TIZENKETTEDIK FEJEZET • amelyben a balgatag gyermek újabb lépéseket tesz e szomorú világ eléréséhez
TIZENKETTEDIK FEJEZET • amelyben a balgatag gyermek újabb lépéseket tesz e szomorú világ eléréséhez
A kerek arcú, hízott altiszt ebben a pillanatban ünnepélyes arccal felnyitotta a kapu két szárnyát. Megérkezett a két legény, aki a mentőkocsiból kivonta a kerekes padot, amelyen Natália félig eszméletlenül feküdt. Ezen a kerekes padon legalábbis annyi Miatyánk hangzott el, mint az oltárok lépcsőjén. Mindazok, akik kilenc holdfordulás alatt csak messziről sejtették a veszedelmet, mint a vészharang kongását hallhatni egy távoli faluból, de nem látni az emberek kétségbeesett arcát, kérgük futkározását, zűrzavaros lármáját: mindazok, akik tegnap büszkén mosolyogtak, mint a rózsa a kert feltűnő pontján; akik őzike módjára, az ünő szendeségével és kívánatosságával mentek az üde, zamatos, őszi reggelben, amely frisseségével megszépít minden arcot; akik oly érzéketlenül forogtak a világban, mint a körhinta ábrái és csak ruhájuk szabására és cipőjük tisztaságára ügyeltek; akik férjet, szeretőt jegyest csaltak meg a tolvaj félelmével és gyönyörűségével, álorcát viseltek, és hangjukat úgy forgatták, mint az ügyes kakadu – ők ebben a kocsiban megtanulnak imádkozni, pedig nem is egy csodatevő szent, csak egy közönyös mentőorvos hajol feléjük, aki abbahagyott játszmájára vagy laktanyabeli kimenőjére gondol.
Czifra János – ártatlan hősünk – megtagadta volna foglalkozását, ha tétlenül nézi vala a beteghordozó menet bevonulását a házba. Gyorsan a menet élére állt, és buzgón, lelkesen, mint általában minden dolgát végezte, mutatta az utat az izmos legényeknek, akik Natáliával a meredek lépcsőn felmásztak. Általában oly meredek a lépcső ebben az utcában, mintha a bölcs hatóság az ide vánszorgó szerencsétlen nőket akarná próbára tenni: vajon van még annyi erejük, hogy a lépcsőt megmásszak? Amikor az ember a Bakáts téri meredek lépcsőkön jár: képzeletében búskomoly, halovány árnyakat463 lát itt üldögélni az utcai köveken, akiknek már nem volt annyi erejük, hogy megtegyék a nyaktörő utat; összeroskadtak, mielőtt életük legnagyobb fájdalma utoléri őket…
Natáliát a szülőszobába, a sóhajok és fogcsikorgatások szobájába vitték a szolgák, és ott ágyra fektették.
A szobában már két nő feküdt, akik idáig egymással versenyeztek a jajgatásban, fájdalomban, gyötrelemben. Úgy feküdtek ott a szerencsétlenek, mintha előre megkóstolnák a pokol kínszenvedéseit. Lázas ujjaikkal oly görcsösen kapaszkodtak az ágy felett alkalmazott rúdba, mint a tengeren a hajótöröttek a gerendába. Ezen a nyújtón végezték kétségbeesett tornázásukat, mint azok a bizonyos ikrek, akik a napkorongban tornáznak, szakadatlanul, megpihenés nélkül, amióta Föld van és rajta emberek. Azóta ismerik a földön ezt a borzasztó fájdalmat (amelytől reggeltől reggelig hangos itt ez a szoba, amelyet a férfinemen levők nem is tudnának elviselni; angyalok kellenek ezeknek a kínoknak kiállásához, vagy legalábbis olyanok, akik bukásuk előtt valamikor angyalok voltak: nők. Ahány porcikája, csontocskája, idegecskéje van az asszonytestnek: az mind megmozdul, felébred, és gyötrelmet okoz, midőn a halhatatlan földrengésnek ideje elkövetkezik, és a test belsejében végigszántanak a kínok csapatai. Ezek a kíncsapatok hol éles csőrű, beretvakörmű madarak, amelyek a test belsejében ide-oda röpködnek, hol meg kardlábú vakondokok, amelyek lassú, gyötrelmes munkával alagutat ásnak maguknak a legértékesebb zsákmányig, a szívig. Száguldanak az érctollú madarak, futkároznak a szájukban parazsat cipelő egerek, a föld alatti máglyatűzből kiveti magát a szalamander, hogy rokona, a baziliskus meglátogatására siessen, amely most készül a világra jönni. Ebben az órában minden nő azt hiszi, hogy borzasztó szörnyeteg van a testében, a kétfejű bornyú maga vagy a hatkezű… egy másvilági lény, amelynek velőkig szúró tüskékkel van bevonva a háta, a lába helyén uszonyok vannak, amelyekkel megkapaszkodik a tengerben, és ezért nem lehet őt a világra kényszeríteni, bár a hold kilencszer fordult, és kilencszer jött fel már a nap is… A doktorok így írják jelentéseikbe: „jó” fájások kezdődnek.
