TIZENHARMADIK FEJEZET • amelyben hősnőnk megnyerte az Asszonyságok díját, de elveszíti azt, ami néki a legkedvesebb volt mindazon…
TIZENHARMADIK FEJEZET • amelyben hősnőnk megnyerte az Asszonyságok díját, de elveszíti azt,
ami néki a legkedvesebb volt mindazon idő óta, amióta az eszét tudja,
s e pótolhatatlan veszteség után a történet folytatásának nincsen célja
ami néki a legkedvesebb volt mindazon idő óta, amióta az eszét tudja,
s e pótolhatatlan veszteség után a történet folytatásának nincsen célja
A szülészeti klinika vadszőlős, kertes udvarán megszólaltak a kakasok, a szenvedők és kétségbeesettek megvigasztalására. Vége felé közeleg a hosszú, gyötrelmes éj; napvilágnál, de már a hajnalcsillag és a szél megérkezésével enyhülnek a fájdalmak, és nem tűnnek fel oly borzalmasaknak a következő szenvedések. Hosszú betegségben az emberek az új esztendőt várják, a szülészeti klinikán a hajnalodás jelenti az új évet.
A három asszony még mindig „eredménytelenül” feküdt a szülőszoba ágyain, pedig oly végső kétségbeeséssel kapaszkodtak az ágy rácsaiba, mint a fuldoklók. Kimeresztett szemmel figyelték a nagy bajuszú órát a fehérlő falon. Kioktatták őket lefekvéskor, hogy ennek az órának fekete mutatói jelentik számukra a megváltást, az üdvözülést. Ezek a mutatók csakhamar ötpercenként lemutatnak a magasból, mint valami természetfölötti hatalommal bíró rendező ujjai. Öt perc: és jön a fájdalom, roham, a sikoltás, a Gellérthegy bejön a szobába, és ráfekszik a vajúdó nő gyomrára… de nem a Gellérthegy ez mégsem, hanem csak egy izmos bába, aki a testi súlyával segít egy kis ismeretlennek az út megtalálásában.
Öt perc… öt perc… s mindegyik öt perc olyan hosszúnak tűnik fel, mint kétszer az élet. A homlokok gyöngyöznek a végtelen erőfeszítéstől. A szemek fénye kegyelemért könyörög. Hiába hoznák India kincseit, a vajúdó nő akkor is az órát nézné.
A kakasok ismét megszólaltak – Júdás órája a földön –, a szülőszobában a vajúdás ideje, midőn a könnybe borult, verejtékező homlokú asszonyok a maguk kis Megváltóját imádkozva várják. Az ajtó felnyílott, és Bakajné asszony, akinek létezéséről annyi nő tud Budapesten, frissen, vígan, ropogósan, mint a jókedvű, bizalomgerjesztő reggeledés, a szobába lépett. Kis termetű, fürge, barna asszonyka volt, a Ferencvárosban a fiatalemberek megfordultak az utcán fehér szoknyája után, a vajúdó asszonyok pedig úgy kapaszkodtak a kezébe, mint a csodatételbe. Az öreg falusi bábák is kosarukban hordják a szenvedésektől megváltó tudományt, tenyerük és gyakorlatuk biztos és nyugodt, babonáik nemzedékről nemzedékre szállnak. De480 mi az ő művészetük ehhez a derék asszonyéhoz mérten, aki körülbelül tízezer pesti gyereket segített a világra! A szenvedő ember mindig glóriát és csodát keres az ápolónő fehér bóbitás homlokán. A vajúdó asszonynak szeme pedig kétszeresen látja a bába szeméből feléje sugárzó bátorítást. A jó Bakajnénak olyan tapintása volt, hogy a pesti nők vénségükre sem felejtették el ezt az asszonyt, aki válságos órájukban buzdítóan, bátran, a nők örök testvériségével melléjük állt.
