalát, hiába volt megkötözve a lélekharang a toronyban, meglóbálta azt a vihar, hogy hideg verejték alatt ordított a várúr… Ebben a házban töltötte gyermekkorát Natália, a grófkisasszony mellett mezítláb szolgálván, vele lépkedvén vasárnaponként a misére, a padban mellette helyet foglalt, és kinyitotta ezüstkulccsal a fiókot, amelybe babonás imakönyvek voltak zárva, amelyekben csodatevő imák foglaltattak – hogy szinte bámulatos: mégis meghaltak azok, akik valamikor ez imákat gyors szájjal, szinte fuldokolva olvasták.
Natália ebben a széllel bélelt, komor estéjű, árnyakkal teli kastélyban nőtt-növekedett az ismeretlen sors elé. Vajon mi sors várhat egy szolgálóleánykára? Megtanulja a bábaságot, hogy majd egykor kisasszonya mellett segédkezzen, ha annak gyermekei születnek – vagy férjhez megy egy vadászlegényhez, és egész életében künn él a susogó, sóhajtó erdőben, és a szél zúgásán át férje fegyverének dörrenését várja a messzi völgyben… Szülei és rokonai nem voltak, sohasem szólt hozzá senki, a kisasszonya oly közömbös volt, mint egy deszka, csak éjszaka riadt fel a kísértetektől Míg Natália nyugodtan aludt, mert hisz azt hallotta a cselédektől, hogy a halál csak az uraságot bántja… Télen az ablakokon zúzmarák voltak, nyáron messzire lehetett látni napfényben reszkető tájakra, fehér országutakra, piros templomú falvakon erdők tengerére: amelyről tán közeledik valaki a bagolyfészek felé… Ősszel hosszút ásított az udvar, a folyosó, a völgy, a pókhálós szemű kántor, borszagú darázs álmatagon duruzsolt a zsalugáterek között, a piros arcú vándorlegény hosszúkat lépett az országúton, Veszprémből idáig hallatszott az öreg harang hangja, a kisasszony franciául tanult egy öreg nőtől, és Natália hamarább tudta a leckét, mint úrnője.
Mégis mily boldog volt ez unalmas házban, hol az öreg gróf kiskakas módjára kukorékolt, az öreg grófné mindig a lábát nézte, amelyet véleménye szerint hallhatólag őröl a szú, a várnagy éjjel-nappal részeg volt, és ő volt a legboldogabb lakos a házban, a cselédasszonyok409 kiviaszkolt bajszú hajdúk fejére rázták a szalmát, és este mindig nagy tűz égett a konyhán a vándorlegény tiszteletére, aki folyton hazudott a messzi országok és városok csodáiról!
Ezután következett a vajúdó asszony emlékezetében Pest. Egy palota a Múzeum-kert környékén, amelyhez örökség folytán jutott a Bánat család. Gyorsan költöztek ide, mintha a halál elől menekülnének. Mózes-szakállú, földig érő bundás, öreg kapus áll a lovak fejéhez, amíg a vendégek a határban elhelyezkednek. Őszi kert a palota mellett, amelynek vasrácsain át idegen, sohasem látott embereket lehet észrevenni. Szőnyegek, amelyeken nem hallatszik a lépés, különös csengők. Ajtó nagyságú ablakok. Színes üveggel fedett, világos kővel kirakott udvar, amelyből jobbra-balra nyílnak a tánctermek és kisszobák. Szökőkút küldi magasba fénylő sugarát. Csodálatosan szép arcú férfiak és nők aranyrámás képei a szobákban. Oszlopos mennyezet alatt alszik a grófnő. Széles íróasztalánál ül naphosszat a gróf, és a titkos fiók után keresgél. A kisasszony az ablaknál ül, és Henriket nézi, aki a Múzeum-kertben áll naphosszat galambszínű nadrágban és fehér mellényben. Ősz. Henrik láthatólag fázik… De híven kitart a Múzeum-kertben.