Itt üvöltöznek, fogat csikorgatnak, ajkukon tajtékot vernek, homlokukon forrót verejtékeznek, görcsökben fetrengenek a nők, és senki sem segíthet rajtuk, amint a haldoklóknak is egyedül kell útra kelni arra a messzi, sötét útra, amely előttük tátong. Nem464 lehet fájdalmasabb a végső összeroskadás a halál pillanatában, mint az a kínszenvedés, amelyet a szülés okoz. Az a láthatatlan, mindnyájunk felett való lény, aki a testi fájdalom felett rendelkezik, ezekben az órákban egészen közel hajlik a nőkhöz, arcukba vágja a fájdalom tűzpiros rózsáját, kifordítja szemeiket, és fáradhatatlanul vonja ujjait a test felett, mintha egy hárfa húrjain az élet legborzalmasabb indulóját pattogtatná. A fülben harangkongás… mély víz fenekéről hangzik a harangszó. A szájban az ecetnek az íze, amellyel a Megváltót megitatták. A tenyérben tüzes kesztyűknek a nyoma, míg a karon és lábon kösöntyűk súlyosodnak. A láb most próbálja fel a halotti papucsot, amely jeges, gyötrelmes, elmondhatatlanul borzasztó… A mellen a Gellérthegy nehezedik; a homlokra szeges vascsizmájában tapos a láthatatlan arcú vasvitéz, a végzet. És nem jön senki, aki ezektől a másvilági szörnyetegektől megszabadítson. A bábák, ezek a csodatevő lények, talán szelíden mosolyogva szenderegnek távoli szobájukban, az orvosok gúnyosan, megvetőleg mosolyognak kristály szemüvegeik mögött, és acél szerszámaikat közömbösen csörgetik, mint az inkvizítorok. Ott vannak azok a kések, amelyekkel az agyvelőt metszik ki, amott a rettenetes fogó, amellyel a szívet tépik ki gyökerestől, a vatta oly tömegben fehérlik, mint a hó, amelybe majd belefullad a szenvedő. – Minden lépés, amely a viaszosvászonnal bevont padlón felhangzana, tán a megváltást hozná… de nem jön senki, olyan némaság van a házban, mint a sírboltban. Bizonyára mindenki elment, s csak akkor jönnek vissza, amikor már késő. A halál menthetetlenül bekövetkezik, mielőtt segítség érkezne. A villamoslámpák a magasban oly közömbösen világítanak, mint fehér arcú apácák arcai, amelyeken többé nem hagy nyomot sem az élet, sem a halál.
Amikor Natáliát a bába és az orvos a szülőágyra fektette, nyugalmat rendeltek neki, és a földre melléje helyezték azt a kis fehér batyut, amelyet magával hozott, benne néhány olcsó ingecskével, egy rózsaszín szalagos fejkötőcskével, szegény kis ruhadarabokkal, amelyek oly hűségesen jöttek idáig Natáliával, amilyen hűségesen csak a szegények tudnak szeretni – a mozgolódásra a két nő, aki este óta itt szenvedett, megenyhülni látszott… Tán megérkezett a kegyelemlevél a siralomházba? Az egyik a mondat közepén abbahagyta a Miatyánkot, amelyet szakadatlanul mondott, a másik megakadt465 a 2600-ik numerusnál, amely erőtlen ajkát elhagyta. Aztán eltávozott a bába és orvos. Az ajtó bezárult.
A Miatyánk, mint egy kétségbeesett panasz hangzott fel ismét. A számoló nő pedig oly boldogtalanul sorozta a számokat egymás után, mintha azokat a perceket olvasná, amelyek életéből még hátravannak.
Natália elbúcsúzott új barátaitól, Czifra János úrtól és annak társától, igen heves fájdalmak lepték meg, mint a dagály jön a tengeren… Elmúlt életének képei megszakadozva, foszlányokban mutatkoztak előtte…
…Azon az estén, amikor Henriknek bevallotta, hogy gyermeket hord szíve alatt: már beköszöntek a zord napok, a szeptemberi arany lekopott a háztetőkről és kéményekről, amelyeket Natália ablakából látott. Megvénült cserépfedél és esőcsatorna éjjelente hosszadalmasan zuhogott az esőben Frank Jeremiás és Neje utcája felett, mintha Henrik lépéseit jelképezné ez a hosszadalmas esőzés, aki messzire bolyongott, mindig ment, mendegélt, anélkül hogy tudná: miért és hová? Henrik tipikus pesti fiatalember volt, aki sohasem volt otthon, a kávéházba címeztette a leveleit, és a markőrtől tanult életművészetet s bölcsességet; otthon mindig unatkozott Henrik, legfeljebb a sportlapokat olvasta el, és mélyen sértette, hogy Natália nem értett sem lovakhoz, sem turfcsalásokhoz, nem érdekelték a történetek, amelyeket a kávéházból hozott magával, és olyan gyakran sírdogált, hogy Henrik csaknem a feje tetején át ugrott ki a bőréből.
Henrik tehát bolyongott a városban, mint az őszi eső.
Egy délután Jella asszony, szivarral a szájában, pompázó férfiasságában benyitott Natáliához, és azt kérdezte tőle, hogy mire nézi a napot? Szemrehányásokat tett, hogy N. nem szereti valóban Henriket, mert ha N. szeretné H.-t, akkor nem feküdne rá teljes mértékben arra a szegény, jóravaló fiatalemberre, akinek a saját maga eltartása is annyi gondjába, bajába kerül, hogy idő előtt őszül a haja. Azok az igazi derék nők, akik a férfiak gondját nemcsak megosztják, de tehetségükhöz mérten enyhítik is a gondokat. Sok mindent beszélt még ekkor Jella asszony, amint katonás léptekkel fel s alá sétált a szobában, kezét hátrafonta, és olyan megvető mosoly ült az arcán, amely elég lett volna az egész világ elpusztításához.
Mit gondol, kedvesem, az életben valaki megdicséri azért, hogy466 maholnap leszakad a szoknya a derekáról? Már sok lusta nőt láttam életemben, de ilyen lustát, mint kegyed: még sohasem. Napokig heverne a díványon, anélkül hogy kisujját is megmozdítaná. Nagy szégyen ám az, ha egy fiatal nő rongyos és éhes, Pesten, ahol mindenki megkeresheti a kenyerét. De persze könnyebb várni a szegény Henriket, amíg az a fűszerestől, kofától, kocsmárostól nagy nehezen összekoldulja, összehordja a mindennapi ennivalót! Tíz vasba kerül egy uborka, és maga legalább egy tucatot megeszik.