Az asszonyok nyögtek. Bakajné egy rövid perc alatt végignézte mind a hármat. Megigazította a fejüket, megtámasztotta a lábukat, megemelte a derekukat. A fájdalomban vonaglók láthatólag megkönnyebbültek, mióta ez a frissen fésült, mosdott arcú, hűvös tenyerű asszony a szobába lépett.
– Hát egyikük sem akarja elnyerni az Asszonyságok díját? – kérdezte kedélyeskedő, magas hangon, mint tanítóné tanítványait.
– Mi az? – szólalt meg az egyik szenvedő.
Bakajné, mintha mesét mondana, a szoba közepére állt.
– Volt egyszer itt a klinikán egy fiatal doktor, aki mindig a lóversenyre járt. Olyan szenvedélyes lóversenyjátékos volt, hogy még a betegeknek is tippet adott. A műtőkabát zsebében is a Turfkalendárium-ot hordta, és ha a betegek abbahagyták a jajgatást, nyomban belekukkantott a mindentudó könyvbe. Ámde a doktor se mehetett mindig lóversenyre, pláne éjszaka, ezért találta ki az Asszonyságok díját, amelyet künn a mezőn lovak és lovasok szoktak nyerni, itt pedig megnyeri az, aki elsőnek szül éjszaka. Az Asszonyságok díja a klinikán a numeró hét – a legszebb, legkedvesebb különszobája a háznak. Ezüstből van az ágya, arany a tükre, még a kilincse is nemesfémből van. Hát lássuk, ki nyeri meg ma éjjel az Asszonyságok díját?
Amíg Bakajné mesélt, a szenvedők egy másodpercre elhallgattak. Mire a jóasszony rosszallóan csóválta meg a fejét:
– Most veszem észre, hogy amíg én itt szóval tartom magukat: nem „dolgoznak”. Tessék „dolgozni”, nyomni, tolni, fogat összeszorítani, minden erejüket megfeszíteni, mert különben sohase jön meg az a gyerek. De megyek is már…
– Ne még, Bakajné… – kiáltotta a három szenvedő.
De Bakajné tudta a magáét, bizony magukra hagyta a vajúdókat,481 de csak néhány percre, mert csakhamar dolga akadt annál a barna fejű nőcskénél, akit éjszaka, a legutoljára hoztak a mentők…
Natália lehunyt szemmel gondolt vissza azokra a napokra, amelyeket szülőfalujában töltött, mint élete legboldogabb napjaira. A friss, deres őszi reggelek mintha őt is megfürösztötték volna, nemcsak a háztetőt. S mikor a nap széjjelverte a ködöt, leült a kis udvar sarkába, ahonnan látni lehetett a tájat – a völgyeket, amelyekből mintegy szolgálatát lerótt álom húzódott tova a reggeli köd –, szőke halmokat, amelyeknek dércsípte, pirosló szőlőlugasaiból gyermekkorában éneklő öregasszonyok és kiveresedett arcú öregemberek jöttek bokázó lépéssel, és akik helyett mások szüreteltek – az erdőket, amelyek olyan színesek voltak, mint a mesék, amelyeket róluk a környéken mondanak… Miért volt boldog? Natália sokkal egyszerűbb teremtés volt, hogy erre a kérdésre felelni tudott volna bárkinek. Boldog volt, mint a cinke a hervadt ágon. Míg egy napon megérkezett Palaczki és Henrik.
