V
V
– Előkelő családból származom – kezdte az asszonyság elbeszélését.
(Pistoli bólintott. Mind így kezdik a nők élettörténeteiket az útszéli kocsmákban, éjszaka, bajban és szégyenben, csapszékek pálinka- vagy parfőmszagában, midőn már nem hivalkodhatnak egyébbel, mint egykori családjukkal.)192
– Igen szép fiatal leány voltam, és a kérők, udvarlók, széptevők úgy hemzsegtek körülöttem, mint a kert virágán a pillangók.
(Pistoli ismét bólintott magában. Minden hölgy így folytatta, akinek élettörténetét meghallgatta.)
– Szüleim nagyravágyó emberek voltak, és származásukra oly büszkék, mint a spanyolok. Atyámnak három előneve volt; címere és nemeslevele ugyan zálogba volt vetve egy ritkasággyűjtőnél, de néhanapján elmentünk sétálgatni abba a kis, rossz szagú utcácskába, amely a folyó mellett húzódott meg, atyám belépett a zöld firhangos boltba, és néhány percre kihozta a kutyabőrt, amelyen ökölnyi pecsétje függött valamely régi királynak. Atyám ezután sóhajtva vitte vissza a kincset a boltoshoz, igen lehangoltan kullogott, s amint szerét tehette: megszökött, hogy reggel felé és ittasan vetődjön haza. Anyám – egy valóságos bárónő –, amint növekedni kezdtem, megtiltotta e folyóparti sétákat a régiségek boltjába. Ámde atyám most már ok nélkül is elmaradozott hazulról. Fél füllel hallottam cselédeinktől, hogy városvégi lebujokba, a „Két Bak”-hoz meg a „Huszár”-hoz jár kuglizni méltatlan társaságba. Ámde anyám büszkeségén ez mit sem változtatott. Feketére festette haját és a szempilláit, igen büszke volt a lábára és a nyakára, egy kis szalonban ült egész nap, és csodálatos történeteket mondott nekem családja gazdagságáról és hatalmáról. Anyám elbeszélése szerint püspökök, grófok, főispánok számítottak rokonainkhoz. Ereklyét viselt a nyakában, amelyet Rómában szenteltek meg. A fülönfüggői egy királyné sírboltjából valók. Gyűrűi, olvasói, keresztecskéi, karperec zsuzsui egytől egyig valamely babonás hatalommal rendelkeztek. Nem sok értékük volt a gyűrűknek, láncoknak, cifraságoknak – egykor száz forintot kaptam az egészért –, de „belső tartalmuk”, mint anyám mondogatta, jóval felülmúlta a külső becsüket. Egy nyaklánc anyám nyakát óvta az elhervadástól. „Száraz volt a nyaka, mint egy angol paripáé.” A gyűrűk kezét óvták a fonnyadástól. A karperec karjának gömbölyűségére vigyázott. Így ült naphosszat anyám fekete selyemruhájában, hosszú derékfűzőben, lábait egymásra téve, ékszereivel feldíszítve, mint egy olajfestmény, amelyet valamely kastély képtárában látott. Ó, mily nagyravágyó volt szegény. Megbetegedett, ha az új cseléd nem szólította „méltóságos asszony”-nak.
Egy napon a fodrásznő valamely levélkét csempészett anyám kezeihez. Egy valóságos gróf írta, aki a városban állomásozott a huszárosztálynál.193 Nagy orrú, kopasz és jelentéktelen figura volt a kapitány. Szemtelen kutyája volt, amely külsejében gazdájához hasonlított. Síp volt a lovag vesszőjében, amelyen reggeltől estig fütyült. Nyári napon is felgyűrt galléros köpenyegben sétált a korzón. A randevú, amelyre anyám magával vitt, a szárazmalom mellett volt, a város határában. Nyurga akácok sápadt pázsiton. Mély, rossz levegőjű árkok, gyanús bozótok, alvó csavargók, koldusok, cifra cigánylányok, kóbor kutyák tanyája a szárazmalom és környéke. Zivatar idején ide csap legszívesebben a mennykő. Idejött Y., hogy anyámnak hódolatát kifejezze. Tizennégy éves voltam akkor, és nevelésem folytán büszke anyám hódítására. Igen, uram, én olyan szerencsétlenül voltam nevelve, hogy hízelgett hiúságomnak, hogy gróf Y. a 14-es huszároknál az én anyámnak udvarolt. Imponált az anyám, s hitelt adtam mesemondásainak, amelyeket esténkint az ágyban, lábához kuporodva hallgattam. Ezekben a történetekben csupa boldogtalan grófnőkről, várasszonyokról, a legelőkelőbb dámákról volt szó, akik végtelenül szenvedtek férjük brutális vagy közönséges bánásmódja miatt. Ámde ezek az asszonyok előbb vagy utóbb megtalálták a maguk megváltóját egy forró szívű levente vagy egy gazdag jó barát személyében. S így sorsuk jobbra fordult. Ebben az időben sokat beszélt anyám egy gyermekkori barátnőjéről, akivel együtt volt a szatmári zárdában, és későbben is néhány levelet váltottak. Stillébenné – természetesen grófné – azért szenvedett az urától, mert az mindennap a sárga földig leitta magát.
Ilyen beszélgetések között vártuk haza esténként a mi Stillébenünket, aki, sajnos, nem volt gróf, csak telekkönyvvezető a törvényszéknél, de származása révén a legjobb társaságban is megfordulhatott volna, ámde az italnak adta magát… Különösen attól az időtől kezdve, mióta anyámmal a szárazmalomhoz jártunk Y. gróffal találkozni.
(Pedig a mi szegény Stillébenünk büszke lehetett volna anyámra, ha véletlenül valahonnan látja e sétákat, vagy hallja az elhangzó beszélgetéseket. Anyám francia és német szavakkal keverte a beszélgetést, ismert minden divatos táncot, és csodálatosképpen tudott is néhány lépést e táncokból, amelyet a száraz füvön bemutatott Y. grófnak. Ugyanígy volt a népszerű dalokkal, operettekkel. Mindegyikből ismert egy-két melódiát, amelyet halkan eldúdolgatott. Ó, mint bámultuk anyám műveltségét a kapitánnyal együtt!)194
Atyám mindennapos éjszakázásai láthatólag megrendítették egészségét. Mind ritkább lett a barkója, mind mélyebb a ránc kopaszodó homlokán, gonddal ápolt körmei töredeztek, az orra megnyúlt, és viaszsárga lett az arca. Anyámnak mindennap kezet csókolt, de sohasem nézett a szemébe. Egy napon kiderült, hogy atyám váltót hamisított, melynek lejárata közeledett.
– Én tudom a magamét – ismételgette atyám száraz, elszánt arccal. – Csak azt nem tudom, hogy mi lesz veletek?
– A gyermek előtt beszélsz! – figyelmeztette őt kétségbeesett hangon anyám.
Szegény Stillébenünk vállat vont:
– A gyermek úgyis többet tud, mint amennyit egy gyermeknek szabad volna tudni szüleiről – felelt atyám.
És szeméből láttam, hogy sejti a titkos sétákat a szárazmalomnál s az ótemetőnél, ahová már nem temetnek, mert annyira tele van a porhanyós föld halottakkal, hogy a napernyő hegyével ki lehet kotorni a mindig vigyorgó koponyákat, amelyek üres szemükkel, lyukas orrukkal, ép fogsorukkal kötekedve nézegetnek az elevenekre. Hányszor hallgattuk itt anyámmal a szél hárfázását, beomlott sírok, féllábú fakeresztek, sánta feszületek között, amíg a kapitányra vártunk! Az ecetfa illata az orromban, a hársfa májusi pihéje a ruhámon, a kezemben a fehér és vörös vadgesztenyevirág… Atyám vallomása után anyám nyomban elhívatta a megbízható fodrásznőt, megmosatta haját, és felrakta azokat a hosszú, hajlékony tűket a kontyába, amelyeket egy spanyol hercegnő hordott valaha: – mint nagy események előtt tenni szokta. Hosszabban öltözködött, mint egyébkor. A legjobb ruháját vette magára. Cipőjét én fényesítettem. Kétszer is visszatért parfőmért, púderért, arcfestékért, de kisírt szemének vörösségét nem tudta enyhíteni.
A kapitány káromkodva hallgatta végig az ótemetőben anyám előadását. Durva szavakkal emlegette atyámat. Elzüllött embernek nevezte. Aztán kijelentette, hogy ő nem segíthet. Boldogtalanul tértünk haza. Nyári este volt, a pincében csokoládés tejfölt tartogattunk, és könnyezve kanalaztuk az édességet. Atyám korán hazaérkezett a „Három rózsá”-ból, és szótlanul olvasgatta újságját. Csak néha vetett egy-egy kérdő tekintetet reánk, de mi nem mertünk a szeme közé nézni. Atyám komor gondolatokba merült. Lábujjhegyen jártunk, mintha valaki meghalt volna a háznál. Barna, boldogtalan,195 reménytelen kisvárosi este! A további élet céltalannak, feleslegesnek látszott. Sírva aludtam el. Arra riadtam fel, hogy atyám ismét lábujjhegyen áll ágyam előtt, mint becsípett állapotban szokta. Felébredtem, és csendesen kiküldtem őt szobámból.
– Ne küldj el – suttogta bánatos, idegenszerű hangon, mintha nem is ő szólalt volna meg a holdas éjben, hanem valaki más. Egy másik, egy sokkal fiatalabb ember, mint az én komor, mogorva atyám. Egy arckép a falról (Jeney és Társa debreceni fotográfus műterméből), amely atyámat jogász korában fodorított hajfürtökkel és bodros inggel, frakkban ábrázolja. Papucsot húztam, s alsószoknyát kötöttem fel.
Atyám minden ízében remegve állott előttem.
– Attól ne tarts, hogy anyád felébred, morfiumot öntöttem a borába, reggelig meg sem mozdul. Holnap vagy holnapután én iszom ebből a morfiumból, de annyit, hogy örökre elaludjam tőle.
Így szólt atyám, ismét megragadott, magához vont, és lágyan csókolgatott. Elmondta, hogy mindig csak engem szeretett, és az én jövőm érdekében maradt egy fedél alatt anyámmal, akiről bizonyosan tudja, hogy számtalanszor vétett a hitvesi hűség ellen. „Mindenkinek odaadta magát, kinek egy jóravaló kravádija vagy fehér kamáslija volt.” Hiába könyörögtem atyámnak, hogy hallgasson, ő mind lázasabban ismételte, hogy csak engem sajnál, mert néhány nap múlva meg kell halnia. Így parancsolja a becsület. Azt mondják majd róla, hogy megfizette adósságait: „Elesett a becsület mezején.” Azt hiszem, hogy atyám önkívületben volt ezen az éjszakán. Kiugrottam az ablakon, s elrejtőztem a kertben, ahol hajnalig dideregve hallgattam a tücskök ciripelését, és ijedeztem a csapongó éjjeli madaraktól. A szomszéd ház falán megjelent a holdkóros szabó, hosszú ingben, mezítláb, kezeit maga elé nyújtva ment végig a tűzfalon. Beteg kis ember volt, aki mindig feküdt, az ágyban varrta a nadrágokat, néha órákig zokogott, ha a felesége megszidta. A denevérek elvágódtak felette, fehér, imbolygó alakja eltűnt a kémény mögött, a lehulló törmelék mind messzebbről hallatszott.