Ismét „jó” fájások kezdődtek, a vajúdó nőnek kifordult a szemfehére, úgy erőlködött, mintha egy hegyet kellene eltolni a helyéről·, és nem tudott mást kiáltani, mint azt: „Üdvözlégy, Mária, malaszttal vagy teljes…” Ezt olyan gyorsan mondta, mintha ezzel a mondással egy örökös bűvkört vonna szegény vacka köré, és a bűvös mondáson nem tudnak áthatolni a szúró, tépő fájdalmak, Éva lányainak bús öröksége a mindenható természettől. Gyorsan, olvasószemek módjára peregtek tehát a szavak a vajúdó nő ajkáról… Sajátságos, hogy kisgyermek kora óta nem jött szájára ez az imádság. Míg most a fájdalomban vergődve: bűvösek és csillapítók voltak az imádság szavai. S így csakhamar szűnt is a gyötrelem, és újabb képek tűntek fel Natália emlékezetében.410
Nyárfasor, amelyen átsárgul a napsugár, messziről piros és zöld kabátos, fehér, lengő szoknyás nők krétaharisnyás lábai közelednek, mint a gyönyörűséges reggel. Szürke ló pókos lábai alatt porzik az út, és helyesen, könnyedén gurul a kis lóvonat. Fehér szemű fekete kiskutya céltalanul szalad. Régi szivattyúskút mellett nagy fejű szomorúfűz áll. Mohos, vadszőlős, ódon kastély törött ablakából mélabús öregember néz. A fehér lepke még együtt szálldos a fák régi aranypénzhez hasonlatos leveleivel. Reggel a Margitszigeten. Itt várja a kisasszony Natália társaságában Henriket. Henrik megérkezik, letérnek a rendes gyalogutakról, ahol „ismerősökkel találkozhatnának”, és az elhagyott Duna-partra mennek, homokbuckák, örökké locsogó töltések, mély gödrök, az életből száműzött kavicsok, alvó bokrok közé. Túlnan Buda, a Rózsadomb villái oly előkelően állnak a zöld fák között, a párázatban, amely a folyóról emelkedik, a tréfás bárányfelhők alatt, mintha ezekben a házakban nem ismernék a szomorúságot és a gondot az emberek. A piros napernyős verandák mögül naphosszat zongoraszó hangzik, régi kis valcerek, amelyekre pufók, angyalfejű gyerekek lejtenek. Henrik felolvasta „legújabb versét”, amelyre még emlékszik Natália. Így hangzott:
Jerünk a völgybe, túl a réten,
Nézd, nézd, elönti földön, égen
Kis ablakod mint tűzgolyó ég,
Fehér sziklán nem harmatos még
| A zúgó vén malomhoz át, |
| Az est áttetsző bíborát, |
| Sugárcsík reszket a tavon, |
| A sarjú… jer, jer, angyalom. |
A várkisasszony és hű komornája olyan járatlanok voltak a versek országában, mint a Bakonyból Pestre tévedt őzikék. Honnan is tudták volna, hogy a verset Henrik, mint annyi poéta: orozta, mégpedig egy Tennyson Alfréd nevű angol úriembertől! Régi nóta – mindig így volt a világon –, hogy a vers nem annak érleli gyümölcseit, aki fabrikálta – hanem valaki másnak, aki csak messziről hallja a tilinkó szavát a holdvilágos éjben, vagy estalkonnyal véletlenül elhalad a kis házikó mellett az erdőszélben, amelyben gyönyörűen hegedül és énekel egy vak ember…411