Bár sohase jött volna el ez a nap. Palaczki úgy mutatta be Henriket Ignác bácsinak, mint Natália törvényes férjét. És Ignác büszke volt rokonságára, temérdeket mesélt délután a kocsmában egyéb rokonairól és utazásairól, a vonat alkonyattal indult, Palaczki olyan dühös arcot vágott, mint egy bulldog, és Natáliát visszavitték Pestre… „Csak azért nem hagytuk elpusztulni, mert – szeretjük magát!– vélekedett Palaczki. „Ki tudja? Talán jobb lett volna nem törődni a szökevénnyel?” Natália kijelentette, hogy amint teheti, ismét megszökik. Ő nem szereti Pestet, ő falusi nő akar lenni, nyáron mezítláb járni, szőlőt kötözni. Megszökik. „Az asszony kivágatta a fát! És résen leszünk!” mormogta Palaczki. Megérkeztek Pestre, Babilonba, zajba, épületek közé, amelyek idegenkedve, ellenségesen, gőgösen fogadják az utazót…
Palaczkinak (ama szökési kaland óta) nem volt szabad betenni a lábát Jella házába. Jella most már nyíltan hangoztatta, amit azelőtt bizalmas ismerőseivel közölt, hogy Palaczki az akasztófán fog elszáradni. A kövér férfiú tehát füttyjelekkel, ablakra dobott rézkrajcárok útján tudatta, hogy odalent vár az utcán, gallérját felgyűrte, kalapját mélyen a szemébe húzta, ám Jella néha felismerte, és egy szomszédos ablakból szennyes vizet zúdított Palaczki úrra. A dagadt gavallér ilyenkor rettenetesen káromkodott, rendőrséggel fenyegetőzött, valamint a „sajtóval”.482
– Nagyobb gazemberekkel elbántam már – szólt Jella asszony –, egyszer két lengyel zsidó éjszaka meg akart gyilkolni az ékszereimért.
Ámde Palaczki nem nyugodott. Majd kiugrott a szeme üregéből, amikor az ablakra nézett, amely mögött Natáliát sejtette. Üzeneteket küldött, valamint éjjeli virágárusnőkkel rózsákat, hajnalonként énekelt dalokat a sarki lebujban, amely nótákat orfeumi komikusoktól tanult, és közben nem feledkezett meg Jella asszony iránti bosszújáról sem: patkányokat és egereket küldött címére kalapdobozban, hogy Jella asszony csaknem belebetegedett a küldeménybe. Palaczki nem engedte, hogy akár egy napra is elfelejtsék őt Frank Jeremiás és Neje utcájában. Ha többet ivott a kelleténél, botjával hadonászva ment végig az utcán. Megállított idegen embereket, és hangosan kérdezősködött, hogy melyik házban lakik Jella asszony, az a „hírhedt boszorkány”.
Egyszer egy félbolond, kopasz öregurat csípett meg, aki hiszékenységéről és ostobaságáról híres volt a Belvárosban, s elhitette vele, hogy a módos Jella asszony már több év óta halálosan szerelmes belé. Csak azt várja, hogy az eszelős öreg megkérje a kezét. Több se kellett a szegény sorsban tengő-lengő gavallérnak, Ferenc József-kabátot szerzett, kesztyűt húzott, és nemcsak egy délutánját megkeserítette Jella asszonynak. Máskor kiskutyákat áruló embereket küldött fel piszkos, dühös ebekkel az asszonyhoz, aki „imádja az állatokat”, a Keleti pályaudvaron naiv vidékieknek Jella asszony címét nyomta a kezébe, hol a legolcsóbb kvártély kapható Pesten, majd meg a tűzoltóságnak telefonált, hogy szobatűz van Jellánál. Felheccelte a házmestert és az adókivető bizottságot. Dühös mesterembereket küldött fel megrendelésekkel, káromkodó bérkocsisokat rendelt a ház elé, és ha adós maradt valahol a városban, a számlát Jella asszony címére küldette. Jella asszonynak volt dolga, amíg kellően megátkozhatta Palaczki urat.