Másnap elhatároztuk anyámmal, hogy atyánkon mindenáron segíteni kell. Miután én még nem voltam tizenöt esztendős, én írtam rá a váltóra gróf Y. nevét, amelyet egy anyámnak küldött levélből másoltam le. A váltót átadtuk atyámnak, aki közömbösen, hideg arccal, szinte megvetéssel nyúlt a papiros után, mintha valamely196 igen megalázó dolog történne vele, amelyet kénytelenségből, de undorral elvisel. „Nem nézek többé a tükörbe” – mondta, de ezután is nagy gonddal fodorította barkóját, s ápolta bajuszát a borbélynál. Bármily elzüllött állapotban, piszkosan, összegyűrötten is vetődött haza hajnalban, reggelre mindig összeszedte magát. Fénylett a gallérja, ragyogó fehér volt a keze, a nadrágja vasalt, inge hófehér; minden hajszála külön megfésülve, zsebkendője illatos: kék szemével, ruganyos lépésével, megvető arcával, nyugodt önbizalmával úgy lépett ki a kapun, mintha sohasem történt volna vele kellemetlenség. „A bárónő a legáldottabb asszony!” – mondogatta anyámról, rólam, „egyetlen gyermekéről” könnybe lábadt szemmel beszélt. Csak haza nem szeretett járni!
Ezen az éjszakán cigányzene hangzott fel a sárga ház előtt, amelyben laktunk. Atyám rendezte a szerenádot – már kukorékoltak a kakasok –, és csaknem egy óra hosszáig játszották a zenészek anyám és Erzsébet királyné kedvenc zeneművét: „Lehullott a rezgő nyárfa levele”… Miután a cigányok elmentek, atyám büszkén lépett be a házba, s hangosan ezt mondta anyámnak: „Én úr vagyok. Semmi szívességet nem fogadok el ingyen.”
Atyám régebbi időben meglehetős ügyességgel fuvolázott. Különösen az érzelmesebb magyar dalokat kedvelte, amelyeket lehunyt szemmel, elváltozott arccal adott elő.
A fuvolára rövidesen szükség volt. Egy szomszéd városkabeli mérnökkel ismerkedtünk meg egy szüreten, aki hosszas rábeszélés után meglátogatott bennünket. Ennek a mérnöknek fuvolázott az atyám – mert ez idő tájt otthon tartózkodott, a bort anyám saját kezűleg öntötte át olyan palackokba, amelyek porlepetten vonultak meg eddig a kamrában, és mindenféle cifra felírást viseltek.
Tizenöt esztendős voltam.
Atyámnak ismét több hamis váltója volt. Férjhez kellett mennem a mérnökhöz, akit józan állapotban sohasem láttam. A sörházból, a kaszinóból, a „Három Rózsá”-ból cipelte őt magával atyám. Otthon újra ittak, fuvoláztak, énekeltek. Férjhez kellett mennem, mert a víz a szájunkig ért. A mérnök váltókat zsirált, és anyám kelengyéjét kaptam ajándékba. Ámde a mérnök egy hónap múlva hazakergetett, mert észrevette, hogy katonatisztekkel beszélgetek az ablakból. Már nem is emlékszem, hogyan nézett ki az a mérnök, aki a mirtuszkoszorút levette a fejemről. Kicsi volt-e, kedves volt vagy okos? Józsinak197 hívták, és mindig részeg volt. Behunyt szemmel emelte a pálinkásüveget a szájához. Éjszaka felriadt, mint egy őrült, hogy rablók járnak a házban. Majd rám fogta, hogy a bolondokházába akarom tenni. Összerogyott a földön az ágy előtt, és önkívületben hadart. Ablakokat zúzott be, rám meredt két szemével éjszaka: azt akarta tudni, mit álmodom. Majd egyszer a fejébe vette, hogy nem talált ártatlannak, s reggelig vallatott múltamról. Végül kidobott.
Atyám kijelentette, hogy a szégyent nem bírja elviselni.
Anyám igazat adott a mérnöknek, és levelezni kezdett vele. Igen kalligrafikusan írt, leginkább a zárdában tanult levelezni, de későbben is gyakorolta magát. A megszólítás és a búcsúzás a levélben nála mindig francia nyelven volt írva. – Mon cher ami – írta a mérnöknek; s végezte – ŕ votre: Melanie.
Az én helyzetem nagyon megváltozott, amióta a „ballépést” elkövettem. Anyám többé nem vitt magával sétáira – szégyellt talán –, s így nem is igen tudom, mi történt tovább Y. gróffal és a többiekkel, akikről restellek már beszélni, mert annyian voltak. Otthon üldögéltem zongorámnál, és nagyokat ábrándoztam. Fogoly voltam, s mindennap újabb szemrehányásokat kellett elhallgatnom szüleimtől. Emlegették, mennyi áldozatot hoztak értem, s én mily hálátlanul viseltem magam. Atyám színpadi pózzal ledobta a kabátját, és felkiáltott: „Nesze, vedd el tőlem, ez az utolsó kabátom.” (Természetesen; csak anyám jelenlétében korholt: midőn négyszemközt maradtunk, ismét oly kedveskedve közeledett hozzám, mint egy kasszírnőhöz.) Anyámnak migrénje volt, besötétített szobában ült, ámde látszólag ismét megszerették egymást az én szerencsétlenségemen. „Teremtőm, kinek a vére szorult ebbe a leányba?” – tűnődött néha atyám. De nyomban hozzátette feleségéhez fordulva: „A tied nem, drága egyetlenem, hisz te oly okos és jó vagy!” Néha karonfogva mutatkoztak az utcán, és esténkint távoli rokonokat, ismerősöket kerestek fel, ahol órákig elsopánkodtak az én „ballépésemen”. Sajnáltatták magukat mindenféle paralitikus vénektől, Gyuri bácsiktól, Miska bácsiktól, akik naphosszat a kuckóban ültek, és már a beszédet is félig-meddig elfelejtették, csak a csizmaszárukat és a fejüket rázogatták, korán este leszopták magukat, s igen büszkék voltak, hogy a gangos, hetyke telekkönyvvezető családi bajában hozzájuk fordult tanácsért. – Míg anyám mindenféle ócska, rossz szagú szoknyákat, viklereket, fejkötőket ölelgetett, csúf vénasszonyokat,198 akik papucsban jártak, s a múlt időkről beszéltek. – Vajon sikerült-e atyámnak egy váltócskát elhelyezni ezeknél a Barnabás bátyóknál, Mili néniknél?
Valamelyik vénség azt tanácsolta anyámnak, hogy a máriapócsi búcsúra kell velem mennie. Az segít.
Nagyon rosszul állottak ügyeink, megfogadtuk a tanácsot.
Fenyőfák alatt, csengő-bongó harangzúgásban, tündöklő porfelhőben, félálomban, zajban, kábulatban, tömjénfüstben, mezítlábas asszonyok, fonnyadt koldusok, sebhelyek, forradások, csúf, folyékony emberi betegségek társaságában, gyulladt szemek, üszkös borzalmak, rémek között térdepeltünk a pócsi Mária-kép előtt, amely könnyezett, miután ezt a középkori búcsújárást látta. A világ mindenfajta bűnöse, a világ minden vétke itt térdepelt. A nyomorékok hangosan imádkoztak, a lábatlanok üres csonkjaikat mutogatták a Máriának, veres és kék párnák közé ágyalt nők visongtak, hogy az Istenanya figyelmét felhívják, öregemberek, sánták a botjukkal kopogtak a templomkövön, a meddő asszony felemelt szoknyával, csupasz altestével a templom porában, gyermekek bambán álltak… Ebben a tébolyban, izzadt őrületben én azért imádkoztam, hogy atyámnak sikerüljön egy megfelelő váltó birtokába jutni, amellyel ismét rendezheti ügyeit.
(Pistoli bólintott. Így volt ez mindig, a nők csak addig hittek a búcsújárásban, a pócsi Máriában, amíg az Istenanya kegyesen segített rajtuk, ügyükben, bánatukban. S amint a nők ügye rosszabbra fordult, nyomban szidni kezdték a szenteket. Nők: emberek – gyarló szegények. „Nem a kép könnyezett, hisz az vászon, hanem a te hitetlen lelked! Te, szegény!” – dörmögte Pistoli. „Mikor még bujdosó, bajoskodó, tévedező ember voltam magam is, be sokat megsegített a pócsi Mária!”)
Délután egy zöld leveles csárdában találkoztunk az urammal, a mérnökkel, akit jóakaróink e napon szintén Máriapócsra küldtek megtisztulni.
Az uram egy kertben ült, bort ivott, s mikor felhevült: kijelentette, hogy megbocsát, majd szótlanul megcsókolt, aztán elküldött. Az atyámat már nem találtam meg, egyedül, gyalog mentem haza Nyíregyházára… Egész éjjel mentem, koldusok megtámadtak, egy öreg, szörnyű koldus egy szénaboglyába kergetett, félőrülten értem haza… Ez volt a máriapócsi búcsú.199
– Megálljon csak, kérem – vágott közbe Pistoli –, én sok mindenféle embert ismertem a környéken, tán ismertem a maga urát is. Mi a neve őkelmének?
Az asszony elgondolkozott. Vajon megmondja?
De Pistoli sürgette:
– Mintha gyónna… Csak bátran beszéljen. Jó helyre száll a szava. Én megőrzőm a titkot. Úgyis tudom, hogy nem gyónt Máriapócs óta.
– Bajusznak hívták az uramat.
Pistoli felkiáltott:
– Nemde kis termetű, mokány ember volt, fokossal beverték a fejét az „Arany Biká”-ban, fél lábon állt mindig a cigány előtt, és a Kossuth-nótát húzatta? De hiába húzatta. Nem zárták be érte. Azt szokták tőle kérdezni, hogy vág a bajusz, Bajusz? Amiért nagyon mérges volt. Elég hitvány ember volt őkelme. Ilyen emberre szokták mondani, hogy veri otthon az anyját. Folytassa, asszonyság, mi történt azzal a vén koldussal?
