II
II
Vidéki asszonyok, ha már némileg idősebbek: kiösmerik a vizitelésnek minden csínyját-bínját. Az egész élet egy vizit. Ha meghal valaki, ha születik valaki, ha esküvő történik: az emberek vizitbe mennek egymáshoz. Minden látogatáshoz kesztyű és megfelelő arckifejezés illik. A fekete ruha és kalap sohase megy ki a divatból.
Rizujlett volt a környéken a legokosabb asszony, ámde még ő sem tudta eltalálni, hogy milyen társadalmi szokások kötelezők egy feltámadt ember meglátogatásakor? Zavarodott volt, mint ritkán életében. Gyanakodva szimatolt finom metszésű orrával: vajon nincs-e koporsószaga Pistolinak? Elnézegette a kezét, a lábát… Vajon hová lett a pókháló az arcáról, amely az esztendős halottakat belepi? Nem félnek-e tőle a háziállatok, mint a halottaktól? Megrágják-e a patkányok a lábujját, amikor alszik? – Körülbelül ezek – és még sok mások – voltak azok a kérdések, amelyekre Rizujlett feleletet szeretett volna kapni, midőn lefátyolozottan, bizonytalankodva és hátratekingetve lépkedett be Pistoli után a házba. S nem csodálkozott azon, hogy mindenütt nagy por fedte a bútorokat; hisz halottnál jár. Egy elevennel való találkozásnál jó gazdasszony létére: legelőször a takarításhoz fogott volna. (Elhatározta, hogy szenteltvízben mossa meg a kezét, amint innen elmegy.)
Pistoli tunyán, haloványan, öregen, mint valami nagy betegség183 után egy lábadozó, üldögélt, az asztal lapjára fektette a kezét, és néha koppantott ujjaival a deszkán.
– Jó szagod van – szólalt meg, midőn Rizujlett szórakozottan, hatásvadászat nélkül kibontogatta összehajtogatott zsebkendőjét, mint egykor a régi randevúkon szokta. (Büszke volt arra, hogy olyan parfőmöt használt, mint senki a vármegyében.) Pistoli folytatta:
– De én már nemigen adok az illatokra, szagokra, annyi mindenfélét összeszagoltam életemben. Kezek, szájak, arcok járkáltak az orrom körül, amelyek azóta elhervadtak, mint a virágok. Úgy szaladtam szoknyák illata után, hogy bízvást eszelős lehettem volna. Kimosták, kiszellőztették a ruhákat. Még legtovább a kocsmák szaga kísért el hosszú utazásomban, amint lóháton, bivalybőr csizmában, lobogó köpenyegben vándoroltam, egyik városból a másikba, és sehol sem vettem annyi időt, hogy a csengő sarkantyúkat lecsatoltam volna a lábamról. Vert a szél, kergetett a fergeteg, az eső elől a nyakamba húztam a fejem, sarat, vért, szegénységet láttam az országutakon, amíg a felleg a vállamon ült, szinte oly alacsonyan úszott. Zsiványok fogadóiban aludtam, ahová nem találnék el nappal, mert még hajnal előtt továbbutaztam. Kunyhókat, szegényeket látogattam. Szavakat, mondanivalókat hagyogattam emlékbe, amelyeket másnap kisepertek a fogadóból a kucséberskatulyával. De néhol nem felejtettek el. Élettörténeteket hallgattam végig, s nem győztem csodálkozni, hogyan lehet azokat elmondani, hogyan lehetett átélni. Egyik város olyan, mint a másik. Torony van mindegyikben, amelyen az emberek az órát nézik: mikor ütött az utolsó órájuk? Kocsma van, ahol azt igyekeznek elfelejteni, hogy élnek. Lány, asszony, táncosnő van, aki mosolyog, vagy perdül, hogy az utazó hátán megkönnyítse a terhet. A város végén a temető, ahová mindenki csalódva, elégedetlenül, mérgesen vonul el, mert nem találta meg a boldogságot a városban. Mindenki boldogtalan a világon.
– Hol járt? – ismételgette Rizujlett lehajtott fejjel.
– Ti azt hiszitek, hogy a másvilágon. Pokolban, mondják a vénasszonyok. Börtönben, felelik az okoskodók. Hát, talán mindenütt voltam. Bálban és temetésen. Erdőben és vízparton. Bűnben és erényben. Sokat utaztam. Most elfáradtam, és már senkit se akarok látni.