A bakonyi őzek, amint őket Henrik nevezte, máskor is elszökdöstek Henrik hívására a Múzeum-kerti palotából. Nem voltak még elég ismerősek a fővárosban, és Henrik nélkül mindenesetre eltévedtek volna. Sokszor oly unalmas volt a néma palotában, ahol mindig finom és illedelmes volt az élet, mint egy nevelőintézetben. A kontesz tizenhat esztendős volt, és Natália, kis cselédje tizenhét: de együttvéve nem volt annyi eszük, mint egy kapukilincsnek. Henrik régi rossz regényeket mondott el nekik, bátran és bőségesen hazudott hőstetteiről, haját hátravetette, és úgy tüntette fel magát, mint a legboldogtalanabb fiatalember, akire csak kín és gyötrelem vár az életben – mert hisz kis barátnői nemsokára elhagyják. Ha kevésbé ügyeskedik vala Henrik, akkor is könnyen elbánik a két falusi kisasszonnyal. De nagy segítségére volt műveleteiben egy Palaczki nevű egyén, aki már nem volt fiatal ember, haja rozsdás és kopott, mintha nagyon sokat dörzsölte volna egy ruhakefével. Kockás ruhája volt, nagy cipője, óráját mindig oly izgatottan nézte meg, mintha elkésne valahonnan. Kezét, karját egyszerre mozgatta lábaival, amint valami messzi cél felé loholt. Tudta mozgatni kerek szalmakalapját a fején, anélkül hogy kézzel hozzányúlt volna. Olyan szavakat használt, amelyeknek értelmét a kisasszonyok nem tudták. S első kérése az volt, hogy a kisasszonyok nézzenek körül a házban, és ha találnának régi szarvasbőr gamáslikat, kesztyűket, nyakkendőket, amelyeket az öreg gróf úr már nem használ, ő nagyon szívesen viselné e ruhadarabokat. Palaczkinak mindig kellett valamit vinni a találkozókra, mert mérges, elégedetlen és szótalan volt. Igen nagy becset tulajdonított az idejének, mert sohasem akarta hiába tölteni. Éjnek idején macskanyávogást utánzott a Múzeum-kertben: erről értesültek a kisasszony és komornája, hogy Palaczki és barátja a ház körül tartózkodnak. Később Palaczki nem elégedett meg avval, hogy csak kívülről vegye szemügyre a palotát. Titokzatos tervet szőtt, naphosszant törte a fejét, levett kalappal sétált és bólongatott… „Nincs értelme így az egész históriának. Meg kell szöktetni a hölgyeket!” – monda egyszer Palaczki, midőn Óbudán sétáltak a hajógyár körül, és Palaczki többször elvált a társaságtól, hogy egyes kiskocsmákba „egy percre” beszaladjon, megnézze, hogy friss-e a ser vagy hideg-e a spriccer? „Meg kell becsülni a szerencsét. Ki tudja, mit hoz a jövendő? Csak egy napig tart minden botrány. A szülők szíve puhább az írósvajnál.” Ezek voltak Palaczki rendes mondásai, aranyigazságok, amelyeket412 olyan fontoskodva mondott, mintha ő találta volna ki. S elkérte a kerti kiskapu kulcsát (amelyen a lányok kijárni szoktak), s a kulcsról másolatot készített. „Sohase tudhatja az ember, hogy mire jó, ha kulcsa van…”
…Az éjszakák álmatlanok és rövidek voltak. A kislányok az ablakba könyökölve nézték a kertet, és a fák mély szoknyáiban szellemeket láttak. Éjfél felé szél rajzolgatta különös, bűvös halotti mesemondásait a szökőkút vizére. Nagy, lompos kutyák mutogatták szürke hátukat, amint végigkalandozták a kavicsos utakat, és tízszer is megszagoltak egy dézsát, amelyben babérfa állott. Az út sötét, a szél kitartóan dolgozik, mint egy jó munkás – vajon mi történik mostanában a bokrok sűrűjében, ahová nem lát emberi szem?