Az asszonyság nagyot sóhajtott:
– Mielőtt a vén koldussal való kalandot részletezném, ismételnem kell, hogy tizenhat esztendős voltam. Emlékszik, akkor volt divatban az a nóta, hogy: „Tizenhat esztendős kislány, megyen a regiment után”?… Szirákinak hívták, a pócsi koldusok királya volt, neki fizettek helypénzt a koldusok, akik Mária-napi búcsúkon az utak mentén megtelepedtek. Voltak olcsóbb és drágább helyek. A templom küszöbéért öt forintot is elvett egy búcsúnap. Igen jó barátságban volt a gyertyaöntőkkel, harangozókkal, egyházfikkal. Két háza is volt Máriapócson. A messziről jött búcsúsok csak az ő portáján adták le ajándékaikat, nála rendelték meg a szentmisét, mert ilyenkor temérdek dolguk volt a barátoknak. Sziráki jó pénzért mindig tudott helyet szorítani a templom belsejében azoknak, akik a szentmise végighallgatását óhajtották. – Ámde temérdek vagyonát egyéb foglalkozásának köszönhette Sziráki. Csodaszereket árult, betegeket gyógyított, a padlása tele volt viaszgyertyákkal, mankókkal, koldusrongyokkal, mint egy színháznak a ruhatára. Későbben jobban megismertem őt, hisz szüleim ama máriapócsi búcsú után nagyon megvertek (különösen atyám, amikor a vén koldussal való élményemet anyámtól megtudta), és én elkeseredésemben visszagyalogoltam Pócsra, és beszegődtem Szirákihoz szolgálólánynak. Szent embernek200 hittem ezt a kámzsás, kék reverendás, zarándokbotos, olvasós, farkasszakállú vénembert, aki mindig a búcsúsok élén haladt, keresztjével jelt adott a térdepeléshez, nyírfa korbáccsal verte a koldusokat (akik adósak maradtak), az oltár lépcsőjén állott, amíg a szentmise tartott, szigorú arccal nézegetett hátra a búcsúsokra, gazdag embereknek engedte megcsókolni a rózsafüzért, amit kezén hordott. Olyan volt, mint egy megelevenedett öreg szentkép a pócsi templomból. Olyan merően tudott az égre nézni, hogy mindenki követte tekintetét: Sziráki tán lát valamit… Én is azt hittem, hogy valamely köze van ennek a dohány- és fokhagymaszagú, kutyabőrszínű, szíjas, inas, madárcsontú emberkének az égiekhez, s ilyenformán közelebb jutok az asszonyok patrónájához, Máriához. Az anyám, a bárónő, a nagyralátó asszony is azt hitte talán, mikor Szirákinál fogadott kvártélyt arra az egy napra, amelyet Pócson töltöttünk. Főszolgabíráék, alispánék s más megyei előkelőségek szokták Sziráki házánál tölteni a búcsúnapot. Sziráki mindenkivel jóban volt, tudta az asszonyok titkait, mert elmondogatták neki, ha valamely bajukban, titkos betegségükben (amelyben restelltek orvoshoz fordulni) Sziráki tanácsát kérték. Sziráki egy szent! – mondogatták. No hát én tudom, hogy Sziráki nem volt szent.
Azon az emlékezetes estén (hold és szél járt, augusztus vége volt, félelmetes csillaghullás), amelyet az első urammal töltöttem, és az anyámat nem találtam: Sziráki vállalkozott, hogy hazakísér… Mi történt a néma országúton, mi történt az útszéli koldusok között, akik rézpénzeikkel dobálták egymást egy árok mélyében, s egy gyerekkoldust félig agyonvertek valami csalás miatt, botokkal és négykrajcárosokkal?… Régen volt. A koldusok viaszgyertyácskái ijesztő fénnyel égtek az árok setétjében, és a gyertyák bizonytalan lángjainál hentergett a béna, a vak, a sebhelyes, a forradásos; bepálinkáztak, kurjongattak, bált csaptak a búcsú után, és mikor Szirákit felismerték: botot, mankót, zsámolyt ragadtak, vadul rikácsoltak, dühödt vadállatok lettek, és messzire kergettek az országúton. Hiába kiabált zsandárok után Sziráki, a bepálinkázott koldushad nem ijedt meg a kakastollasok emlegetésétől, jöttek utánunk, gurultak, mint megindult sárgöröngyök, másztak utálatos varangyos békák, ugráltak sánta szarkamadarak módjára, ugattak, mint lábon lőtt kutya. Futott Sziráki, kék reverendáját felkapta, papucsát levetette, és a kezében vitte, én mellette félőrülten, s előttünk a csillaghullás, amely szinte megvakított.201 Soha annyi csillagot nem láttam lehullani, fénylő vonalat húzva maga után: mint ezen az éjszakán.
A koldusok lármája mind messzebbről hangzott. Sziráki káromkodva telepedett egy kőrakásra, és felhúzta papucsát, miközben megesküdött minden ördögre, hogy többé egyetlen koldust sem enged be Máriapócsra. Persze a koldusok könnyen beszéltek. Ez volt az esztendőben az utolsó búcsú Pócson. Mindenki hazamehet a falujába a hosszú télre…
Igen, uram, azt reméltem, hogy a babonás Szirákinál megtalálom a szerencsémet. Tizenhat esztendősnek és végtelenül elkeseredettnek kell lenni az ilyen gondolathoz. Más talán a kútba ölte volna magát az én helyemben. De én csak elhagytam a szülői házat. Kisgyermek koromban ugyanis vándorolni küldtek mindig a szüleim, ha „rossz” voltam. Az anyám kis batyut kötött a hátamra, s kitett az ajtó elé. Ezt a batyucskát most önként vettem a hátamra.
A szent Sziráki otthon egészen más ember volt, mint a búcsún. Úgy aludt hetekig, mint egy földmunkás, mozdulatlanul, dermedten. Egy rigó volt a barátom, amelyet sötét kalitka mélyén találtam a búcsúvezér házánál. Ez a rigó cinkostársa volt Szirákinak. Csak akkor szólalt meg, midőn kocsi fordult be az udvarba, párnák közé rakott, országútfehér arcú beteggel. A rigó katonamarsot fújt. Sziráki nyomban felébredt, és elkezdte bűbájos mesterségét, amelyhez én melegítettem a vizet.
Nekem ugyan sohasem volt megengedve, hogy mutatkozzam, amikor Sziráki betegeivel foglalkozott, nagyon féltékeny volt a tudományára, de hisz kulcslyuk még a Sziráki házában is volt.
Rendesen estefelé érkeztek meg a betegek, akiket kocsin hoztak, mert a gyógyítás csak éjszaka volt lehetséges. Levették a szekérről a haldokló asszonyt, leemelték az öregembert, mintha másvilági útjuk előtt egy éjszakára kiszállítanák őket egy állomáson. Beesett arcok, halálra vált szemek, fogyatékos lélegzetvételek, temetetlen testek, álló vérek, földet már nem taposó talpak, fogásra képtelen kezek bújtak ki a vörös meg kék dunyhákból: haldoklók, nagybetegek, akik már olyan csendesek, lemondók voltak, mintha szent Mihály lován érkeztek volna idáig. Szenvedés, fájdalom, rútság, rossz-szagosság, csuklás, nyögés, jajveszékelés, kétségbeesett ima költözött be velük a ház végén álló csűrbe, ahol a helyük volt naplementéig. Amíg a nap le nem bukik a tengerbe, addig nem lehetett a betegnek202 Szirákihoz bemenni, bár némelyik üvöltött szenvedéseitől. De Sziráki hajthatatlan maradt. Addig rá se nézett a betegre, amíg a nap az égen volt – ez ártott volna a páciensnek. Ott vártak sorsukra a betegek a fészerben, és számítgatták, mikor tűnik el az utolsó napsugár a háztetőről, mint hosszabbodik a kis bokor árnyéka, hogyan csendesednek a tyúkok, galambok, fészkében a fecske, az ereszben a veréb; jön lappangva az este a faluvégről, mint egy gyanús vándorlegény, aki elaltatgatja az embereket… Ki tudja: melyiket utoljára?
Szegény bocskoros, mezítlábos falusiakon kívül jöttek hozzánk sáros bricskák, de még úri hintók is, éberlaszting cipős jegyzőnek a nehéz lélegzésükkel, vérpiros tiszttartónék a szédüléseikkel, vérszegény kisasszonyok, fésűs öreg gazdák, fulladozó földesuraságok, csontváz földesasszonyságok, zsíros arcúak, papírfehér orcájúak, haramiabajuszúak, színes kalapú tekintetes asszonyságok bő porköpönyegükben, reszkető vének, nehézkórosak, fáradtan hunyorgó gyermekek, púpos szűz leányok, csillagba lépett bénák, boszorkánytól megszállott, tébolyult asszonyok, kísértetlátó, remegő parasztok, kicsattanó arcú asszonyságok, akik közelről rossz szagúak voltak, mint a genny. Ki lát be a ruhák alá? Cifra szoknyák alatt fekély, amelyet messze vidéken nem gyógyított meg senki. A tiszttartó gyomrában rák. Lyukas a veséje a mesternek. A papkisasszony holdkóros.
Elhallgattam a beszélgetésüket a kocsiszínben, amíg a naplementét várták. Aztán rendesen elmondtam a hallottakat Szirákinak, mielőtt a „rendelés” elkezdődött. Az én paraszti ruhám, sáros lábom, bekendőzött fejem nem tűnt fel előttük. Úgy látszott, mintha én is Szirákira várnék.
Egy görögdinnye-menyecske elpanaszolta, hogy véle már ebhúst is etettek. Egy sebhelyes parasztot tyúkszemétben fürösztöttek. A harmadik ivott homokot a temetők sírhalmáról. A negyedik mindig csak petrezselymet kap ebédre. Az ötödik már főzött harangkötelet, szentelt búzát, leöntötte magát, a csuprot is kihajította a ház elé, de mégse múlott el a betegsége. „Csak a pióca használ, és nem a kuruzsló!” – mondta egy köhögő, vén emberke, akibe hálni járt a lélek. De ezt majd megverték a betegek.
Amikor leszállott az este, akkor kezdődött a gyógyítás. Sziráki a pitvarban gyógyított. A beteget leültette egy székre, szemben az ajtóval. S ilyenkor senkinek sem volt szabad a pitvarban tartózkodni203 Szirákin és a betegen kívül. Szentelt mécses mellett dolgozott a gazdám, szentelt gyertyát olvasztott, vizet töltött talán kétszer is a csuporba, amelyet a beteg különböző testrészeihez érintett. A csuporral megtapintotta a haldokló, bús fejet, megkopogtatta a mellet, asszonyoknál a derekat, lábat, kezet, hátat. A víz megmutatta neki, hol fészkel a betegség. Ezután mezítelenre vetkőztette a beteget, és csuporral leöntötte. Hangosan fohászkodott az Atyához, Fiúhoz és Szentlélekhez, hogy a betegtől múljon el a rossz. – Ilyenkor már nem volt tanácsos a kulcslyuknál maradni, mert a gyógyítás bevégződött.
Vajon hány szegény beteg nem nyerte vissza egészségét, mert én végignéztem a gyógyításukat, és ezzel megrontottam a bűverőt?
Pistoli rosszallóan csóválta a fejét:
– Kár volt leskelődni – szólt közbe. – Én ugyan sohasem jártam a híres Szirákinál, de csodatetteiről eleget hallottam. Egy ismerősöm két lyukas veséjével évekig élt, menyecske mellett verték agyon. Valami teát adott neki Sziráki.
– Igen, télen mindig vadnövényt szárítottunk, amit a temető árkából szedtünk össze. Ebből volt a tea.
Pistoli elgondolkozott:
– Mindegy az, ha a betegnek használt.
– Ezt mondta a falusi bíró is, amikor az anyósa meghalt.
– Folytassa történetét, asszonyság.