Natália elkeseredve hallgatta ennek a mindennapi asszonynak a bölcsességeit. Most kezdte látni, hogy milyen romlott a világ. Ha sírt, mindig a bakonybeli kis faluért sírt, ahol gyermekkorában mezítláb járt, és nótákat dalolt, amelyet a libapásztortól hallott. Milyen más szemük volt ott az embereknek, mint Pesten! De még Óbudán is sokkal boldogabb volt, mint ebben a házban, ahol napközben mindig énekelve mászkáltak a nők a papucsaikban, nagy lendülettel verte fel a házat a verkli, a holdkóros arcú nők félig öltözetlenül hajoltak ki a folyosó vasrácsán, és céltalan fiatalemberek üldögéltek a konyhaküszöbökön, hajuk szemükbe lógott, és a zordabb időjárás beköszöntével is nyári, fehér cipőt viseltek, csak olyankor ugrottak talpra, ha a kutya az udvaron üldözőbe vette a macskát, s hajrát kiáltottak.
És az estén, midőn egész napon át arra gondolt, hogy elmegy szolgálatot keresni a Bakonyba, felkeresi régi ismerőseit: Bors urat, akinek boltján egész nap szól a csengő, asszonyok, lányok jönnek dércsípte arccal, szürke nagykendőben, este lámpást és pletykát hordanak, nagyon jó szaga van a gyömbérnek, pirul a paprika, fekete süvegben áll a cukor, és a petróleumkanna, mint egy kifogyhatatlan kút, ellátja a falu népét világítással – midőn az öregek meséket mondanak (bár sohase lenne vége!), az okosak az álmoskönyvet vagy históriát forgatják, a betegek is felülnek fekhelyükön, ha egy idegen kocsi, idegen kutyával a hátsó kerekeknél megy a falun keresztül –, egy estén bevallotta Henriknek, amit régen titkolt előtte. Henrik felháborodott, meglepett arcát sohasem tudta elfelejteni, vette a kalapját, hogy felkeresse Palaczkit, tanácsot kérvén a bonyolult ügyben.
Henrik reggelig nem mutatkozott.
Máskor is hosszadalmas, tűrhetetlen volt az éjszaka ebben a házban, ámde Henrik itt volt, és a sportlapot forgatta, jegyezgetett, cigarettázott,467 aranyvárakat épített. Míg most egyedül a szegény Natália egész éjszaka az ablaknál ült, és belebámult a háztetők felett rengő, tanácstalan setétségbe. S amint elgondolkozott, mindig arra riadt fel, hogy kisgyermek sírását hallja valahonnan. Hol a ház előtt, hol a házban, majd meg a szomszédban sírdogált a kisgyermek; elképzelte, amint az arca négyszögletessé torzul, száját kitátja, kis kezével segítségért integet, lábacskáival rugdalózik… Figyelt: nem hallotta a sírást. Csak a szél sóhajtott az ecetfa gallyai között, amely ecetfa még ez idő tájt Frank Jeremiás és Neje utcájában állott. Egyetlen fa volt, amely felnőtt itt az első emeletig, és piros, kelletlen, dércsípte leveleit úgy mutogatta, mint egy rosszkedvű vénasszony dugdossa be fonnyadt arcát az ajtón. Ő volt az egyetlen az egész utcában, aki örvendezett a szélnek, mert legalább meghintáztatta gallyait. Éjszaka mindenféle pókhálókat, ökörnyálakat szedett fel, mintha elkószált volna helyéről. A fejfájósoknak, akik homlokukat csüggedten az ablaküveghez szorították, mindenféle ostoba tanácsokkal szolgált. De még más hivatása is volt a ház körül, amit ezen az éjszakán Natália megfigyelhetett.
Hajnalodott – amit abból lehetett legbiztosabban. megállapítani, hogy lenn az utcasarkon Grauer J. 15-ik számú pálinkamérésében a muzsikus cigányok éktelen veszekedést kezdtek. Ezek a hajnali vendégek, akik itt boltnyitáskor pontosan megjelentek, vad ordításukkal a pusztai nomádokra emlékeztettek. Mintha nem is ők lettek volna ugyanazok, akik az imént még az orfeumban, télikertben, extraszobák vastag bársonyfüggönyei mögött andalogva játsszák a kéjelgő valcert, vékony lábú néger zenét, London macskafejű, aranyszőke dallamait, a magyar puszták forgószeles csárdásait, a tánczenét, amely mellett szerelmesek lesznek a legjobb férfiak olyan nőkbe, akiket nappal szégyellnek megismerni; viszont arra buzdítja néha e dallam a könnyűvérű éji fantomot, hogy marólúggal vagy pisztollyal vessen véget reggelre céltalan életének. Akik ebben a mocskos pálinkásboltban megjelentek hegedűikkel, részegségükkel, zordon szívükkel, állatias fájdalmukkal: muzsikusok, örömlányok, éjjeli pincérek, öngyilkosokat szállító öreg konflisok: mind olyan gyorsan és sokat beszéltek, mintha utoljára beszélnék ki magukat, többé nem találkozhatnak sem itt, sem a másvilágon. Ezek a hajnali vándorlók nem hitték, hogy többé valaki szeretheti őket – igaz, hogy nem is hordtak magukkal szívvizsgáló hallgatót, mint a doktorok.468 ,,Lábukat lelógatták a hordókról, amelyeken helyet foglaltak. Néha felsóhajtottak, aztán hamarosan elnyomták egy pohárkával a sóhajukat. Ők voltak azok a kipirult arcú, tüzes szemű, forrón lélegző, tántorgó emberkék, akiket egy későbbi hajnalon majd bizonyosan eltemet a hóesés, amint hazafelé bandukolnak. A beesett mellű nők, hajukat már csak ímmel-ámmal fésülgető lányok, mord fiatalemberek, összezöttyent öregek oly megadással ültek ebben a pálinkásboltban, mintha idevárnák a megváltó Halált. Szinte csodálatos volt, hogy néha egy bundás, vérveres arcú, alaktalan kocsis káromkodva felkapaszkodott a bakra, és elhajtott. Isten tudja: hová?