De egy napon, illetőleg egy téli hajnalon váratlanul vége lett a szenvedéseknek. Palaczki kocsmai verekedésbe keveredett – nagyon szerette az ilyesmit, midőn is bátorságát és erejét fitogtathatta –, és pórul járt. Akkoriban egy Mars nevű kisasszonyt tüntetett ki hódolatával. Palaczki ugyanis az udvarlás terén ama régimódi iskolához tartozott, amely iskola szisztémája szerint megaláztatással, más nők kitüntetésével, féltékenység felébresztésével kell megpuhítani483 az ellenálló hölgyi szíveket. Ezért csaknem hetenként változtatta a csillagot, amelynek bűvköréhez felcsapott. Csak törjön össze a makacs szív! És Mars kisasszonyt, valamint a többieket Óbudára hordozta, ahol oly szakértelemmel magyarázgatta az utcákat, templomokat, kocsmákat, mintha része lett volna a város megalapításában. Különösen polgári esküvőre szerette vinni barátnőit, és velük az oltár közelében, a félkörben, ahol a menyasszony barátnői sápadoznak az irigységtől, megállott, mintha legalábbis a rokonsághoz tartozna. S míg a menyasszony fátyola a piros szőnyeget egészen az alsó lépcsőig befehérítette, a dugóhúzó bajszú sekrestyés buzgón szórta a keresztet, a kántor Mendelssohn nászindulóját játszotta, mindenki sírt-rítt, egy kappanhangú fiatalember, tán a menyasszony kikosarazott kérője, bánatos kedvvel énekelt a kóruson: Palaczki elvegyült Mars kisasszonnyal a násznép közé, és igen jólesett nekik, hogy darab ideig fogadhatták a kevésbé jártasok szerencsekívánatait. Mars kisasszony rút hálátlansággal fizetett Palaczki udvarlásáért, a Kéli kocsmájában töltött hangulatos órákért és Ackert boráért (amellyel Palaczki szintén megitatta). Mars kisasszony az utcán kalandot keresett éjszaka, mégpedig egy bicskás emberrel. A „Moulin Rouge” nevű kávéházban, ahol a verekedés megtörtént, Palaczkit szíven szúrták Mars kisasszony védelmében. Palaczkinak csak annyi ideje maradt, hogy útját a közeli Frank Jeremiás és Neje utcájába vegye, tenyerét folyton vérző sebére szorítva. Előbb csengetett a kapun, majd lábával rugdalta – a házmester azonban nem nyitott kaput. Rémületesen hangzott Palaczki ordítozása, amíg ezt bírta. Teli szájjal, mintha az utcai gázlámpákat akarná tanúnak megnyerni, kifordult szemmel, a küszöbre telepedve ordította, hogy ő ennek a háznak az áldozata. Jegyezze meg jól mindenki, aki ezen a kapun átlép: az ő sorsát. Kötél vagy börtön vár azokra, akik ezekbe a házakba járnak. S rosszul teszik a városbeli ősz bajszú caballerók, hogy nem állnak őrséget az utcán, hogy az ifjúságot távol tartsák a romlott helytől. Ezenkívül átokkal csapta véres tenyerét a küszöbre: hogy rövidüljön meg minden nőnek a lábszára ebben az utcában, és lábatlanul, csonka törzsekként foglaljanak helyet a széken, a padon, a randevún; hogy ne mehessenek gumisarkú cipőikben a férfiak megrontására. Majd keservesen zokogni kezdett a haldokló Palaczki. Olyan fájdalmas, kegyelemkérő volt a sírása, hogy a sarlós hold szinte megreszketett a felhők mögött. Még a komoly, füstös, bús484 háztetők is előrehajoltak Palaczki jajgatására. Itt-ott lámpás jelent meg az ablakokban, mint a tüzek fényei, amelyeket a partokon gyújtanak a tengeren süllyedő hajó tiszteletére. De senki se merészelt Palaczki segítségére menni, mert mindenki ismerte Jella asszony érzelmeit. Frank Jeremiás és Neje utcájának lakói inkább keresték az élő kegyét, mint a haldokló barátságát. Maga Mars kisasszony is csak a sarokig követte a sebével tántorgó embert. S midőn az boldogtalanul kezdett zokogni, gyermek módjára jajgatni, a kisasszony észrevétlenül visszavonult.