– Az egész őszt Szirákinál töltöttem, és igen jól beletanultam a bűbájos mesterségbe. Nem féltem egyedül kimenni a temetőbe, hogy sarat hozzak a szembetegeknek. Vigyáztam, hogy ne nézzek a vállamon át a holdvilágba, és kifordítva vettem fel a szoknyámat, ha éjszaka akadt dolgom a házon kívül, hogy a kísértet megijedjen tőlem. Ismertem a füveket és fekélyeket, különböző vizeket és a változatos nyavalyákat. Nem irtóztam a szemtől, amely folyt, sem a soha be nem gyógyuló sebektől, öregasszonyok girbegurba csontjaitól, púpoktól, ráncos, üres, száraz bőröktől, elhervadt keblektől, szoknya alatti tályogoktól, rossz szagú lábaktól. Nagyon csúfak ám az emberek, mikor a kuruzsló előtt levetkeznek, hogy a tálba lépjenek mezítelenül. Olyanok, mint a béka, amelyet félig agyonvertek. Csak tátogatják a szájukat, meresztik a szemüket… Szép asszonyt láttam, akinek gyógyíthatatlan tályog volt a hasán, angyali ifjú lánynak folyt a térde, fényes katona rákos daganatot hozott az orrában.204 Hát még a parasztok betegségei! Amelyektől összeaszik a test, mint a régi vadásztarisznya a padláson, amelyektől elgörbülnek a csontok, mint a fák ágbogai, ha lehullott róluk a levél. Amelyek cseppenkint szívnak ki minden vért, tüdőt, szívet, májat. Minden lépésnél cseppen a vére a szívbajos asszonynak. Minden köhögés egy nappal rövidíti meg a beteg életét. A tarkabarka dunnák között bekendőzött fejű, papucsorrú, kimeredt szemű utasok, akikről azt hittük, hogy már halottak. A jajgató öregemberek, akik térden állva rimánkodtak Szirákinak, hogy még csak egy esztendőcskét engedje őket élni!
Az ördögtől megszállott fiatal leányok, akiken semmiféle pap nem tudott segíteni, a mi konyhánkra kerültek. Volt egy-két karika a mestergerendán, amelyre felkötözte Sziráki a mezítelen leányzót. A nyírfavessző mindig be volt sózva, Sziráki úgy verte a gyönyörű leányzót, hogy a verejték ömlött róla, de az csak kacagott, visongott, a fogát csattogtatta, mintha a szeretője száját erezné. Sziráki eldobta a nyírfa vesszőt. „Most már verjél meg te engem!” – szólt letérdelve az ördögi kisasszony előtt. Levetkezett, és a leány ugyanúgy összekötötte a kezét hátul, amelynél fogva a hurkot a karikába vetette, mint előbb őt kötözte meg Sziráki. Felhúzta a kötélen a vénséges embert, és mikor már jól megkötözte, akkor arra kérte, hogy vallja be bűneit, az ördöggel való cimboraságait. „Mikor járt nálad az ördög utoljára?” – kérdezte a kisasszony. „Soha!” – felelt Sziráki. A nyírfavessző suhogni kezdett. Pittegett, pattogott a kuruzsló mezítelen teste, és minden hurkánál, amely testén keletkezett, boldogabb vigyorgásra torzult Sziráki arca. Olyan csúf volt ilyenkor a vénember, mintha valóban maga az ördög volna felkötve a mestergerendára. Mintha lópaták lettek volna mezítelen lába helyén. Gubancos ősz haja közül szarvak nőttenek. A szája kinyílott, mint fekete barlang, és szinte láng jött ki a torkán, az orrán, amint a vesszőütéseket mérte reá a haragos kisasszony. Mind gyorsabban hullottak a csapások, mind őrjöngőbbé vált a vessző és a vesszőt tartó kéz.
Egyszerre csak megnyílott ám a kisasszony szája, és ömlött az ocsmányság a szájából, mint a lovaskaszárnya környékén. Én el se tudnám már mondani azokat a förtelmes szavakat, amelyekkel a Szirákiban rejtőző ördögöt illette a gyönyörű kisasszony, ámde ő nagyon is tudta a pokoli litániát. „Megmondod-e valahára, hogy hová dugtad az ördögöt?” – faggatta Szirákit. Amíg végre a kuruzsló vallani kezdett. Apránként, mintha valamely édes titkot rebegne,205 elmondotta, hogy tegnap este betévedt az ördög a házba, egy piros szeget hozott a kezében, amelyet a szolgálóba akart szúrni. A szolgáló megijedt, a padlásra menekült, az ördög mérgében Szirákiba verte bele a tüzes szeget, ott is van még benne, hegyes fadarabbal ki lehet piszkálni… Gyönyörű kisasszony volt ez a bizonyos. Még a nevére is emlékszem. Emíliának hívták a szőkeséget, és koszorúban volt a haja, mint a szent nőké. Olyan ártatlan, áhítatos, szelíd, szinte túlvilági arca volt, mintha nem is ezen a földön járna. Csak lebegett, hogy a lábujjával érintette a földet. Mintha szent dalokat énekelt volna a lába járás közben. A szemét lesütötte, az ajkát zárva tartotta, az arca mozdulatlan, mintha viaszból lett volna. Nincsen ilyen finom bőre, fehér húsa, rózsaszínű körme, cukrászsütemény teste, selyemfinom haja, túlvilági tekintete, acélfinom ujja, pulykafehér combja, lepke válla, vadvirágszál dereka, zsoltártiszta hangja, szénaboglya-puha kontya, macskasimulékonysága senkinek a mi vármegyénkben. Messzi, idegen vidékről hozták a kisasszonyt a szülei a kuruzslóhoz.
Egyszer jöttek hintón, huszárral, almás kocsilovakon, máskor jöttek gyalog, mezítláb, szegény verhovinai tót búcsúsokkal együtt, mert nagyon búslakodtak a szegény öreg szülők a lányuk szerencsétlensége miatt. Ott virrasztottak az udvarban, egymás kezét szorongatva, a jó Istenhez fohászkodva, öreg könnyet ejtve, áldást kérve a pislákoló csillagtól, csillagból kikönyökölő, kis álmatlan angyaltól, bujdosó nyári széltől, az alvó Szűz Mária leheletétől, amíg Sziráki a bezárt szobában az ördögtől gyógyítgatta a kisasszonyt. Elmondták a jámbor, bús szemű szülők, hogy egyetlen lányuk a szent nénéknél, a zárdában nevelkedett, és igen csöndeske volt a tizenharmadik esztendős koráig. A rövidlátása miatt szemüveget hordott. A testtartása miatt hátifűzőt. A nénék nagyon szigorúak voltak, s egyszer valami csekélység miatt pálcával megverték Emíliát. S Emília ettől a naptól fogva megváltozott. Csendes, illedelmes, észrevétlen, halk hangú maradt közönségesen továbbra is, de havonként egyszer megszállotta az ördög. A zárdából haza kellett őt vinni, mert az apácák nem mertek érte felelősséget vállalni. Otthon pedig a legvadabb ménlónak a farkába kapaszkodott, megverte az öregapját, majd megfojtotta a vén kocsist, vándorlegényekbe kötött, vályogos cigánylegény mezítelen karját megharapta.
Tulajdonképpen a zárda gyóntató papja vette észre a dolgot. A206 jámbor páter, aki harminc esztendeje gyóntatja a zárdában a növendéklányokat és apácákat, tudósította a főnökasszonyt, hogy ragályos beteg van az épületben. S a páteren látszott, hogy különösebben megviselt a gyónás befejeztével, mint egyébkor, midőn a kislányok csacskaságai, öntudatlan vallomásai közül kioperálni igyekszik a mérges gondolatot. Hej, sokat tudnak azok a papok (akiknek az arcát sem láthatjuk a gyóntatószékben, csak néha érezzük emelkedő lélegzetvételüket), amit mi sohasem tudhatunk meg. A legnagyobb felfordulás támadna a világon, ha egyszer a papok feltörnék a gyónás titkának hét pecsétjét. A második, akit Emília zavarba ejtett, egy vidéki bácsika volt, az ottani körorvos, egy csendes, álmodozó, aki hideglelős parasztokon kívül más beteget tán sohasem látott. Ezt az orvost Emília a nagykállói őrültekházába juttatta egy esztendő alatt…
– Megálljunk csak – szólalt meg Pistoli, és megmozgatta a lába nagyujját a csizmában –, nem Ábrándinak hívták azt a szegény bolondot?… Ismertem egy doktort, éppen Nagykállón (ahol darab ideig dolgom volt), aki minden nőt, aki útjába került, konyhakéssel akart felkoncolni…
– A harmadik áldozat – folytatta az asszonyság – az én gazdám, a kuruzsló volt… Egy újholdas éjszakán ismét megérkezett a hóbortos kisasszony, szomorú szüleivel. „Miért jöttetek?” – kérdezte a gazdám, s azok feleltek a megbeszélt jelszóval: „Zabot venni jöttünk. Drága mostanában a zab?” A gazdám felelte: „Ugyanannyi az ára, mint tavaly, csak azt nem tudom, hogy van-e elegendő zabom?” Erre az öreg szülők könyörgésre fogták a dolgot. Elmondták, hogy milyen szerencsétlen emberek ők zab nélkül. A lovaik éhen vesznek, a fuvaros megszökik, a kocsi megreked, az istráng elszakad… Mindez a beszélgetés ahhoz volt szükséges, hogy a kisasszonykában rejtőzködő ördögöt félrevezessék, mert megtörténhetne, hogy Emília nem vetné alá magát a kuruzsló gyógyításának. Holott én tudtam, hogy Emília alig várja, hogy a gazdámmal négyszemközt maradhasson. Úgy égett a szeme, mint Szent Antal tüze. A fejét lehorgasztotta, a körmét rágta, ujját harapdálta, konok volt, mint egy kis vadállat, amely előre is haragszik szelídítőjére – amíg a kuruzsló fel és alá járt a szobában, és egy nagy könyvből imádkozott. Olvasókkal, keresztecskékkel, Mária-pénzekkel, szentképekkel tűzdelte tele a ruháját, sokáig térdepelt, keresztet hányt, erőt gyűjtött a kisasszonyka207 gyógyításához. Megmutatta a kisasszonynak a kötőféket, amellyel megkötözi az ördögöt, kivette a sósvizes korsóból a nyírfavesszőket, a hajlékony nádpálcával suhintott, aztán megint imádkozott, hókuszpókuszokat csinált, mintha valakivel beszélgetne, egy láthatatlan lénnyel.
A leány ezalatt csendesen, szorongva, reszketve, szégyenkezve eregette le ruháit, a selyemalsót, a csalánszövésű harisnyáit, végre egy szál ingben, leeresztett hajjal állott Sziráki előtt, amint az angyalokat a paradicsom kertjében rajzolják. Sziráki égő gyertyát adott a leány kezébe, az összehúzott homlokkal, kimeredt szempillával nézett a gyertyába. Reszketett keze, lába. „Hiszel a Szentháromságban?” – üvöltötte a kuruzsló. A kisasszony nem felelt, mert az ördög összeszorította a fogait. Sziráki egy kört vont a földön, s abba állította a kisasszonyt. Ismét járkálni kezdett, körbe, duruzsolva, aztán megint csak rárivallt a gyertyás leányra: „Hiszel a Szentháromságban?” A leány lassan, erőlködve felnyitotta a száját, de felelet helyett kiöltötte hosszú, piros nyelvét. A gyertyát Szirákihoz vágta, és úgy rúgta meg a kuruzslót mezítelen lábával, hogy az a szoba sarkába gurult. Erre nem volt elkészülve Sziráki, ezt még én sem láttam soha a kulcslyukon át. Amíg a kuruzsló a földön fetrengett, a leány felemelte a lábát, mintha patakon lépne át, kijött a bűvös körből.