Köd ereszkedett az utcára, amely árnyakká változtatta a járókelőket – mintha egy másik, idegen város lakosai lappangtak volna be Pestre az éjszakában – a lámpások megunták mutatni az utat, és messzire eltávolodtak megszokott helyükről, tompán dübörgött egy fiáker, amely innen nyilván a temetőbe megy, és szinte a másvilágról hangzott éneklése egy becsípett nőszemélynek.
A ködben láthatatlanul beszélgetett egy nő és egy férfi lenn az utcán. Bár nagy messzeségből jött a hangjuk, Natália felismerte. Kisfuvaros Rózsi és Palaczki beszélgetnek odalent. Palaczki arra ösztökélte a lányt, hogy vessen véget rabságának, szökjön meg vele, „hová?, majd meglátjuk?” Palaczki igen alaposan megmagyarázta, hogy miképpen lehet végrehajtani a szökést, hogy a házban senki észre ne vegye. Meg kell adni, Palaczki okos ember volt. Olyan alaposan értette a dolgát, mintha egész életében nem tett volna egyebet, mint nőket szöktet meg vala. A megbeszélésbe bevonta Palaczki az öreg ecetfát is, amelyen Kisfuvaros Rózsinak le kell ereszkedni az emeletről, miután ruháit, kalapjait, fényképeit, tolldíszeit és évek óta készen levő menyasszonyi ruháját batyuba csomagolva, észrevétlenül ledobja az utcára. „A köd nagyon kedvező” – vélte Palaczki.
És valóban úgy történt minden, amint Palaczki előre megállapította. A batyu mint holttest repült le az emeleti ablakból. „Meg ne szökjön!” – szólt Palaczkihoz a magasból Kisfuvaros kisasszony. Aztán ropogott az ecetfa ága, amint a szökevény az ablak hídjáról kilépett, és jól megkapaszkodott a gallyakon. Az utca felső végén valaki közelgett, mire Palaczki részeg ember módjára vadul káromkodni kezdett. Kisfuvaros kisasszony szerencsésen földet ért, aztán Palaczki karjába kapaszkodva örök időre elhagyta Frank Jeremiás469 és Neje utcáját, hogy másnapra Jella asszony átkaiba foglalja nevét, és a házmesterrel nyomban kivágassa a néma cinkostársat, az ecetfát.
Ámde mielőtt az ecetfa bevégezte volna kalandjait Frank Jeremiás és Neje utcájában – amely kalandoknak a közelgő télen méltányoló hallgatója lesz majd a láng, még egy tennivalója volt az ecetfának. Kisfuvaros kisasszony szökése után Natáliát kellett a földre segítenie, amely kötelességének a fa öreg gavallér módjára eleget tett. Natália szabad volt. Mire a reggel felszívta a ködöt, a Duna partjáról már a kéklő hegyláncot látta, amely elnyúlik Óbuda mögött, mintha odaszökdöstek, odabujdostak volna az álmok, álomalakok, képzelt figurák Pestről és Budáról, s ott folytatják tovább életüket, amelyhez nem kedvezett a pesti flaszter. Hová menekülhetett volna Natália, ha nem az erdőbe, a hegyek közé, ahová a megsebzett, bujdosó ember elvonul a vadmadarak és szarvasok útján? Egész nap ment, hogy lábai csaknem leroskadtak. Nem ismerte a tájat, de azt remélte, hogy egyszer csak ráköszönnek a fák, megszólítják a bokrok, és a távolból ránevet egy piros fedelű, áhítatot sugárzó torony abból a kis bakonyi faluból, ahol született. Találkozik lompos falusi komondorokkal, amelyek felismerik, és farkukat csóválják. Árkok, kerítések, kútágasok szívesen tűrik a cirógatását… Még a vak koldus is ráköszön. Radics Mária, az öreg falusi nemesasszony most is bizonyosan a háza előtt áll jegenyefa termetével, és az utat fürkészi, amelyen harminc esztendő óta vár valakit. És ha véletlenül beesteledne, amikor szülőfalujához ér a szegény bolyongó, akkor is ráismer a helyre, ha egyébről nem, a csengő hangjáról, amely Karabélyos bácsi boltjában megszólal.
Milyen gyönyörűnek, hívogatónak képzelte el a kis bakonyi falut napokig tartó bolyongásaiban! Mint az ígéret földje, mint az álmok tornya, mint az élet meséinek vára integetett felé a reménység, hogy a következő órában megpillantja a régi kastélyon a szélkakasokat! Már nem is emlékezik, hogy merre és hol járt… hogyan kerülte el az emberlakta helyeket… csak annyit tudott a földrajzból, amit a falusi iskolában tanult, ezt a vidéket pedig maga a mester se ismerte, hiszen pusztapalotai születésű volt… Száraz, hideg, napfényes őszi napok jártak, a kökénybokrokat már belepte vénasszony huhogó lehelete, a hegyhátaknak olyan színük volt, mint az úrhölgyek ruhájának Pesten, a mély vízmosásokban a környékbeli faluk halottjainak a lelkei aludtak, a szőke gyalogösvényen énekelve ment vízmerítő470 korsójával egy sudár falusi lány, az országúton ökörnyál repült, hallgatag mezőkön minden szenvedő megbékélhetett életével, ha fejét a száradó virágokra hajtotta, az erdőből éppen akkor osontak el a tündérek, fátyluk még fennakadt a sűrűségben, a forrásból imént ivott egy vadgerle, az este bandukolva jött fel a völgyekben, mint egy baktató, fekete szűrös öregember… aztán feljött a hold, és réztányérjával elvonul visszhangos völgyek, álmodó erdők felett.
Elment Natália erdei kis kunyhók mellett, amelyekből a tűz lángja úgy világított, mint a szeretet; kőkeresztek, bádog Krisztusok, kápolnák tövében megpihent, és szívét olyan áhítatos imádság hagyta el, mint még soha életében. A kőkeresztek megáldották két karjukkal, a keresztúti Krisztusok bánatosan néztek utána mindaddig, amíg látták, a kálváriák, amelyek a vallásos falvak mellett a hegyoldalba voltak építve, és közelükben ojtott, sötétkék orgonák virágoztak még késő ősszel is, azt mondták neki, hogy mindenkinek végig kell járni az élet kálváriáját.