Palaczki tehát egyedül vergődött a kapu küszöbén. És ekkor tán megszállotta valamely gyengédség, valamely bűnbánat, mint a siralomházban a vén betyár ellágyul. Talán színházi előadások jutottak eszébe, nagy arcú színészekkel, akik a színpadon meghalnak. Talán érezte, hogy odafentről az ablakból Natália dobogó szívvel, végtelen rémülettel s aggodalommal nézi. A fél könyökére emelkedett, és tanúkat hívott múltjából, hogy ő mindig tisztességes ember volt. Így hivatkozott valamely ismeretlen hölgyre (ott, az ungvári lövöldében, erdőkoszorús majálison, ifjan), aki tanúságot tehet az ő, a haldokló becsülete mellett. Ezenkívül felhívott védelmére Pesten minden tisztességes lábú nőt, miközben azt hangoztatta, hogy ő a pesti nők kihívó lábának az áldozata. S minél közelebb lépkedett felé a rém az árnyékból, annál gyorsabban peregtek szavai. Gyónt hangosan, kétségbeesetten, a néma éjszakának, a bezárt házaknak, a mogorva holdvilágnak. Sietett, mintha a feloldozást az utolsó gyónása után még itt a földön meg akarná nyerni: ki tudja, mi lesz odaát? Hová, merre, mily borzalmas egyedülvalóságba, szörnyű magányba, rémületes csendbe viszik el innen az utcáról, ahol mégiscsak érezni az eleven élet melegségét, az élet lámpafényét… Zűrzavarosan, fuldokolva, a szavak után rettegve-kapkodva, mint az elítélt a bitófa alatt, mondta el élettörténetét. Különösen sokat beszél anyjáról, egy „ártatlan áldozatról”, egy szegény mosónőről, aki a bérpaloták lépcsőházát súrolja, mindig csak ezt súrolja, míg a gazember fia hintón vágtatott el a ház előtt… „Mamika, mamika, meg tudsz nekem bocsátani?” A kezével nyúlkált az anyja rongyos köténye után, amely ha itt volna, oly enyhülést hozna magával, mint Szent Veronika kendője. Képzeletben csókolta a repedezett kezet, a boldogtalan tenyeret, a mezítelen szegény lábat, a lehorpadt, boldogtalan485 vállat és azt az egyetlen, hervadt, alig élő szívet – az anyjáét –, amely bizonyosan és egyedül szerette őt a hosszú életen át.
Havazni kezdett. Sárga volt az ég, mintha alkony volna, vagy hajnalodna. A gázlámpák mint csuklyás, halottkísérő szerzetesek sorakoztak az utcán lángjaikkal, de Palaczki még nem akart indulni. A havazás süvöltve jött, mint madársereg. A hópelyhek gyorsan belepték a háztetőket, az ártatlanság színébe kezdett öltözni a város, mintha mától kezdve következnék az új és kedves világ, az érzelmes élet, amelyből Palaczkinak íme el kell menni. Ezentúl majd nem hallatszik kocsizörgés az utcákon, tompább az emberi kiáltás, fátyolozott a csend, mert ma reggel megérkezik a tél a városra, hangfogó dunyháival. Milyen szép lesz itt minden. A nők kis muszkasapkáján a hópehely. A hó ropogása a gyalogjárón. A kirakatok lámpása. A füstben álló gesztenyesütő. A zene, amely a kávéházból hallatszik. És a piros fülű emberek…
Palaczki alkudozni kezdett a halállal.
Azt hadarta, hogy csak most az egyszer gyógyuljon meg: azután már mindig jól viseli magát. Csak még egy évig élhessen, hogy mindent rendbe hozzon, amit felborított. Olyan szelíd magaviseletű lesz, mint gyermekkorában volt, amidőn havasigyopárt viselt a kalapja mellett, és hajnalban kelt, hogy el ne késsen a miséről, hol ministrált. Még egyszer szeretné végigélni gyermekkorát (azon esztendő alatt, amelyet ajándékul kapna az Ismeretlentől), bejárná azon városokat, amelyekben boldog ifjú volt, és sorban meglátogatná azokat az öregembereket vagy sírjaikat, akik hozzá jók voltak. Ah, mily zöldek a fenyők, mily pirosak a bokrok és a tornyok, és mily kékek a városok arra, Poprádfelka felé!