Nem mertek elaludni esténként a kontesz és cselédje – hátha valami történik odakívül a kertben, amint behajtják a zöld zsalugátereket… Hátha akkor jön ki a bokrok közül a mezítelen ember, aki majomfogással felkúszik a vadszőlő indáin – hátha láthatóvá lesznek az árnyékok, amelyek úgy suhannak el a néma ösvényeken, hogy csak egy pillanat ezredrészéig láthatók, s hátha megszólalnak odalent a piros muskátlik, búskomoly vadrózsák, s egyszerre mondani kezdik élettörténetüket? Éj: fiatal, őrült királyoknak kellene hátul összefont kézzel járkálni a kertben, magas sarkú, apró virágos szoknyájú, púderes grófnőknek kellene téveteg mosollyal, elbágyadva kilépni a lugas hosszú ujjú lombjai alól – és itt nem történik semmi, csak a szél int, és nagy messzeségből hangzik egy vágtató bérkocsi, amelyben boldog emberek bizonyosan az éjjel gyönyörei, parfőmjei és trikós hölgyei után vágtatnak, akiknek testhez álló ruháik alatt világosan látszik a kagyló, amit a nők az örökös tengertől kaptak ajándékba… A lábujjhegyen álló, éjféli kertbe, a sántikáló szélbe, a titokban, senki által meg nem lesett órákba, a magának játszó szökőkúti tóba, az önfeledkezett falombokba, nyúlként elnyúló gyalogutakba, régi grófnők méltóságteljes és könnyes lábnyommal jelzett, melankolikus filagóriájába (ahol a grófnők önmagukat és sorsukat keresgették a regénykönyv lapjain) – úgy nézett tágult szemmel a két nő, mintha most ütne valahol az óra egy távoli toronyban, nagyot kondulva, visszahangozva, visszavonhatatlanul, amidőn sorsuk véglegesen eldől a földön. Ámde Palaczki és Henrik nem jöttének.
…Ők csak Palaczkit és Henriket várták mindig, és eszükbe sem jutott, hogy más tennivalója is van a hölgyeknek a világon. Hogy413 lehet páva módjára ülni hintó kékpárnáján fehér kalapban a párizsi szőkén, lila fátyol alatt és szívfájdalomra való gyöngéd tekintettel, lehet fehér ruhácskában és angyaltiszta cipőben andalogva járni sétautakon, kivilágított hajók nyugvószékében hallgatni férfiak gyötrelmes szenvedéseit, ruganyos lábbal, nyerges lábfejjel, mint a boldog tánc, ellépkedni megásott sírgödrök mellett az udvarias lovag karján – randevún a temetőben –, ahová délután egy gyermekágyban meghalt asszony koporsóját engedik le az előkészített köteleken, s a nő még édes csókját sem válthatta csecsemőjével, akiért meghalt; lehet a trapézon hintázni kifeszített lábszárral, mint a szitakötő, könnyedén, és lehet páholyban ülni pirosra festett fülben, hideg, szikrázó kővel, és legyezővel inteni a földszintre reményt vagy reménytelenséget, lehet pezsgőspoharat habkehely karcsú derekán rúgni francia sarokkal, és tajtékos szájjal kapni férfiak hazug szája után, lehet lehorgasztott fejjel menni Óbudán, midőn megszólal a litániára szóló, kék színű harangszó, és apró ablakokon át látni a mellbeteg varrónőket, akik szerelmes levelet írnak annak, aki éjszaka teli torokkal, borbély módjára énekelt az utcácska közepén… lehet… csak Palaczkit és Henriket várni és ebben telik el a nap, s ebben az éjszaka… Mit tudják a nők, akik nagy kalappal, fehér kesztyűvel, talpig virágos selyembe öltözötten, míg infánsnőt jelképezve könnyedén ásítanak a bikaviadalon, vagy hanyagul, fitymálva, kesztyűs kis kezükkel alig érintve nézegetik a drága kelmét, amelyet a kiviaszkolt hajú boltoslegény választékos szavak kíséretében elébük rak – mit tudják a nők, amíg lábuknál önfeláldozó barát térdepel, lázmérővel s papucsban topog rossz álmuk felett a jámbor s jótékony férj, reggel gyermekük mosolyog arcukba, mint a nap Andalúziában – hogy mit jelent az szenvedni szerelem miatt.