Natália bolyongásaiban találkozott a sündisznóval – az öreg uracskának igazi nevét elfeledte, vagy talán sohasem ismerte – segített neki tüzelőfát gyűjteni télire. „Mindjárt itt vannak az őszi esők, és akkor nem lehet a házból kimenni” – vélte a kis termetű magános emberke, aki valamely furcsa körülmény folytán egyedül lakott egy sárga, zöld zsalugáteres nyári lakban az erdő szélén, pöszmétebokrok, almafák és fekete gyümölcseiket hullajtgató bodzák között. Ki tudná, hogyan került az öregúr a magános életbe, ki és mi volt azelőtt, míg távol járt a sárga nyári laktól, ahol távollétében tán majálisokat tartottak fiatal nők és férfiak, s akinek nem jött el a párja, az rakétákat bocsátott fel a csillagsugáros nyári éjszakába. A rakétás oszlop kormos fejével még helyén van, ámde az öregúrnak sohasem jut eszébe rakétát bocsátani. Többnyire az volt a foglalkozása, hogy mindenféle színes asztalkendőket áztatott hideg vízben, és a szívét borogatta. Ha talált valahol egy rongydarabot: nyomban besorozta patikájába. Egyébként pedig mindig fát gyűjtött, száraz gallyakat, korhadt fatörzseket szemelt ki jó előre, amelyeket nagy erőfeszítéssel, mint a hangya: házikójába vont. Ebben a munkájában nagy segítségére volt Natália, aki ruganyos, izmos ifjúságában a legmagasabb fára is fel tudott kúszni, hogy a kiszemelt száraz gallyat lefűrészelje. Amint alkonyodni kezdett, bezárták a kaput, az öregúr korán lefeküdt, és azon panaszkodott, hogy szemei gyöngesége miatt:471 nem töltheti olvasgatással az időt. Mint mondta: azzal szokta tölteni a telet, hogy évről évre végiggondolja életét. Néha két hétig tart, amíg alaposan visszatekint egy elmúlt esztendőre, amely már régen azon a szegen függ a padláson, ahol a régi vadásztarisznya szárad. Harminc-negyven esztendő előtti ruhákat hordott az öregúr, és szeges botjával kezében mindig olyan egyenesen járt, mintha vasúti sínen menne. Egyszer elmondta, hogy ifjúkorában ő építette a határszéli vasutat, ennyi és ennyi fizetése volt, a szabadban lakott munkásaival, de szombaton bement a központba, ahol a mérnökökkel nagyokat ivott. Víg élet volt az! Soha többé nem jön vissza az a kor, amelyben ismét divat lesz reggelig ugyanazt a nótát fújni. Például ezt: „Nem, nem, nem! Nem megyünk mi innen el…” Az öregúr a visszaemlékezések ideje alatt még csak a hangján sem változtatott. Megindulás, színészkedés, hanglejtés nélkül beszélt, mint azok az emberek, akik sokat vannak egyedül, végleg elszoktak az emberek társaságától. Natália az elbeszélések ideje alatt a tűz előtt guggolt a sötét szobában, a lángba, a kihunyó parázsba nézett, és ő is visszagondolt a maga kis életére. Ha az öregúrnak ilyenkor eszébe jutott volna Natália életéről kérdezősködni, a leány gondolkozás nélkül felmondta volna a leckét. De Feri bácsi még csak azt sem kérdezte meg tőle soha, hogy honnan jött. Természetes dolognak vélte, hogy egyszer találkozott vele az erdőn.
Egy napon, reggel felé sűrű vízcsobogás hangzott kívülről, bőséges, hideg őszi eső csurgott, köd lepte be az ablakot, a legyek felmásztak a szoba mennyezetére, és sűrű, fekete rajokban lepték azt be. A ködtől, esőtől nem lehetett látni az erdőt, a lejtős úton megmozdultak a kövek, és legurultak, a bodza gyümölcse betintázta az udvart, más alakjuk lett a fáknak, a bokroknak és a füstnek, amely a kéményből kiszállott, és másképpen hangzott a hegedű, amelyet délutánonként megszólaltatott Feri bácsi.
Natália kijelentette, hogy elmegy a háztól, mert nem bírja a bolhákat.
Feri bácsi valamely rejtekhelyről előkeresett egy tízforintos bankót, és Natália kezébe nyomta. „Tudtam, hogy elkövetkezik a rossz idő!” – dörmögte, miközben cvikkerén át hosszasan a kertre bámult.
Natália a vonattal este érkezett a falujába. A szél elhajtotta a felhőket, az eső elmaradt valahol, mint egy fáradt ló. Natália az állomás felől félve ballagott a gyalogösvényen, most jutott eszébe, hogy472 ő árva, senkije sincs a faluban, akinek ajtaján kopogtathatna. Árva módjára betért tehát a temetőbe, amely a vasúti állomás és a falu között terült el, mintha útközben érte volna a halál a falubelieket, amint éppen el akartak utazni a vicinálissal a borzasztó elől.
Ez a temető olyan volt, mint a többi falusi temető. Szomorúfüzek, akácok, ecetfák mulattatták sóhajtásaikkal jajaikkal a földben nyugvókat. Károgva lengett a varjú a szélben. A füvek felemelkedtek a tar fejű sírhalmokon, mintha nagyot fújt volna odalent a halott. Messze, benn a temetőben mindig szaladni kezdett valaki az eleven ember léptei elől. Talán egy zsivány, aki nem tudott idejében visszamenni a Bakonyba, s most itt éjszakázik. Vagy pedig Groszter csizmadia, aki már Natália gyermekkorában elköltözött a faluból, és felcsapott kísértetnek. Éjfélkor azonban már aludni szeretett, és csupán estefelé sétált fehér lepedőjével a galagonyával szegélyezett temető környékén. Megszólította a járókelőket, és pénzt kért egy kis pálinkára, mert, mint mondá, nagyon ég a belsősége.