Nesztelenül, szinte suhanva, kígyógyorsan vetette magát Szirákira. Villámló fehér kezével a kuruzsló szakállát kereste, a szakáll alatt a nyakát, aztán csak roppant valami, hirtelen, váratlanul, mint a lyukas duda… Sziráki többé nem kelt fel a földről. Emília eltörte a gégéjét, mint mondták. Az inges leány aztán álomkóros módjára kiment az udvarból, és soha többé nem jött vissza. Hallottam, hogy a hegyek közé bujdosott, és alvó pásztorok vérét szívta.
Én csak a szegény szülőket sajnálom, akiknek ilyen ördögtől megszállott gyermekük van. Csak tessék elgondolni, mily gonddal nevelik a lányokat Magyarországon. Bár nem tudják a helyesírást – egyetlen nő sem tud Magyarországon helyesen írni –, már korán tisztában vannak a hajnali misék rejtelmeivel, midőn még setét a téli hajnal, midőn a karácsony előtti hetekben megszólal a rorátéra a harangszó. Hogy sietnek a lányok a ködben, fagyban, dermesztő hidegben a kopogós kisvárosi utcákon! Hogy kapaszkodnak egymás karjába a félelemtől, a remegéstől, amidőn a háztetőkön szürkén kékleni kezd a hó, és a torony sötéten, rejtelmesen, mint a másvilág: áll208 az alvó dió- és kalácsszagú kisváros felett. Mily kékek, magasztosak a vasárnapi litániák, ahonnan minden lány hoz magával valamit a rozmaring illatából! A hajuk ott puhul meg a templomok fekete padjaiban, s ugyancsak itt tanulja lelkük az örökös alázatot, végig a hosszú életen át. Előbb az Isten előtt térdepelnek, aztán férjeik előtt. Ó, milyen szerencsétlen volt Emília, aki sohase ment férjhez!…
Pistoli bölcs ember módjára hallgatott a különös történet felett. Egy szóval sem árulta el csodálkozását vagy kételkedését. Ez bizonyára nem volt ínyére az asszonyságnak, mert visszatért a kuruzsló halálára:
– Ha nem a két szememmel látom, akkor magam sem hiszem, hogy abban a percben, amikor a Sziráki nyakán volt a hurok, egy fekete bakkecske kocogott szarvaival az ajtón. Szilaj, vad, nyugtalan kecske volt. Véres a két szeme, és véres a patája. De az ajtó erősen be volt zárva, vagy talán a kecske nem tudott áthatolni a bűvjelen, amelyet Sziráki vont a küszöbre. Egyszóval a segítség hiába érkezett. A féleszű kisasszony elvégezhette dolgát az öregemberrel. Megfojthatta kedvére, miután az nem volt képes őt meggyógyítani. Óvakodjatok, ti öregemberek, a holdvilágos arcú fiatal nőktől, a szende szüzektől, a szentképarcú némáktól, a sötétben vetkező szemérmetesektől, a hallgatag, tejszagú ártatlanoktól, a liliomlépésű hófehérektől: – csak azt mondom, óvakodjatok a titkos lakatokhoz nyúlni, amelyek a szüzeket lezárják. Rejtelmek, csodák, a legnagyobb meglepetések vannak ott elbűvölt állapotban, amelyet vigyázatlanul ne érintsen a varázsló vesszeje. Féljetek a szűz nőktől, ti férfiak, mert nem tudhatjátok, hogy mily szörnyetegek alusznak odabent láncaikon, amelyek felszabadulva mérget és halált hoznak a világra.
Pistoli dörcögtetve nevetett:
– Ne avatkozzatok a férfiak dolgaiba, kába asszonyszemélyek. Szent igaz, hogy volt valaha egy ország, ahol szűz nők mentesítve voltak a halálbüntetés alól. A hóhérnak tilos volt bárdját felemelni ártatlan leány nyakára. Úgy emlékszem, Nürnbergnek hívták ezt az országot. Mikor aztán a polgárok megharagudtak valakire, uralkodóra vagy a városkapitányra, szűz leánnyal tétették el az útból. De hát ez nagyon régen volt, amikor még hittek az emberek a boszorkányokban meg a csodákban. Én láttam eleget az őrültek között is Nagykállóban, abban a régi vármegyeházban, ahol a legtisztességesebb209 és legbölcsebb embereket zárják össze. Ott egész más felfogás uralkodik a női nemről általában. Az őrültek megmondják az igazat. Az összes elhangzott történetek között, amelyeket e ház falai őriznek, mindig a nők voltak a gonoszak. Azért csak nem kell őket kímélni vagy sajnálni.
– Ön talán az őrültekházából jön? – kérdezte nagy érdeklődéssel az asszonyság, és összekulcsolta a kezeit a Pistoli keze felett.
Pistoli jót nevetett.
– Folytassa történetét, gyermekem. Talán tudok önnek valamely tanáccsal szolgálni, hogy megmenekülhessen a bajoktól s veszedelmektől, amelyek odakint várják az országúton.
Pistoli ridegen visszavonta kezét a nő szorongatásai elől, amiért az asszonyság megsértődött és felfuvalkodott:
– Bár igen változatosak a szenvedések, amelyek szegény életemet kísérték, mindvégig úrihölgy maradtam. Fehér cipőm és fehér harisnyám volt nyáron, alsószoknyám, mint a hab, az erkély alatt megállhattak a férfiak, amidőn lábomat a rácsra tettem – mert ezután egy felvidéki városkában laktunk anyámmal. Atyámat ugyanis utolérte a gavallérok végzete Pozsonyban, ahová adósságai miatt áthelyeztette magát. A fűszeresnek, a mészárosnak, a suszternek jogában állt gorombáskodó leveleket írni, amelyeket atyám sohasem bontott fel. A hivatalos lapon (amelyben mindig valamely váratlan előléptetést remélt) és a vadásznaptáron kívül atyám sohasem olvasott mást.
Pozsonyban nagyon megakadhattak a dolgok, mert atyám kénytelen volt beváltani fenyegetését, fejbe lőtte magát egy este, és kishalmi és nagyhalmi N. Aladár úgy távozott el az élők sorából, amint egy úrhoz illik. Későbben, amikor a váltók napvilágra jöttek, barátai sokat emlegették nevét. Anyám is megemlegette, különösen a nyomorúság óráiban, és sohasem felejthette el, hogy a legjobb ruhájában, az úgynevezett Ferenc József-öltönyben követte el az öngyilkosságot, s anyámnak nem volt elég lelkiereje, hogy e ruhától megfossza a halottat. Siketánc, az öreg ügyvédi írnok is aspirált a kabátra, egy darab ideig óriási kézcsókkal rohanta meg öregedő anyámat az utcán, piacon, s anyám büszke is volt Siketánc hódolatára, mert ebben az időben már senki sem csókolt kezet neki. Ámde a kabát, mondom, a sírba vándorolt, és csak atyám hátrahagyott arcképein nézegethettük, mily gyönyörű férfiú is volt ő abban a Ferenc József-kabátban. A reánk köszöntő nyomorúságban először Bajuszhoz menekültünk210 Debrecenbe. Volt férjem akkor már végét járta, de mégis megörült nekünk. Mindjárt kezdetben nehéznek, borúsnak, alig elviselhetőnek mutatkozott Bajusz mellett az élet. Némelyek szerint agybajt kapott Bajusz a mértéktelen ivástól, csúf betegséget a facér szolgálóktól, szalmás hajú cigánynőktől. Olyan rossz illata volt szegénynek, mint az őrülteknek szokott lenni. Kellemetlenül éreztem magam, mikor rám lehelt, sebeit felismertem, és elhatároztam, hogy a legelső alkalommal tyúkszemétfürdőt készítek neki. Bajusz azonban rövidesen reánk unt.
Előbb velem, néhány nap múlva kacér és szegény, képzelődő anyámmal bánt el, és kivert házából. Anyám indítványozta, hogy bosszúból fojtsuk meg Bajuszt az utolsó éjszakán, de volt férjem felébredt, és őrült módjára vont az ablakhoz, elmondta, hogy odakünn milyen kísértetek járnak. Ő személyesen ismerte az éj szörnyű kísérteteit. Különösen egy bagollyal volt sok baja. Szellemeket látott fehér lepedőben, a szoknyás fák elindultak feléje, karok, kezek nyúlkáltak utána a sötétségből. Bevallotta, hogy azért lett ilyen zavarodott, mert éjszaka mindig az én fehér alsószoknyámra gondolt, s elővette anyám előkelő levelét, és azt csókolgatta, ölelgette. Meg is mutatta a levelet, amely valóban szennyes és rongyos volt, mint egy régi szerető. Anyám tehát nyomban lemondott szándékáról, és felindulva szólott: „Mért nem válaszolt, kedves fiam?” De Bajusz magyarázatot nem adott. Hebegett, és megkért, hogy menjünk a szomszéd szobába, és feküdjünk le. A kulcslyukon át nézett bennünket…
S ezután sem engedett közel magához, mert zavarta őt az elevenségünk, az életünk. Úgy akart mindig látni – messziről –, mint képzeletében látott. Pamlagon fekve vagy ablakon kikönyökölve. „Almafán – monda –, amelynek gallyain gyümölcsöt szednek, anélkül hogy tudnák, valaki a fa alatt áll.” Se almafa, se cseresznyefa nem volt a háznál, így Bajusznak meg kellett elégednie azzal, hogy álmunkban lásson… Gyűlölt, ha szóltunk hozzá. Megvadult, ha a kezünkkel érintettük. Dühös volt még a lélegzetvételünkért is. „Fantomok! – ordította. – A fantomoknak nincs neszük, csak mozgásuk.” Végül mégiscsak elkergetett a szegény őrült, akit azért mindig sajnáltam, mert nyilván miattam bolondult meg. „Elszokott attól, hogyan kell bánni úrinőkkel!” – jegyezte meg anyám, amire Bajusz olyasmit válaszolt, hogy nem hiszi, hogy úrinők volnánk. Ez az őrült, szerencsétlen,211 gonosztevő, részeges bütykös úgy megsértett bennünket, hogy kénytelenek voltunk elhagyni házát, holott a nyomorúság miatt elég áldozatot hoztunk. De a becsületünkbe nem engedhettük gázolni e himpellért. Nem, nem, nem hagytuk a tisztességünket, bár mindenkitől elhagyott, szegény nők voltunk, egyedül, kitaszítva az élet tengerére. Csak rázza más tikkadt pendelyéből a bolhákat e féleszű fejére a létra fokáról, szagolgassa más nőknek a levetett cipőjét, eldobott kesztyűjét, elveszített zsebkendőjét, elhagyott szoknyáját. Mi a bolondot sorsára hagytuk, és visszavonultunk a felvidékre egy ódon udvarházba, kertbe, víz mellé, ahová egy rokonunk szívességéből jutottunk.
Papok laktak a városban, de anyám nem barátkozott a papgazdasszonyokkal, hiszen sokkal büszkébb teremtés volt. Egy öreg hölgy szokta volt meglátogatni, akinek a nevére már csak félig-meddig emlékszem. Mindig bálakról beszélgettek.