Tudniillik mióta Palaczki vette át az ügyek vezetését, a bakonyi őzikék korántsem részesültek annyi figyelemben és költeményben, mint annak előtte. Palaczki egyetlen költeményt sem lopott kedvükért. Sőt többnyire olyan dolgokkal mulattatta a kisasszonyokat, amelyet azok jóformán nem is értettek. Így például egyszer a borokról tartott előadást Palaczki.
– A boroknak éppen oly különböző nevük van, mint az embereknek. Ha egy embert Érmellékinek vagy Hegyaljainak hívnának, nem lehetne róla rosszat feltételezni távolról sem. A neveknek szaguk van, amelyek nyomban megütik az ember orrát, amint hallja őket.414 Lehet-e elképzelni egy embert, akit például Bakatornak hívnak: valamely vérszegény, életunt alakban, halotti fehér harisnyában és papírszínű füllel? Ellenkezőleg: életerős, vérpiros, harsogó hangú és nadrágszíjukkal bíbelődő emberek jutnak eszünkbe, midőn egyes tájakról hallunk, ahol a jó borok teremnek. Azt hisszük, hogy Tokajban zöld pecsétviaszkfejű, piros és aranyfeliratos derekú, aszúborosüveg alakú emberkék sétálgatnak az utcán – pedig, ha Tokajba érünk, csak öreg zsidókat találunk a Tisza-parton. Vagy vegyük például Mádot, Szerednyét, Tarcalt. Messziről úgy látszik, hogy itt minden ember füstös attól a füsttől, amely a pincék szelelőlyukán szivárog ki, odabenn a kormos lámpa vagy izzadt mécs világít, füstölt kolbász vagy oldalas megy nagy falatokban az emberek bajusza alá, csorba pohárból bort öntenek a gégéjükre, és nincs is szegény vagy boldogtalan ember Mádon. A bor hatása alatt az emberek mindig Rákóczi Ferencről beszélnek, akinek itt nyúltak el messze terjedő birtokai, és az ungvári pincékből jövet: tárogató hangzik a hegyoldalban; sőt a képzelődés szerint nyerges lábú, piros topános, pávabüszke Zrínyi Ilona-maradékok sétálnak az esti korzón vagy például Badacsony borát kóstolgatja az ember bús, magányos délután egy sötét kis ivóban – nemde eljön hozzá látogatóba a püspök keresztjével megjelölt hegy, a szigligeti öböl és a messzi fehérlő országút, amelyen a kopasz Kisfaludy úr bricskája zörög a házi perpatvarok elől a pincébe?… És bár nem nagy kedvelője vagyok a balatoni borvidéknek: sohasem tudtam megindultság nélkül szájamhoz venni a magos, meredek, badacsonyi csúcs közelében fekvő Ányos-szőlő borát, sem Csopak szőke, hableány taposta nedvét… mindig messzi, régmúlt Anna-bálok izzadt leányderekai, libegő harisnyakötői és fehér sarkaikon ügyesen forduló bokái látogattak meg és dalárzók, éji zenészek, holdas nők jöttek az ablakom alá, a zsalugáter mögé. A veres hajú bunyevácok, szőke verseciek vérsötét bora se volt az én mindennapi italom, a forróság, a férfias pír, a bikavér, amely elöntött a borok fogyasztása alkalmával: szuronyként villanó szemű nőket, a fehér arcfesték alatt hevesen tüzelőket, tigriskarmú menyecskéket, lihegő vállú és keblű, lázt és tüzet lehelő ajkú fiatal s koros asszonyokat hozott magával, mint a déli szél a tűzijátékos vihart Sohasem voltam kedvelője a vágyában önfeledten ordító szerelemnek, mindig csak csendesen szerettem mendegélni girbegurba utcákon, kis házak eresze alatt, és loppal