Natália megálldogált a fejfák előtt, lehajolt a vén fakeresztekre, és az alkonyat csaló világosságánál elolvasgatta a halottak neveit. Természetesen majdnem mindenkit ismert, aki ebben a temetőben nyugodott. A szél ingatta a gallyakat, és a futó árnyékban megmozdultak a fakeresztek, mintha örömmel üdvözölték volna Natáliát annyi sok esztendő után. Az öreg Lipkai (élt 65 évet) szinte felnyerített, mint akár életében, amikor a leánykát meglátta. Mózer Pál, az egykori vendégfogadós – aki arról volt nevezetes, hogy haldokolva is kiment utoljára a vendégei közé, és mindegyikkel kezet fogott –, kulcsait csörgette; vagy talán csak a csontok zörögtek odalent? A szél lekapdosta a vadgesztenyefa hármas leveleit, és oly gyorsan csapta földhöz, mintha vércse vágott volna le a magasból: éppen az öreg Morvai sírhalmára, akinek három felesége volt, amíg élt, a negyedikkel halálos ágyán esküdött meg, amikor is úgy jajgatott, mintha az ördög húzná a haját. Itt feküdtek mindazok a módos emberek, akik mindig feltűnést keltettek a faluban, akkor is, midőn esküdtek és a lakodalomra kölcsönt vettek fel a veszprémi takaréktól, daliásan táncoltak, és bajuszukat keményen sodorták; feltűntek akkor is, amikor haldokolva büszkén meghagyták a szájtátó rokonságnak, hogy tölgyfa koporsóba, selyem szemfedél alatt temessék el őket. Egy név meg egy évszám maradt utánuk. A házukban mások laknak, a csizmájukban egy vándorlegény bujdosik az országúton.473
Natália egyik sírtól a másikig bódorgott. Az összekunkorodott akáclevél csörgött a lábai alatt. A megritkult bokrok között ki lehetett látni az útra, amely a falu felé vitt, s ahol éjfélkor hosszú, vékony lábszáraikat a kísértetek lengetik. A sírok mindinkább elsötétedtek a lengő gallyak alatt, amelyek csendesen szitáltak esőt és sötétséget. És Natália nem félt az elhagyott temetőben. Mintha gyermekkori falujában járt volna, ahol mindenkit ismer. Nini, Radics János, akit veres hasúnak neveztek egykor, még a lábait is kinyújtogatja a sírból, ahol kényelmesen fekszik.
Így érkezett el a temető végéhez, ahol jeltelenek voltak már a sírok. A fejfákat elhordták tüzelőnek, a hantok behorpadtak, a szél gorombán süvített, és lyukak sötétlettek a földben, amelyeken át becsorgott az esővíz. Natália leült egy névtelen sírdombra, fejét tenyerébe hajtotta; és könnyekkel telt meg a szeme. Sokáig üldögélt így elgondolkozva, elmerülve – az életnek azok a furcsa percei voltak ezek, amikor a lélek felszabadul a mindennapi gondolatok alól, és a szem látni kezd nagy távolságokba, messzi a múltba, amelyre egyébkor nem emlékezett… Natália látta magát mezítlábas, csitri hajú, vadvirágos kisleánynak, amint ugyanezen sírhalom mellett álldogál. Azt mondták neki, itt alszik az anyja – tehát ő naphosszat a temetőben játszadozott, közel az anyja szoknyájához. Most már emlékezett, hogy néha, szellős őszi délutánokon, mikor senki sem járt a temetőn, az anyja halkan, lágyan megszólongatta a sír mélyéből. „Édes-kedves kisleányom!” – dudorászta a meleg hang. És ő oly kimondhatatlanul boldog volt ilyenkor. Lefeküdt a földre, a fülét az avarra fektette, hogy közelebbről hallja a föld alatti hangot. És a hang fáradhatatlan gyengédséggel mondogatta: „Édes-kedves kisleányom!” Valaki lágyan megcirógatta a haját, az arcát… a szél volt… valaki átölelgette, megcsókolgatta… és a hang mind gyengédebben susogta: „Édes-kedves kisleányom!” Mikor nagyobb lett Natália: egy varrógépnek a pergését járt hallgatni a falu végére. Valaki azt mondta neki, hogy az a varrógép az ő anyjáé volt egykor. Aluszékony délutánokon a háztól messzire, lehunyt szemmel ült egy fa alatt Natália, és a varrógép pergésében megint csak azt a végtelenül lágy temetői hangot hallotta: „Édes-kedves kisleányom!”
A könnyei leperegtek bús arcán, a keze imára kulcsolódott, ó, bár hallaná ismét azt a megváltó, drága hangot a sírból, amely már oly messzire repült tőle, mint egy álom.474
S amint halkan üldögélne, egyszer csak megszólalt megint a régi hang mellette, vagy benne:
– Édes-kedves kisleányom!
Olyan volt ez a hang, hogy egyszerre melegség, gyönyör, szédület szállott a Natália szívére. Kinyitotta hirtelen a szemét. Már sötétség volt körülötte, csak az őszi fák sugdostak-bugdostak a temetőben; mint a hamu szitált a köd, és a sírból megismétlődött a hang:
– Édes-kedves kisleányom!
Natália letérdepelt, és a sírba nézett. Átlátott a földön, az avaron, a sötétségen, és odalent egyölnyire meglátta az anyját.
Sohasem látta az anyját, de most megismerte a föld alatt. Hófehér ruhája volt, és olyan szelíd volt az arca, mint a falusi Szűz Máriának. Világított a homloka, mintha csillagfény omlana barna hajára, sápadt arcára, sovány vállára. Ült a sírban, és egy kisgyermeket ringatott kezében. Ringatta szelídkésen, talán éppen mesélgetett neki, ölelgette két vékony kezével, talán éppen altatgatta… Este van már, este, a kisbabának aludni kell.