– Hol járt?184
– Elmentem erről a vidékről, mert itt már mindent és mindenkit ismertem. Nem okozott örömet a nagyvásár sem. A hideg szél sem, az eső se, az emberek ostobasága se, akik mindig csak a zsebük és a gyomruk megtöltésén törik a fejüket. A hídon mindig felfújja a nők szoknyáját a szél, s ők azt mindig lekapják. A planéták, babonák, vetőkártyák, szavak, udvarlások, amely dolgok a nőket foglalkoztatják: mindenütt ugyanazok. A szenteltvizet egyformán szórják magukra a bűnösök s ártatlanok. Minden városban vannak nevetők és sóhajtók, gazdagok és szegények, elbukott nők és gőgös ártatlanok. A könnyek mindenfelé sósak. A fájdalmak, betegségek elviselhetetlenek, akármilyen szép a város. Holdtöltével nemcsak a vonító kutyák vannak egyedül ébren, mindig akad a városban valaki, kimeresztett szemű, szívszorongásos haldokló… Egy félben maradt kacaj, egy megdermedt szerelem, egy seb, amely éjszakának idején felfakad. Emberi boldogtalanság. Átkozott szegénység.
– Hol járt?
– Ott, ahol a kántoroknak reszket a hangjuk a temetésen, mint a fagyos káposzta, ahol a sírkertben tavaszkor és őszkor elbámészkodott férfit, feketerigó módjára füttyentő asszonykát, pipiskeléptű szerelmeseket ver fel a magányból a halottas menet, mint fürjeket az öreg kerülő; ahol minden ismétlődik aljas egyformasággal: a nők és férfiak ugyanazt mondogatják egymásnak, amit mindig mondani szoktak, ha négyszemközt maradnak. Mily megalázó, hogy idegen, szőrös fülekbe is úgy sóhajtottatok, Rizujlett, mint egykor az enyémbe! Meg kellene ölni minden nőt, akivel már kimulattuk magunkat: hogy ne jöhessen újra elénk az élet forgatagában megalázóan, keserű nyálat gerjesztően egy másik bolond férfi karján. Nincs utálatosabb dolog, mint azokat a nőket, akiket egykor annyira szerettünk, hogy az életünket kínáltuk értük: új férfiak karján látni, minden március elsején, amikor a téli hallgatás után először füttyent a rigó.
– Hol járt? – esengett Rizujlett, és csaknem térdre borult Pistoli előtt.
– A másvilágon, ott, ahol a férfiak végre összetartanak. Elmondják egymásnak, hogy mit tapasztaltak a nőknél, melyiknek hány szeretője és szerelmi esküvője volt, hányszor akartak marólúgot inni, vagy ablakból leugrani, mit beszéltek az éj csendességében és a találka titokzatosságán. Menj, Rizujlett, rólad is megtudtam, hogy mindig185 ugyanazzal a táncos lépéssel, dudorászó hanggal, ferde kacsintással, madárfark-illegetéssel, kimondhatatlannak nevezett vággyal bolondítottad a férfiakat. Mindig ugyanazt játszottad, mint egy műlovarnő, aki csak az abroncson tud keresztülugrani. Ah, mily kevesen vagytok olyanok, akik a régi szerelmeitekről megfelelő finomsággal, diszkrécióval, tisztelettel tudtok beszélni! – Te csak egy kis hazug voltál, mindent mindig letagadtál; minden férfi azt hitte, hogy ő volt az első szeretőd. Menj, nem is akarlak már látni többé, mióta ismerlek. Beszennyezted a kezem, a csizmám, szégyenletes dolog veled szóba állani.
Rizujlett felemelkedett, leverte szoknyájáról a port.
– Csak akkor nem tudnak a férfiak megbocsátani, mikor már nem szeretnek. Te már nem szeretsz engem, Pistoli, azért vagy hozzám ily kegyetlen.
– Én már senkit sem szeretek.
– Mi dolgod van tehát?
– Apostol lettem. Kifogom a vízből a hullákat, elvágom az akasztott ember kötelét, megragadom a kezet, amely vért akar ontani. Mennyi búbánatot, férfiszomorúságot, elhibázott életet, tótágast álló szenvedélyt, kíntól és félelemtől remegő szívet, szegénységet láttam magam körül a hosszú életben: azt mind átgondoltam, mielőtt visszatértem volna ide, hogy okosságot mondjak az ostobáknak. Ki kell józanítani az embereket a dalból, az esti csillag fényéből, a holdváltozás színjátékából, a nők szagából, abból az ostoba babonából, amit szerelemnek neveznek. Tudom, hogy megvernek még néhány esküvőn… Talán le is forráznak a nők az ablakból. Fellázítják ellenem a férfiakat, és bezáratnak, hisz a férfiakat minden szamárságra rá lehet venni. De én már nem félek semmitől. Szemébe mondom mindenkinek, hogy megcsalja a felesége, félrelép a szeretője, idegen gyereket dajkál a karjában. Azt akarom, hogy végre igazság legyen a világon. Hasba kell szúrni a boldogokat, az ostobákat, az elbizakodottakat. Senki se legyen fájdalom nélkül. Szenvedjen mindenki, mint én szenvedtem.
– Te átkozott! – felelt Rizujlett. Ráköpött Pistoli úrra, és kirohant a házból.186