Míg én szentimentális életet folytattam, mint egy regényhősnő. Ekkor lettem valóban szerelmes. Ezen a helyen eszméltem rá, hogy eddigi életem hitvány kínlódás volt csak, hisz nem volt miért élnem. Csupa hétköznapra örökös vasárnap következett itt. Nem mondhatom el, hogy mily boldog és mily boldogtalan lettem egyszerre, hiszen már elmúlt minden. Ámde még egyszer végigszenvedném életem összes nyomorúságait, ha még egyszer visszajöhetne az az érzelem szívembe, amelyet eddig nem ismertem. Aki szerelmes volt, olyan szerelmes, mint én, az nem mondhatja magáról, hogy hiába élt. Mindent elvett tőlem az élet, de az emlékeim az enyémek. Uram, engedje meg, hogy felújítsak egyet-mást e drágalátos korszakból.
Most, hogy a képek elvonulnak előttem arról a tavaszról, legelőször is egy nagy kertet látok, amely valamely öreg püspök nevéről volt elnevezve, és vasárnaponkint itt jártak fehér cipőikben a városka hölgyei, meglobogtatták zefírszoknyáikat, kicsinosították magukat, a kifésült hajszálak után a tűzbe bámultak, és mindenféle bajuszokra, borbélypomádékra, hetyke sétapálcákra, tarkabarka nyakkendőkre gondoltak, amelyekkel a sétatéren találkoznak. Én, uram, sohasem hagytam el vasárnap a házat, csak a leeresztett zsalugáterek mögül néztem, hogyan rengetik combjaikat a kövér nők, hogyan iparkodnak kellemetesen, lengedezve lépni, mennyi bolondságot csinálnak arcukkal, szemükkel, napernyőjükkel… Én a hasukba láttam. Ezek csak krumplilevesen, zabtésztán, birkahúson nőttek fel, bármint csavarintották212 is ingerlővé a hajukat. A vérük, a húsuk, a csontjuk csak éppen olyan nyálkás, mint a bárányé. Az igazi szenvedélyek, a nagy érzemények, hóbortos vágyak, pirosló kívánságok azért hiányoznak az alsóbbrendű nők véralkatából, mert rosszul táplálkoztak gyermekkorukban. Ám a mi asztalunkon mindig pecsenye volt – igaz, hogy szegény apám megfizetett érte. A pástétom, az ananász és a fenyvesmadár sokba került…
Ezek sohasem ettek malacot, amely főtt sonkával, szarvasgombával, tojássárgájával van töltve; sem rákfarkkal spékelt galambot, fűvel tömött pisztrángot, vaddisznófejet, amelynek receptjét titokban tartották a régi gazdaasszonyok. Ámde előfordult asztalunkon (atyám életében) kappan, amelyet borban, osztrigakörettel tálalt szakácsnénk, és mi előbb megsütöttük a fürjet, hogy nyársra húzzuk. A fekete vad Kaunitz-módra, a csibe fajd gyanánt, citromhéjjal és fenyőmaggal, a rákkal töltött csibe, a pulykamell sódar alakban szarvasgombával díszítve és a különböző fagylaltok, sütemények, ostyák, krémek, kocsonyák, habok: mind eljöttek asztalunkra. A „gyermekszoba”, mint mondani szokták: meglátszott rajtam, bármily körülmények közé sodort az élet. Igaz, szegény atyám jövedelme nem bírta meg a háztartásunkat, de hát miért lett telekkönyvvezető? Jövedelmezőbb pályára kellett volna lépnie, és így sok balsorstól megkíméli magát és szerencsétlen családját.
Mégis: midőn életemben a fiatal nőket nézegettem, nem jutott eszembe atyám tragédiája, csak arra gondoltam, hogy mi van a hasában egyik-másik szép arcú teremtésnek, aki látszólag oly gondtalanul lengett, derekát riszálta, lábát begyesen igazította, nyári szoknyáját boldogan lengette, cipőjét nézegette, hajával ezer furcsaságot csinált… Mi van szegénykének a hasában; savanyú káposzta vagy krumpli? A női szépség, az ingerlő báj, a megigéző megjelenés, a felejthetetlen test: többnyire a táplálkozás kérdése. Egy gazdag nő milyen hosszú ideig őrizheti meg fiatalságát – mindnyájan tudjuk. Míg ezek a szegények korán hervadnak, fonnyadnak, korgó gyomrukkal drágalátosokat sohasem álmodhatnak, vérük savó, arcuk korán elsápad, a bőrük sohasem lehet üde, mint a cukrászok habja, hajuk elveszíti frisseségét, lábuk rugalmasságát, testük petyhüdt, fáradt…
És az a női tűz, amely úgy kíséri a gazdag nőket végig az életen, mint gyémántgyűrűik fénye: egykettőre elhamvad a fiatalságuk elrepülésével.213 Csak a gazdagokkal történnek feljegyzésre érdemes regények, hiszen ők ráérnek meghódítani és szeretni azt, akit kedvük tartja. A bálokat, a koncerteket, színházakat nekik tartják. Farsang a kedvükért piroslik a kalendáriumban, tiszta inget vehetnek hétköznapon is, kalapjukat, cipőjüket az időjáráshoz választják, tyúkszemük nincs, ráérnek a fürdőkádban álmodozni, a kocsi könnyedén perdül, a briliáns a fülükben hódít, kiszámított, lassú szavaikra soká gondolnak, a férfiúnak szerelmük alig elérhetőnek látszik, és csókjuk drága, édes titok… Én nagyon szegény voltam ez idő tájt, hajnalban keltem fel, hogy kimossam a harisnyámat, a pendelyemet, de azért mérhetetlenül utáltam a szegénységet. Hisz valamikor töltött galambbal laktam jól…
Csak azokkal a nőkkel tartottam némi közösséget, akik hintón robogtak el házunk előtt, és fejüket oly érzelmesen tartották, mintha mindig soha be nem vallható, titkos szerelmükre gondolnának. A gazdag nők az élet színésznői. Az övék minden komédia. Táncmestertől tanult lépéseikhez, tarka szoknyáikhoz, illuzionista kalapjaikhoz, hevítő harisnyáikhoz intézik a költők verseiket. Hiába, a lenyelt pástétom, fácán fűszerje, az emésztés alatt lévő fajd a gyomorban: izgatja a férfiakat. A kakasnak piros taréja (amelyből levest ettek) az ajkukat pirosítja; ruháiknak papagájszíne hervadó testüket eltakarja.
Szomorúfűz borult a régi szivattyús kútra, és fülemülék laktak az orgonabokrokban, amelyek udvarházunkat körülvették. Ebben a házban egykor egy valóságos herceg lakott nyaranta, egy öreg herceg, akihez már nem suhogtatták fel különös fodraikat a delnők a vasból vert kis csigalépcsőn, miközben szarvasbokáik zavarban voltak, mert a szép lépcsőjárásra nem tanították őket a tánciskolában; egy öreg herceg, aki már csak annak örült, hogy egy méter húsz centiméter vastagságúak a falak, kapunagyságúak az ablakok fehér rámáik között, minden szoba tágas, mint egy bálterem, és a pókhálót nem látni meg a magas mennyezeten. Rózsákat oltott az öreg herceg, vadszőlőt nevelt a házra, egy kolostorfalat talált itt, amely romladékhoz ragasztotta kastélyát, és meghalt tüdőgyulladásban.
Mily boldogan éltünk mi ebben a régi udvarházban! A kőlépcsőkön, a lovagteremben, a kandalló mellett, a kertre néző titokzatos erkélyen elálmodoztam a hercegnőkről, akiknek más szaguk van, mint a közönséges halandóknak, nincs tyúkszemük, frizérné ápolja214 hajukat, a szabóné térdepelve teregeti előttük a selymeket, zefíreket, s ők hanyagul nézegetik a párizsi divatlapban a francia lóverseny toalettjeit. Ha egyszer olyan vízzel megmoshatnám az arcomat, amilyen ragyogó vizek a hercegnők mosdóin állhatnak virágkosaras, aranyos papirosokkal díszítve, kristályüvegekben! A szappanok itt a szépség illatos balzsamai. A kenőcsök az ifjúság hűséges szolgái. Ah, egy hercegnő nem is lehet szőrös. Az én bajuszkám pedig veszedelmesen setétedett, néha leberetváltattam Grün úrral, a városka hölgyfodrászával, miközben minden titkot megtudtam a helybeli előkelő asszonyságokról. Mindnek hamis haja volt.
Ezen az erkélyen álmodtam egyik nap magam hercegnőnek, másnap elátkozott várkisasszonynak. Álmok! Milyen kár értük, hogy lehullanak a pillanat hímporával! Mintha nem is én lettem volna az a bizonyos, aki Sziráki nevű kuruzslónál szolgált Máriapócson. A fülemile úgy vert, mint egy öreg arcú kisdobos, senki se maradjon el a szerelem gyülekezetéből, teli torokkal figyelmeztette az embereket, hogy május van. Mennyit bolondozik egy ilyen kis énekes! Csattog, füttyent, énekel, kiereszti, meghalkítja a hangját a csodálatos síp, amely e kismadárban rejtőzködik: a tavasz és a szerelem sípja. Nincs közük hozzá az öregembereknek, akiknek a nadrágjuk alól, a cipőjük megett mindenféle gyanús madzagok lógnak.
Először az orgona virít. Rövid, kalandos életében mindenét gyorsan odaadja, mint valami bohó leány az ártatlanságát. A jázmin, a virágok menyasszonya, fürdik a boldogságban, az illatban, a gyönyörben. A jázminok illata mindig a korai halálra ítélt mellbetegek mohó szerelmére emlékeztet. Az ifjan halók szeretnek ily bő, bujálkodó öleléssel, amint a jázmin adja illatát. Szép, fehér, halott menyasszony ő, akit még a koporsóban is vágyakozva nézegetnek a férfiszemek. A halottak szeretői jázmin illatával bódítják magukat. Míg a bodza virág jó gazdasszony, aki hosszú életre, teafőzésekre, kuporgó gondanyókák társaságára számít, majd ha elröpült a rövid nyár.
Milyen ártatlanul, megmosakodva, mindent felejtve bámultam bele a kertbe, ahol mindent újnak és csodálatosnak láttam! A kék szarkalábak felhevítettek a tiszta élet utáni vágyakozásra, a kerti szivattyú ezüstcsengős vízsugára a folytonos mosakodás gyönyörét jelentette nekem, a reggeli nap aranytüköre azt mondta, hogy még szép és ifjú vagyok, s bátran újra kezdhetek mindent. A fák pirosa, barnája, zöldje az ismeretlen élet csíráit takarja. Ott215 a fénylő lombok megett rejtőzik az én új életem, gondoltam, amikor reggel a kertre néztem. Üde lesz az, mint a nyírfa nedve. Szorgalmas, mint a barna rigó, amely a fűben kertészkedik. Lepkekönnyed, mint a fülemile úszik a gyalogösvény felett. Más országbeli, mint a fehér felhő. Egy reggel ott találtam a költőt a ház mellett, a lugasban, rám nézett, s megkérdezte: „Azt hiszem, láttam önt az udvarnál?” – amire én azt feleltem: „Talán anyámat…” „Nem tesz semmit” – mond a költő, és bemutatkozott. S úgy bánt velem, mint leánnyal.