És most már belátott a szomszéd sírokba is. Jobbról egy nagy bajuszú öregember feküdt fél könyökére támaszkodva, és a ringó, ringatózó kisgyermeket nézte nagy, komoly szemeivel. Széles gatyája, kék inge volt az öregnek, és olyan nyugodalmasan feküdt, mint a pásztortűz mellett.
Balra egy asszony feküdt fekete selyemszoknyában, de már nagyon öreg lehetett, mert a fejét nem bírta felemelni, csak a szemével hallgatta, hogy mi történik a szomszéd sírban. A két keze össze volt fonva a mellén, és így örök imádságra kulcsolt kézzel feküdt a végtelenségben. A fejkötője alatt olyan szürke volt a haja, mint a kender.
De Natália nem tudott mást nézni, csak az anyját odalent a mélységben, aki szelíd mosollyal, édesebben a tejnél, lágyabban az éneknél, csendesebben a szellőnél: ringatta, altatgatta azt a kisgyermeket, és néha, alighogy megmozdult a szája, talán csak gondolta, hang hagyta el a szívét:
– Édes-kedves kisleányom!
Szürke árnyék lebbent el a fák között, a széles pofájú holdvilág hirtelen feltűnt az úton, ahol a halottak szoktak sétálni, és benézett a ritka bokrok között a temetőbe. A holdfényre elhalványultak a föld alatti alakok, mintha mélyebbre merültek volna, a sírdombok475 összezárultak. Piros volt ez estén a holdvilág, s jöttével déli szél harsogott végig a falombok között.
Natália megrendülve keresztet vetett. Amióta odalent a sírgödörben, halott anyja karjaiban megpillantotta a gyermeket: azóta inkább érezte magát anyának, mint előbb. Valamely borzongás száguldott át szívén, hogy szinte megrázkódott tőle egész teste. Valami izzó fájdalom, mint a tüzes vas érintette meg. Az ő jövendőbeli gyermeke, szíve alatt hordott magzata volt az, akit halott anyja ringatott. Rémült, kitágult szemmel bámult a holdba, és a holdtányérban is gyermekeket látott. Apró, kis főkötős fejeket, amelyek halotti mozdulatlansággal sorakoznak egymás mellé. Halottak voltak mindenütt körülötte. A föld alatt halottak terpeszkedtek, a fák dereka mögött halottak ácsorogtak, és a halott holdvilág mozdulatlanul állott a halott föld felett. Mintha ez a sok halott egyszerre kitárná kezét felé és gyermeke felé, hogy elvegyék tőle, és magukkal a másvilágra vigyék. Szinte leroskadt Natália a félelemtől, a küzdelemtől, amit a láthatatlan kezekkel folytatott. Határtalanul ébredt fel benne a szeretet a kis ismeretlen után, akit el akartak tőle venni: mielőtt még az övé lett volna. S ez a végtelen szeretet úgy árasztotta el, mint a tenger. Szeretett a két keze, amelyet szívére nyomott. Féltő, boldog hang dudorászott a torkában, mintha már megszólíthatná azt, aki miatt eddig élt, akit hirtelen úgy kezdett várni, mintha már a küszöbön volna. Az a csodálatos, titokzatos, égi származású anyai szeretet fogta körül, amelyet csak a nők érezhetnek, mintegy kárpótlásul minden szenvedéseikért. Soha senkit, még megközelíthetőleg sem szerethet úgy; mint azt a kis ismeretlent szereti, és csaknem a földre roskadt kétségbeesésében, hogy azt máris a sír mélyében látta. Nem gondolkozott a látományon, nem tudta magát megvigasztalni, hogy régen halott anyja csak azért s csak addig ébredt fel mély síri álmából, hogy a leánya gyermekét meghintáztassa karjaiban. Nem tudott örülni a halott megjelenésének, aki íme egy percre visszajön őreivel – a nagyon öreg emberrel és a nagyon öreg asszonnyal a másvilágról –, hogy üdvözölje unokáját és leányát. Csak végtelenül félteni kezdte a kis ismeretlent… Csaknem beleroppant a szíve a gyötrelembe, hogy a kis ismeretlen is meghal egyszer, a föld alá kerül… Magára, a saját halálára nem gondolt. Azt a kis jövendőbeli csodát féltette ezektől a komor, mozgó karú fáktól, alattomosan neszelő avartól, alattomosan figyelő, föld méhében leselkedő476 halottaktól. A szél búgott, zúgott, sóhajtott a feje körül, ismét hallatszott az a déli szél melegségű hang: „Édes-kedves kisleányom!”…
– Nem, nem! – kiáltott fel kétségbeesett zokogással Natália, felmarkolt egy csomó száraz gallyat a sírdombról, és szívéhez szorította, mintha gyermekét mentené ki ebből az iszonyatosan hideg síri világból.
És ettől kezdve jobban szerette eljövendő gyermekét az életénél is.
Amint a holdfényes országútra ért: már tudta, hová megy. Mintha csak a temetőben súgta volna a tanácsot fülébe valamely vén halott, aki tán megszánta a bolyongó leányt.
Volt egy rokona a faluban, akit gyermekkorában is ritkán látott. Ignác bácsinak hívták ezt a rokont, és arról volt nevezetes, hogy világéletében csavargott. A Natália édesanyja testvére volt ennek az Ignácnak, és Ignác csak egy fél esztendő múlva érkezett meg a temetésre, odajárt az Alföldön. Ment, mindig ment… azt mondta, a rokonait látogatja… gyalogszerrel, rongyosan és setét szakállal indult útnak, kis termetű alakja alig vetett árnyékot a kerítésekre, házfalakra, sodródott előre, mint egy megfeketedett, száraz falevél, és nem félt az éjszakától, sem vihartól, nem a mély erdőségektől. Eredeti foglalkozására nézve suszter volt, de falujában sohasem folytatta mesterségét, az apja miatt, aki gazdag kereskedő volt valamikor e tájon.