Aztán arra kérte az Ismeretlent, hogy egyezne bele: még ezen a télen át szánkázhasson délutánonként, litánia után, a budai hegyi utakon vagy a városerdőt környékező regényes utcákban… az Abonyi utcában, ahol olyan tiszták a kertek, az ablakok, hogy csak boldog emberek lakhatnak bennük; kék a délután, fehér macskafark módjára kunkorodik a füst a háztetőkön, az emberek orra piros, rövid szárú lakkcsizmában, kis muszkasapkában, ezüstkorcsolyát csengetve mennek előkelő, örökké élő úriasszonyok a városligeti jégpályára… És neki meg kell itt halni.
Hát jól van: meghal – de még ezt az őszt, ezt a tél elői hónapot szeretné átélni. Esős éjszakákon csavarogni a gázlámpák alatt vagy486 óbudai utcákon, ahol mindenki alszik, és gyufát kell gyújtani, hogy az utca nevét meglássa a vándor.
A hó vastagon belepte az utcát. A gyalogjáró oly szűzi fehérségű lett, mintha sohasem taposták volna bűnös lábak. Palaczki a küszöbön guggolt, és kétségbeesetten nézte, hogyan folyik el a vére, el a fehér havon. És mind hangosabban jajgatott.
– Templomszolga leszek ezentúl! – kiáltotta Palaczki végső elkeseredésében. – Akár Óbudán, dugóhúzó bajusszal és csoszogva – akár a Vízivárosban… A Wasserstadtban… csak még egy hétig…
Ámde a kakas, amelyet Jella asszony a konyhájában tartott (mert nem hitt a városi óráknak), harmadszor is kukorékolt.
És ekkor Palaczki körülnézett, mint aki elvesztette a csatát.
Hörgött, és ültében gyorsan megfordult, mint a nyúl bukfencet vet a lövés után.
A kapu csendesen kinyílt, Jella asszony piros slafrokban és nagykendővel vállán lépett ki, mögötte a házmester tartotta a lámpást.
– Te bolond, te – szólott Jella asszony elég meghatott hangon. – Ne halj meg itt a kapum előtt, mert még azt hiszik az emberek, hogy itt gyilkoltak meg.
Ezután Jella asszony és a házmester Palaczki hóna alá nyúlt. Talpra állították és imbolyogva, dülöngőzve támogatták, vonszolták a roskadozót a küszöbről az utcai sarok felé, ahol leültették egy kőrakásra, amely azért volt ott, hogy a részeg embereknek legyen miért káromkodni.
Palaczki az egész idő alatt, de azután sem: egy szót nem szólt. Csak nagyon bánatosan, erőtlenül lehajtotta a fejét, mint a seregély a vadász karikáján.
Jella asszony parancsot adott a fogát vacogtató házmesternek, hogy seperje el a véres havat a ház elől. Natália, miután Palaczkit többé nem látta, bátorságot vett magának az emeleti ablak kinyitásához, és egy másodpercig hallgatózva figyelt a hóesésbe.
– Mamika! – hangzott valahonnan messziről egy fuldokló hang.
Az ablakban, a pohárban hervadt rózsa állott, amelyet Natália hirtelen kidobott az utcára, a hóba, mintha valamely titokzatos szertartást végezne.
Most hirtelen repesztő, reszkető, fölindító fájdalom vonaglott át egész testén. Arra tért magához, hogy Bakajné fekszik rajta, nevető arca lecsüng az ágy másik oldalán, két tenyerével pedig úgy dagasztja487 Natáliát, mint a kenyeret. A jó Bakajné fürtei előbújnak a fehér főkötő alól, nevet, csengő hangon kiált:
– Megnyerjük az Asszonyságok díját!