Korán reggelenkint, amikor boldogságillata van a nyárnak, aranycsíkja a zsalugáternek, selyemruhája a vadgesztenyefának, megmosakodott illata a gyalogösvénynek: ott ült a költő a ház mögött, a fehér lócán, kalapja mellette, kezében ceruza és notesz, a bokorban a fülemile, és csak nagy messziségből hallatszott a lóvasút tülkölése, amelyen a fehér kötényes pék a császárzsemlyét és a Stefánia-kiflit hozza. Piros szoknyában, fehér lábbal jönnek a lombos gyalogösvényen a falusi menyecskék: hozzák a tejet, rózsaszínű borát szűri szőke és kék szemű kocsmárosleány a szemközti vendéglőben, a bolthajtásos „Fácán”-ban; kötényét karjára hajtva lépked rézkésével a kackiás mészáros, kellemetes illatot hoz gyékénykosarában a zsíros csizmájú virslis, sereshordókat gurítanak le egy szekérről, mert vasárnap talán pünkösd van… S a költő, akit a zsalugáteren keresztül nézek, halkan, lélegzetvisszafojtva… azt kérdezte tőlem, vajon az udvarnál látott legelőször? (Későbben persze kitűnt, hogy a költő az udvar alatt a „Bécsi udvarhoz” címzett nyári mulatóhelyet értette, de ez már mind később történt, mikor már javában megvolt a szerelem… Minden szerelemben az első hang az igéző, a nagyszerű… a többit már tudjuk az élet iskolájából.)
(Pistoli, aki meglehetős unalmas arcot vágva hallgatta az asszonyság érzelgős történetét, e helyen levette egyik térdét a másikról, és fáradtan tiltakozott, miszerint minden szerelemnek egyforma a folytatása, mibül élnének akkor a mesemondók? Az asszonyság azonban tovább ragaszkodott állításához, hogy a szerelemben, a szerelmekben csupán az első nap jelent valamit. „Tudjuk már mi, nők, hogy ezután mi következik.” Pistoli nem akarta felesleges disputával tölteni az időt, ezért ismét átadta a szót az asszonyságnak.)
Olyan volt az életem, mint a majális. Szünet nélkül fütyült bennem valamely bolond sárgarigó. Fuvolázott, csattogott, trillázott, hogy néha elszorult a torkom a boldogságtól, és hosszút, jóízűet sírtam.216 A költő segített fát vágni, ha az anyámnak elfogyott a konyhán az aprófája. Márványhideg húst hozott a mészárostól és nagy kakast a hóna alatt, amelynek nagyon megörült anyám; s a költő csak arra kérte őt, hogy a piros fejűt nevezze az ő nevéről: Károlynak.
Ketrecet kalapált kiscsirkéknek, fürdőzőgödröt ásott kacsáinknak, megjavította a kilincseket és egyéb zárakat, képeket szegezett, kalitkában tengelicet hozott, és készülődött egy galambdúc felállítására. Anyám kérésére bemutatta egy-két versét, amely már megjelent az újságokban is. Anyám határozottan tehetségesnek ítélte a verseket, míg én alig figyeltem értelmükre. Én a költőben a szelíd, jámbor, hűséges, vajpuha férfiút szerettem, mit érdekelt engem a dicsőség, amikor én boldog voltam? Vagy azt hiszi, hogy hallottam, hogy mit beszél hozzám kedvesem, amikor kart karba öltve andalogtunk a gyalogösvényen, ahol senkivel sem találkoztunk? Én csak kék-fehér pettyes nyakkendőjét láttam, azt néztem, hogyan tartja a szivarkát szájában, a júniusi reggelt láttam a szemében; a boldog, változatos ifjúkori utazást a szárnyas köpenyegében; cipőjén a port, amely értem rakódott le; fehér mellényén, frissen borotvált arcán, jó szagúra fésült fürtjein a csínt, amellyel nekem akart tetszeni… A férfiak sohasem tudhatják, hogy mi tetszik meg rajtuk a nőknek! Nekem talán az tetszett leginkább költőmben, hogy úgy bánt velem, mint angyallal.
Én voltam neki a mennyország, múltamról mit sem tudott, egyetlen sötét folt sem mutatkozott ismeretségünk patyolatján, anyám kedvére mesélhette régi történeteit előkelő rokonainkról, és mi oly szűziesen csókolóztunk, mint a galambok. Édesded menyasszonycsókokat váltottunk, kézszorításokat tettünk el emlékbe, hevültünk térdeink érintkezésén, elbódultunk szavaktól, remegtünk titokzatos ölelésektől, szinte megzavarodtunk egymástól, amint a vágy és gyönyör perceiben összekulcsolódott a szemünk… Neki olyan szeme volt, mint egy jó hű kutyának. És ha rám nézett, alázatos volt s könnyes. Hallottam éjszaka lépteit, amint még éjfél tájban megkerülte a házat, mielőtt elvált volna tőlem, csöndesen felébredtem, amikor reggel a gyalogösvényen közeledett, hogy elfoglalja helyét a padon; mikor délutáni vecsernyére csilingeltek a városka harangjai, a kék tornyok, piros háztetők között: éreztem, hogy most lép ki Károly a Licco-féle cukrászda fehér függönyös ajtaján – itt kávézott, és temérdek újságot olvasott –, nemsokára a fedett hídra ér, amelyen217 kék sapkás Nepomuki-szobor áll – kalapját kezében viszi, szeme a messziségben, szívében melegség, amint a kerti útra lép, amely házunkhoz vezet.
Kocsizni jártunk néha a környékbeli fürdőhelyre, amikor is karonfogva sétáltunk a platánok alatt, én fehér, szalagos ruhában, nagy, rózsaszínű szalmakalappal fejemen, mint egy álom… Álom volt a savanyúvízszagú fürdőház, a vidéki tekintetes asszonyok, akiknek arcát többé sohasem látom, a fürdőzenekar valcere, az Eszti-lak, amely bujdosva állott a lombok között, a kocsi kerekeinek friss pergése, az út omlós pora, a fák borulása, a vasúti őrházikó sárga fala, amely az erdei tisztáson kivillant, a kirándulók éneklése, a kocsis balgatag beszéde, a cincérek a nagy tölgyeken, a só fehérsége az uzsonnázóasztalon, a közelgő tornyok kéksége, a holdvilág sárgasága az erdőszélen… Minden álom volt. A nyár elmúlt, vele eltűnt a költő is, levelek hullottak a kerti útra, rozsdaszínű lett a reggel, de én még mindig boldog voltam a nyár emlékein. Csak azt sajnálom, hogy akkor nem kötöttem fel magam a kamrában a nagy szegre.
Nem is kerestem többé Károlyt, nem leselkedtem a cukrászda körül, mint anyám tanácsolta, sohasem sétáltam el a híd felé, még levelet sem küldtem neki. Hadd múljon el az egész olyan gyönyörűen, mint ahogy jött. „Kisasszony, nemde az udvarnál találkoztunk?” – ismételgettem magamban, és sírtam meg nevettem.
Pistoli elgondolkozva forgatta a két mutatóujját.
– Csak ennyi volt az egész? – kérdezte némi szigorral.
– Engedje meg, uram, hogy csak ennyi legyen… maradjon meg valami az életemből, amire behunyt szemmel, jajkiáltás, megalázottság, gyötrelmes szégyen nélkül visszagondolhatok. Soha egy csúnya szó, egy fájdalmas pillanat, egy szomorú óra nem volt közöttünk. Minden szép és minden jó volt. Nem… nem akarok arra gondolni, hogy Károly többé nem szeret. Valahol, valamerre eszébe jutok neki, és hosszasan elgondolkozik emlékemen. Csak legalább egy versét tudnám! Sajnos, sohasem figyeltem oda, amikor verseit felolvasta.
További történetemet csak röviden mondom el önnek, uram.
A lombok zöldjéből, a napsugarak arany firhangjából, az örökkévaló, vidító madárfüttyökből ismét az élet országútjára vetődtem, egy vándorszínész vett magához.218
A színésznek körülbelül húsz neve volt. Más név alatt játszott a Dunántúl, más volt a Tiszántúl. Voltak városok, ahová semmiféle név alatt nem léphettünk be. Két évig kóboroltam Susikkal. Voltam felesége, elszöktetett menyasszonya, a mutatványoknál segédje, apródja, akire a késeket dobálta, inasa a bűvészeteknél, a színtársulatnak tagja, testvére, kutyája, batyuhordozója, állatszelídítőnője, lovarművésznője, jósnője, pénztárosnője.
Különös ember volt ez a Susik – ha ugyan valóban így nevezték… Bármilyen jól ment a dolga – mert néha sikerült a vásár –, sohasem vidult fel. Komoran, elgondolkozva, összeszorított foggal, szótlanul élt velem. Eleinte megkérdeztem, mire gondol. Ám erről leszoktatott néhány kegyetlen veréssel. Még álmában is vigyázott magára. Azt hiszem, sok bűn terhelte a lelkiismeretét. Bár azon idő alatt, amíg együtt voltunk, csak egyetlenegyszer volt tagja egy pénzhamisító bandának. Ám az ezresek, amelyekért nekem (vidéki földbirtokosné szerepében) marhákat kellett volna vásárolni a parasztoktól: az ezresek sehogy sem sikerültek. Talán azért, mert éjjel-nappal imádkoztam, hogy ne sikerüljenek. Susik napról napra dühösebben jött vissza a nyomdából, ahol a pénzt próbálgatták. Ádázul csikorgatta a fogát, minden csekélység miatt rám támadt, leskelődve figyelt az ablakon, éjszaka minden neszre felébredt, nem ízlett neki a bor, a szivar, lerágta a körmét, pisztolyt töltögetett – végre egy hajnalban megugrottunk a városból, és künn az országúton, amikor már jó messzire maradoztak tőlünk a tornyok, Susiknak felderült az arca. „Csak csizmadiákkal ne álljon szóba az ember!” – dörmögte, és többé nem volt szó a hamis ezresbankókról.
Én ezen idő alatt voltam vörös hajú, és viseltem világoszöld kalapot. Voltam szőke és lila. Barna és fekete kalapos. Selyemnadrágocskában, térdharisnyában vagy a lovarnő lenge szoknyájában, tüllben, fodorban, festékben, rezgő hajtűkkel, parókában, mint egy komédiásné. De hűséges voltam Susikhoz, mint egy eb, akit az országúton szednek fel. Menekültünk setét éjfeleken, zivatarban, fakoronákat tördelő szélben, a batyu alatt majd leroskadtam a végtelennek tetsző országúton. Megijedtünk tornyoktól és kalapoktól, amelyek feltűntek a szemhatáron. Ültünk kis vasúti állomásokon a mindig késő vonatra várva. Mindig szöktünk, mindig lopakodva jártunk, mindig kerültük azokat az embereket, akiknek a szeme kutatva nézett ránk, sohase aludtunk emeleten, csak földszinten, ahonnan ki lehet ugrani,219 ha tűz üt ki, amulettet viseltünk a nyakunkban, amelytől sohase váltunk meg, éjjel hallottunk minden lépéskoppanást, minden szekérzörgést, ismertünk minden füstöt, amely a házak kéményén kigöndörödött, boltosok cégtáblájára emlékszem, fogadósok nevét tudom, akiket mindenféle hazugságokkal, mesékkel, mendemondákkal falhoz állítottunk, bolond kiskocsmákban hallgattuk a szelet, útszéli ablakok mögül néztük a hóvihar kavargását, kocsiszínekben bólongattunk pihenő fuvarosok babonás meséin, vámszedőket szedtünk reá, zsandárokkal hamiskodtunk, rendőrséggel foglalkoztunk, gyanakvó parasztokat becsaptunk, falusi tanítónál háltunk tíz mellbeteg gyermekkel, kis őrházakban gyógyítgattam a bakter köhögő feleségét, néha megijedtünk egy barátságtalan háztól, mérges ebtől vagy gonosz tekintetű járókelőtől, ha idegen városba beléptünk, szurkáló szemeket, hegyes homlokokat, szimatoló orrokat, hegyező füleket, leselkedő szájakat, figyelő hátakat kerültünk, az emberek hiszékenységéből éltünk, vigyáznunk kellett minden szavunkra, és a kulcslyukat betömtük, midőn lefeküdtünk.