Mintha a temetőben azt is megmondták volna Natáliának, hogy melyik házon kopogtasson. Megzörgette az egérfogó nagyságú házikó kapuját, és Ignác – mintha csak előre kapott volna értesítést valamely gyors lábú halottól – nem is csodálkozott, amikor Natáliát belépni látta. „Ülj le” – mondta neki.
Szerény kis ház volt ez, szerényebb mindennél, csak éppen négy fala meg tetője volt. Szerencsére világított a hold, és így nem kellett világítani. Az udvaron ültek le, a küszöbön, és Ignác vándorlásairól beszélt. A múlt héten jött haza, mintha érezte volna, hogy vendége lesz. Ignác a betyárokra fogta, hogy távollétében házát kirabolták, pincéjét feltörték, de Natália igen jól tudta, hogy Ignácnak soha nem volt semmije. Nem is akart mást, csak egy házfedelet, amely alatt meghúzódhasson.
– Voltál Marinál? – kérdezte Ignác.477
(Marinak hívták a leány édesanyját.)
– Onnan jövök – felelt Natália.
– Üzent valamit?
A leány elgondolkozott:
– Azt üzente, hogy adj szállást.
Ignác bólintott kis, bozontos, eszelős fejével, és ismét vándorlásairól beszélt. Azt szerette volna kisütni, hogy nem érdemelte meg sorsát. Mindenféle sohasem látott, ismeretlen embereket okolt szegénységéért. De Natália oda sem hallgatott. Örömmel nézegette a kidőlt-bedőlt kerítést, amelyet a szomszédok csak azért nem hordtak el, mert közelebb volt a Bakony. Örült a kis háznak, amelynek olyan arasznyi kéménye volt, mintha szégyellte volna magát. A kapu spárgával volt megkötve. És csaknem felsikoltott az örömtől Natália, amikor egy sündisznó bújt elő a házból. „Utazásaimból hoztam…” – dörmögte Ignác. Mindegy az, hogy papirossal van beragasztva az ablak, hogy Ignác úgy hortyog, reszket tőle a kis ház, hogy a holdfényben úgy áll egy száraz fa, mint kísértet, és a reggel olyan hűvös, nedves, napfényes, hogy Ignác bolond módjára ugrik talpra, mondván, hogy ilyen időben kell utazni mogyorófával, fenyővel borított hegyek között, havasi gyopárt tenni a kalap mellé, és régi kisvárosok girbegurba kövezetén bandukolni, piros tornyokat látni, és az órásbolt kirakatában megtudni, hány óra van… S nyomban útnak akart eredni, mégpedig Poprádfelkára, ahol egy rokona van, csak neki rokona, nem pedig Natáliának.
Később azonban lemondott Ignác a rokoni látogatásról, és nagy érdeklődéssel szemlélte, hogy változik át a ház és környéke Natália szorgalmas kezének nyomán.
Déltájban két kis cinke vizitelt a háznál a szárazfán. Színes mellénykéjükben elfüttyentettek egy strófát, mint a vándormuzsikusok. Natália oly szívrepesve hallgatta a madárfüttyöt, mintha ismét gyermekké lett volna, míg Ignác búskomolyan lógatta a fejét, kijelentette, hogy itt van a tél, a cinkék kijöttek a Bakonyból.
És a további napok is a boldogság napjai voltak Natália életében. Az ember akkor boldog igazán, ha visszaérezheti gyermekkorát, bármilyen bús is volt az egykor.
Eleinte csak a kapunyíláson át merte szemlélni a világot a hazatalált leány. Sorban felismergette a házakat, amelyek valamikor igen nagyok voltak, hogy ablakukig sem ért fel. A jegenyefa még ott állott478 a sarkon, de mennyivel kisebb lett azóta. A torony keresztje is közelebb jött a földhöz. Sőt még az urasági kastély is, amelyben gyermekkorát töltötte: összeszáradt, mint a vadalma. Most kitűnt, hogy nem is olyan nagyok a zöld zsalugáterek a kastélyon, és a visszhangos kapun legfeljebb egy szénásszekér férne be, kettő semmi esetre sem. Be szerette volna tudni, hogy mi van azokban a szobákban most, ahol téli időben a nagy kályhák dorombolását hallgatták a kontesszel! S a harangoknak, mikor délfelé megszólaltak, csak olyan hangjuk volt, mint a csengettyűknek. Ámde mindegy. Natália boldog volt. A Bakony még mindig úgy sárgult a környéken, mintha azóta nem történt volna semmi, mióta Natália mezítláb benne sétált. És az a füst is, amely már gyermekkorában szállott fel az erdő közepéből, ott függött a látóhatáron, a betyárok tán égve felejtették a tüzet, és azóta ég. A házak fala mellett az öreg Fanti bandukol, mintha elveszített volna valamit – falusiak szerint az eszét –, csak az arca lett olyan fehér, mint a papiros. Szállj, szállj, gyermekkori fecske; zúgjál, Bakony, és gyere, felhő, mintha semmi se történt volna azóta, mióta Natália utoljára erre járt. Maradjatok, napok, álljatok meg, holdfényes éjszakák, ne siess úgy, te öreg óra a piros sisakos toronyban, hosszant kukorékoljatok, kakasok, az udvarokban, és ne haljon meg senki a faluban! Asszonyok, szedjétek magatokra régi ruháitokat és falusi gömbölydedségteket; férfiak, vegyétek elő a padlásról a régi fekete bajuszokat, kemény tekinteteket, lobogó szakállokat; gyermekek, énekeljétek a templomkertben a régi dalokat; Isten árvája, falu bolondja, Mikulás Miklós, tűzdeld tele a kalapod tyúktollakkal; lengjél, szél, és a kastély visszhangos kapuján dübörögve forduljon be a négylovas kocsi – mint akkor, midőn Natália még gyermek volt.479