megnézegetni a nőket, ha azok nem sejtik,415 hogy lesik őket. Ezért inkább könnyű, őszi fényként sárguló, nem nagy ünnepélyességet követelő, Parád és Szolyva vizével szívesen barátkozó kerti bort öntögettem koccintgatáshoz szokott kis poharakba, és hosszant, nagyon hosszant elüldögéltem a bor csendesen duruzsoló mesélgetései mellett. Öreg szilvafa tüzének kesernyés füstje kanyarog a diófa alatt, bográcsban tündér rotyogtatja az apróra vágott gulyáshús levét, a só és asztalkendő fehérlik az őszülő füvön és bábaszarka billeg a szőlők homokja felett a karón, a kiáltás, a dal oly hosszant hangzik, mint a messzire nyúló nyugodalmas élet, és csak lustán mozdítottam meg a szememet, ha gömbölyű szolgálók kapaszkodtak repkedő szoknyáikkal a fejem fölé, az almafára… Inkább az ősapám meg más dohos vének jutottak eszembe.
Így beszélt Palaczki, és a kisasszonyok bizony nemigen méltányolták a Palaczki szavaiban rejlő költészetet. A fiatalság bambaságával csodálkoztak, hogy a kopaszodó, öreges Palaczki még szerelemről merészel beszélni. Ők még azt hitték, hogy a férfiak bizonyos korban, kopaszon vagy megszakállasodva vagy megőszülve lemondanak a szerelemről, mint valamely fiatalkori könnyelműségről. Nagyon csodálkoztak tehát, ha némely sétáikon, amíg Henrik kiskutya módjára előreszaladt, mintegy a bástyasétány felett lógó holdvilágot akarván megragadni, Palaczki hirtelen átkarolta a két leányt, és úgy megszorongatta őket, mint a diót és mogyorót. A kontesznek a derekát fogta, s kis szállodába csalogatta őket a Vízivárosba.
Míg egy napon a háznál, hol Natália szolgált, észrevettek valamit, kifizették és kidobták a hűtelen komornát, s többé sohasem volt szerencséje a kis konteszt viszontláthatni. Henrikhez menekült tehát, aki az első napokban meglehetősen örült is gyenge fiatalságának, valamint annak, hogy néhány ősz hajszálat fedezett fel Natália hullámos hajában. Henriknek azonban mindig máson járt az esze, mint amin kellett volna. S Henrik néha elment Óbudáról, és napokig bezárva felejtette Natáliát abban a kis szobában, amelyet itt béreltek. Natália étlen-szomjan várta szerelmesét, a függöny hasadékán megfigyelte a járókelő embereket, görbe testtartású, gondterhelt óbudaiakat, bóbitakalapú asszonyságokat, fésületlen lányokat, földön mászkáló gyerkőcöket, kapuk alatt hosszadalmasan tereferélő vénasszonyokat („vajon miről tudnak olyan sokat beszélgetni, amikor a tél biztosan elviszi őket?” – gondolta magában Natália). A bezárt szobában hallotta lármára megkondulni a harangokat, látta az ablakon416 át a sekrestyést kék szoknyájában, összefont kézzel mendegélni, de hirtelen megállott, ha kövér asszonyt látott elhaladni, és ájtatos szemeit felfordította, a Flórián-szobornál szabadságos katonák dévajkodtak, zsebre dugott kézzel állott a csirkefogó, papagájtotyogással mendegélt az öregasszony, míg a fiatal lányok, akik a Flórián téren feltalálhatók, többnyire lovaglópálcával a kezükben sétálnak, amely jelvényt barátjuktól, az óbudai tengerésztől kértek kölcsön, ah, hányszor elnézte Natália bezárt szobájából a helybeli nők élni vágyó kedvét, tolakodó