Aztán hirtelen felsikít egy ismeretlen, eddig sohasem hallott hang a szülőszobában. A másvilági hang után csakhamar határtalan megkönnyebbülést érzett Natália. Az ultramarinkék tengeröbölben jáspisszínű hajnalon a korállokkal díszített hajú Vénusz hangja volt ez, amint rózsaszínű kagylóban a világra jön. Egyszerre pihenést parancsolt a fűrészorrúnak, tüskéscsillagnak, a fúrófejűnek, a tengeri csikónak, amelyek eddig Natália belsejét tépték, marcangolták, fűrészelték, fúrták. A tengerfenék földindulása elmúlott. Helyükre térnek a feldúlt rétegek, halmok, völgyek. A tenger nyugodtan ragyog az égbolt színeiben.
– Leány! – kiáltotta Bakajné a csillogó, csorgó vízvezeték felől. Tenyerébe vette a gyerek alfelét, és magasra emelte a vörös bőrű, hápogó szájú gyermeket az első fürdő után. Úgy feküdt a kis jövevény a bába tenyerében, mint királyi trónuson. Mindenki őt nézte a szülőszobában. A két vajúdó, jajgató asszony abbahagyta fájdalmait. Az anya arca megvilágosodott, mintha valami rendkívüli fényesség ömlött volna el a sokat szenvedett arcocskán. A bába kiegyenesedve, diadalmasan állott, mint az Arkangyal, aki segített a világ új megváltójának a világrajövetelében. És a vöröskés hajú, gyengéd, virágszirom testű gyermek feje körül glóriát látott minden szem, amely őt figyelte.
Itt volt a gyermek: az élet célja.
Jött a messzi tengerek partjairól, amelyeket sohasem látott emberi szem, ahol a hullámverésből szellemének hangzik a szirteken, láthatatlan hattyúk utaznak az égboltozat magasságában, csak daluk tündéri fátyola ereszkedik a tengerre, és a kelő holdvilágból hárfázó szentek lógatják le lábukat. Itt van valahol a Madarak hegysége, ahonnan az új lelkek elszállnak a messzi föld felé. S ahová fáradtan visszatérnek a teendőiket bevégzett lelkek.
Vagy talán nagy folyamok mentéről jött, ahol csillagok nézegetik fénylő szemüket a mély vizekben, erdőkben zúg a némaság, és a felleg megáll az erdőség felett, hogy összeboruljon az ezeresztendős avarral. Itt valahol az Élet fája a rengeteg közepén, és megszámlálhatatlanok az ő levelei. Ezek a gyöngéd levélkék, virágok, magvak, tövisek, porzók, pihék hullanak le a Nagy fáról, hogy a sebes folyamok488 hátán elutazzanak az emberlakta vidékekre, csillagfényt, ártatlanság hímporát, gólyahangot hozván a messzi folyamokról.
Vagy: tán a felhők mögül jött, ahová sohasem látni, hol tengerzöld függönyei mögött a szivárvány szunnyad, a mennydörgés csak távolról hangzik ide, és a sustorgó villámok földet rendítő fénykévéje csupán egy gyufaszál lobbanása. Ahol a csillagsugárral bevont felhődamasztokon, napfényes szőnyegeken, a rétek örök üdeségén, fények mindörök honában, a tisztaság és gyönyör világában halkan könyököl a Lélek, és fényességével egyformán látja a legkisebb porszemet, haldokló falevelet, száját tátogató csecsemőt a mindenségben. Ahol lábujjhegyen jár a szél is, és a tengerek orgonajátéka, erdők visszhangos flótázása, hegységek nagybőgőzése, a tavaszoknak élénk hegedűjátéka, az őszöknek mélabús gordonkázása: csak egy távoli zenekarnak a játéka. Égnek hívják, és csillagaikban a szentek építettek maguknak kis házikókat, ahol örök fényességben pompáznak kék és piros öltönyeikben, szőke szakállukkal és hófehér homlokukkal… Tán innen jött a gyermek e különös éjszakán.