mohóságát, szerelemre, ruhára, cipőre, harisnyára vágyakozó szemét, amint bőven látogatták Zérus Aladár tánciskoláját a sarkon, és az óbudai korzón végiglejtettek, frissen, mosolyogva, kacarászva, mintha nem is ama kikötő mocskos, hallatlanul szennyes, meseboldogtalanságú kis házikóiból jöttek volna a girbegurba mellékutcákon, hanem egyenesen Szevillából vagy Nápolyból. Amíg a kis házak bedőlt kéményei a gondban, aggodalomban, szerénységben megható gyávasággal füstölögtek az esti égbolt alatt, hajósa karján a rövid ruhás leányzó elbizakodva vetette hátra fiatal fejét, amelyen a haj azért volt megnyírva, hogy mindennap ne kellessen fésülködni; amíg a szajkólármás, szórakozás-, alma-, és nyalánkságéhes fiatal hölgyek a frakkjában és bazárszentimentalizmusában hódító Psilanderért, az egykori moziszínészért vagy legjobb esetben egy kézzelfogható tengerész altisztért rajongtak, hangjukkal, elevenségükkel, mozgó derekukkal, harisnyátlan félcipőjükkel, lengedezésükkel, és zsemlye egyformaságukkal felkopogták a zsidó templom környékét: – a legutolsó követválasztás ringy-rongy plakátmaradványaival díszített deszkakerítések mellett öreg koldusokként, vén papucsokként, ócska télikendőkként, szürke, szemétdombi kályhacsövekként vonultak hazafelé szüleik, inarogyott apák és anyák, akik bár egész életükben mostak, maguk mindig a legszennyesebb ruhában mutatkoztak. És ezeknek az embereknek az ajkáról mindig csak a nyomor üvegcserepes, szakadt cipős, másvilágias siránkozása, rikácsolása, dühe hallatszott… S többnyire a balta tompa fokával agyabugyálták el a kisasszonyokat, ha azok későn jöttek haza a tánciskolából vagy a Flórián tér nagyszerű korzójáról…
Ilyen volt az utca, amelyet a függöny mögül lapulva nézett Natália, és még nem tudta, hogy milyen sors vár rá.
Hírlapírók jöttek látogatóba Henrikhez… természetesen… fiatal417 hírlapírók, akik ebben a megbízhatatlan és nem mindig szimpatikus szakmában legfeljebb az újoncságig vitték. Nagy hajuk volt, arcukat borotválták, nagy gallérjuk volt, a legutolsó divat szerint öltözködtek: megannyi amerikai sportfiúk, rövid pipát szívtak, egymástól cigarettát kértek, hozomra kártyáztak, és az ablakfüggönyt puszta kedvtelésből leszakították; igen okosnak látszottak, különös nyelven beszélgettek, mint a zsebtolvajok, és Henriktől azt kérdezték, hogy miért nem árusítja ki dugott portékáját, amikor elég jó ára van a csirkehúsnak. Bükknek, Halnak, Méhnek, Akácnak hívták őket, és minden ok nélkül lármát csaptak, mintha örökös, meg nem szűnő versengés volna közöttük: ki tudja a legcinikusabbat vagy a legocsmányabbat mondani… Egyik azzal dicsekedett, hogy a nagyanyjával volt szerelmi viszonya, másik a színésznők rossz szagú pendelyéről értekezett, a harmadik zsidó kántor szent életű feleségét vetkőztette mezítelenre: „fiúk, olyan tréfli lábakat még sohasem láttam”. A negyedik, egy kisfiú, mintha az aszódi javítóintézetből tegnap szökött volna meg, azt fejtegette, hogy ő csak öreg, gazdag, lehetőleg üzletes asszonyságok ismeretségét keresi, akinél a pénzesfiókkulcs megtalálható a szoknyaráncok között.