És most elkezdi útját e földön, az ösvényen, amelyet mindenki magának tapos, és amelyen egyedül kell végigmennie, bármilyen – nagyszámú barátokkal, sorstársakkal találkozik is útjában. Az út végén ásójára támaszkodva áll a sírásó, és nyugodalmasan pipázik. Neki van ideje várni. Ámde mi lesz addig, amíg a gyermek görnyedt öregasszonyként, a gond és bánat rőzsekötegével a hátán, a sírásó karjába tántorodik? Vajon egy boldog múltra nézhet vissza, üde dűlőútra, amelyre gyümölcsfák hajolnak, békés, zöld kerítések mögött csendes házikó áll, áldás a falon, áldás a szívben, és őszi napokon birsalmaszaga van a szobáknak? Vagy a kalandorélet marad a háta mögött, mint az országútra vetett piros rongy? A boldogtalanság baglya huhog éjszaka a háztető felett, vagy boldog, önfeledt virágok nyílnak az ablak előtt? Merre, hová mennek azok a kis lábak? Fehér almafavirágok hullanak a kontyos fejecskére, vagy álmatlan éjszakák kínzó zokogásaihoz asszisztál a holdvilág? Nem kíván-e majd ő is elrepülni ősszel a vándordarvakkal; bilincseiből felszabadult szívvel tud-e felemelkedni térdepléséből a templom hajójában? Nem jár-e jajgatva a széllel együtt a temetőn, ahol majd anyja sírját keresi? Látja-e mosolyogni arcát a folyó tükrében; cseng-e vígság hangjában, derül-e mennyország a két szemében, midőn a kakukkos óra megszólal a sarokban a végzetes napokban?489
Ezek a gondolatok cikáztak át az anya szívén és elméjén, amíg gyermekét kitárt karjaival magához szorította, szívéhez a szívét, ajkához az ajkát, szeméhez a szemét. Ez a csók volt az, amiért Natáliának annyit kellett szenvedni. Ennek a csóknak a leírhatatlan boldogságáért tartotta őt életben a sors. Ez a csók, amelyet gyermekével váltott: volt minden jutalma a földön.
És a csók és ölelés után – halkan szenderegni kezdett.
Hiába költötték, hiába jöttek elő fehér kabátjaikban az orvosok, Natália pillái elmélyedtek, feje elkábult, látása bizonytalan, nyelve megtagadja az engedelmességet, csak karjait tudja már kitárni gyermeke felé, mintha haldokolva megáldaná azt.
Czifra János és Álom könnyes szemmel léptek ki az utcára.
Már kihajnalodott, a Bakáts téri torony megvilágosodva állott a tér közepén, mint a lelkek lajtorjája. Szél sírdogált a templom falai körül. A szülészeti klinika fehér ablakaival és függönyeivel, lámpásaival odalent maradt a téren, mint az élet malma, ahol örökké folyik a munka.
A temetésrendező észre sem vette, hogy egyedül van. Éjszakai barátja a hajnal jöttével búcsú nélkül elpárolgott mellőle. Mintha befelé ment volna a Ferencvárosba Álom, a bonyodalmas kis utcákba, amelyek keresztül-kasul szeldesik itt a bérházakat. Mintha a Kinizsi utcából hallatszanának a lépések! De a temetésrendező senkit sem talált az utcában. Most a Mátyás utcában köhintett valaki. Csak a szél volt, amely egy szélkakast ébresztgetett.
A temetésrendező kimerülten, homlokát törölgetve ment vissza a klinikához. Becsengetett, és Bakajnét kereste.
– A leánykát, aki most született, én majd örökbe fogadom – jelentette ki váratlanul Czifra János. – Az anyát, aki meghalt, eltemetem.
Körülnézett, hogy nem áll-e mellette Álom. Vajon helyeselné-e szavati a titokzatos idegen?
Valamely mellékutcában hangosan fütyörészett egy elkésett kísértet
(1919)490