Az üzlet, a megélhetés tartott bennünket össze, tehát hűségesek voltunk egymáshoz. Mindenki ellenségünk, mindnyájan idegenek, mindenki adós akar maradni a belépődíjjal, az adóval, amelyet kivetettünk a városra vagy falura, ahol szekerünkről leszálltunk. Susik rendesen egy forintig megmondta előre a bevételt, amidőn körülnézett a piacon, és szóba ereszkedett a legelső járókelővel. Úgy tudtunk elmenni gonosz helyekről, hogy a zápor mosta el a nyomunkat, olyan észrevétlenül haladtunk át városokon éjszaka, hogy a házőrző ebek sem vettek észre. „Hogy hortyognak!” – dühöngött Susik az alvó polgárok házai között. Susogva, de folytonosan szidta a polgárságot, amely bezárt kapui mögé vonult el éjszakára. Ilyenkor tele volt embergyűlölettel Susik. Elmondta – mintha csak átlátna a falakon –, hogyan mászik le a polgár ágyáról, mit álmodik mellette a felesége, a hajadon kisasszonya mily képeket lát hajnalfelé szűzi nyoszolyájában…
Ha mindaz igazság, amit Susik a polgárházak belsejében látott – a fetrengő részegeket, lábujjhegyen járó, unokájukat takargató, rezgő véneket; ha valóban látta a vastag kapuk, öles falak, gyermekfej nagyságú lakatok, szelelőlyukas ablaktáblák mögött ezüst- és aranypénzüket rakosgató öregeket; a poharuk mélyébe, bor pirosságába, az ittasság pendelyszagába merülő, régi szerelmes levelek és220 arcképek felett bíbelődő férfiakat; a növendék leány áhítatosan ajándékozott csókjait a hervadt anyának, az egerek cincogását az önfeledten, kitárt karokkal álmodó özvegyasszonyok körül; a sajtnak, kenyérnek, bornak, kolbásznak alvását az almáriomban; a lopott vagy zálogba vett ékszereknek éjjeli fénylését, az alvók nyögését, az álmodók hangjait, az éjfélkor felfakadó sebeket, öntépő gyönyörű vagy riasztó emlékeket, ölebek vakkantását, szolgálóknak alázatosságát, ágyak felett álló öregemberek meggörnyedt hátát, térdepelését, imádságát; míg a szűz hajfonatát szétvetve forrón sóhajt álmában a takaró alatt… ha mindezt látta valaha Susik, akkor többet tudott, mint bárki Magyarországon.
Általában Susikot csak kétféle szempontból érdekelték az emberek: kinek mennyi pénze van, és kinek ki a szeretője? Midőn néha hamiskártyázással is foglalkoztunk – kisebb fürdőhelyeken nyaranta –, az én kötelességem volt megtudni a dolgokat a kliensek felől. A módszer, amellyel az emberek titkait összeszedegettem: a legősibb, amelyet az úgynevezett okos nők alkalmazni szoktak. Bor és szerelem között minden férfi úgy vall, mint a parancsolat. Ekkor már tudtam, hogy a nyári napfényben áttetsző szövetben, alsószoknya nélkül kell járni, ha valamire vinni akarjuk az életben. Megtanultam, hogy elhagyott helyeken, erdőben vagy magános kapu alatt a férfiakkal a cipőszalagot kell megköttetni. Mindig tiszta fehérnemű volt rajtam, holott egy okos férfi egyszer felvilágosított, hogy ezzel a frissen vett ruházattal nyomban elárulom magam. A kezem igen fehér volt, szinte érintetlen, a cipőmet szívesen adtam ajándékba, a hajszálaim helyett sem adtam idegen nők hajszálait emlékbe. S így, amit akartam: könnyen megtudhattam a férfiakról. Hej, hogy vallanak, szegények, ha az ember egy kicsit megszorítja a kezüket!
Némelyik a lábomat kérte az ölébe az asztal alatt, amíg Susikkal kártyázott. A másik csak egy szájmozdulatot, egy tekintetet kért, a harmadik boldog volt, ha a fogadó erkélyére ültem, és két lábomat feltettem a rácsra. Hányszor ültem így erkélyeken, mint egy kép!
Engedje meg, uram, hogy bevalljam, nagyon sajnáltam a férfiakat gyengeségük miatt. Kopasz, nagyképű, igen tekintélyes, nagy hasú és nagy erszényű polgárok nézegettek a szélben lengő szoknyám után, papagájszínű ruháim, fehér harisnyáim, francia sarkú cipőim, hajbodraim, feszes kesztyűim, zsebkendőcskéim hevítettek, volt, aki lábomat kedvelte, mások kezem fehérségén elámultak, ismét: némelyek221 bajuszomat magasztalták… Élet volt. Elmúlt. Az imakönyvvel együtt a szentképeket is régen elveszítettem, amelyeket ajándékba kaptam papoktól.
Pistoli úr itt megengedte magának, hogy egy megjegyzéssel korrigálja az asszonyság gyónását:
– És a szíve, szenvedélye, álma, szeszélye, az emésztése, a gyönyöre: mindig rendben volt, mialatt a férfiak országokat ígértek egy csókjáért?
Az asszonyság fáradtan mosolygott:
– Szentimentális lélek vagyok. Mindig hűségesen ragaszkodtam ahhoz, akihez tartozom. Én sohasem csaltam meg senkit. S erre büszke vagyok.
Pistoli úr lehunyta táskás szemét:
– Igen, körülbelül mind ezt mondjátok… Azt hiszem, a férfiak csak álmodják azokat a kalandokat, amelyeket férjes nőkről mondanak.
– A tisztesség, uram, olyan erős némely nőben, hogy nem inoghatik meg. Bár csak egy vándorkomédiásnak voltam a felesége, én mindig úrinő maradtam. Mit tehettem én arról, hogy a szél lengette zöld szoknyámat térdem felett? Ahol templom volt, vasárnap délután mindig elmentem a litániára. Nem volt a szájamra írva, hogy kurtakocsmákban, pókhálós, mocskos poharakból ivott seprőpálinkát, a kezemen nem látszott, hogy mennyi mindent fogott meg életében, és a lábam szűzies volt, mintha a zárdabálokon táncolt volna mindig elrejtett zenekar hangjainál. Ó, Bártfa, Pöstyén, Tátrafüred! A holdvilágos estéken vagy a fenyveserdőbeli sétákon, rejtett kispadokon, fatörzseken, szép kilátóknál, vízeséseknél, gyalogösvényeken: mennyi mindent vallottak be a férfiak szenvedélyükről, titkukról, gerjedelmeikről. Minden emberben külön pokol a szenvedély. Feleséges, családos, meghájasodott urak, polgárok beszéltek vágyaikról, amelyeket a feleségüknek sohase mertek bevallani, de én kicsiklandoztam belőlük. Mennyi rejtelem van a szürke, mindennapi arcok megett! Ha egy napon mindenki azt tehetné, amire titkon vágyakozik: akkor csodálkoznának csak a családanyák. A romlott férfiak fertőzik meg a nők erkölcseit, hisz ők maguktól aligha jönnének rá azokra a titkos tudományokra, szerelmi szertartásokra, amelyeket valamennyien tudnak, de nem merészelnek gyakorolni.222
Éntőlem azt bátorkodtak kérni a férfiak, amit feleségeiktől soha. Ezért ismertem meg őket. Pistoli úr legyintett:
– Mi történt a táncmesterrel?
– Susikkal? – Megkövéredett. Tekintélyes, fehér mellényes, komoly úriember lett az uramból, mert „szerencsét hoztam neki”. Különböző gyűrűi voltak, vékony és vastag óraláncai, karperece és nyakkendőtűje. Órákig elfoglalkozott ékszereivel. Büszke volt pecsétnyomó gyűrűjére, amelyet kisujján viselt. Igen nagy és fehér keze mindig az asztal lapján feküdt, és úgy pattogtatta ujjait, mint a dobverőket. Tíz öltöny ruhát rendelt egyszerre, cipőt, harisnyát, nyakkendőt vásárolt. Kijelentette, hogy ezentúl rendes ember lesz, és ötágú koronát hímeztetett a fehérneműjébe. Azelőtt sohasem fürdött, most gyakran járt a gőzfürdőbe. Fogorvoshoz ballagott aranygombos sétapálcával. Sokáig nézegette reggel a cipőjét, mielőtt felvette volna. A levéltárcájában mindig a legnagyobb rend uralkodott. Végtelenül utálta a szegény embereket, ezeket a zsarolókat, a pincéreket, a fogadósokat, a bérkocsisokat, portásokat, akikkel azelőtt igen jó viszonyt szokott fenntartani.
Egy kövér ember volt a legjobb barátja, egy visszavonult kávés, mulatóhely-tulajdonos, és mindig arról beszélt, hogy Grinzingben, Bécs mellett, ahol saját villájában lakott, már többször községi bírónak akarták választani. Ez a kövér ember vitte az uramat sétálni hegyekbe, erdőkbe, forrásvizekhez, szép kilátókhoz. S egyszer azt a tanácsot adta Susiknak, hogy kergessen el engem, mert kompromittálom.
S én beláttam, hogy nem élhetek tovább Susik mellett, mint az eleven múlt, az örökös emlék a koldusnapokról, a csalásokban és szélhámosságokban társa… Beláttam, hogy mennem kell. Susik elutazott a kövér emberrel, aranygombos sétapálcájával, angol felöltőjében, monogramos bőröndjeivel, kis és nagy gyűrűivel és az elhatározással, hogy ezentúl inkább egy nagy dán dogot tart, mint asszonyt.
Ezentúli életem csupa hányódás. Nagyon megszerettem az italt, amelyet azelőtt ki nem állhattam, és legfeljebb a férfiak kedvéért koccintottam. De most ittam egyedül is: a rózsákat, amelyeket hajamban hordoztam, többé nem szerettem, a virágos poharamba szőke bort öntöttem, felébredéskor pálinkát vettem gyomromba, sok223 idő múlt el, amíg kijózanodtam. Részegségemben bejártam Pestet, Bécset, megismerkedtem a kürtőkalapos, pipaszárlábú, ódon Dreher úrral és söreivel, a komlóízű, aranyszínű „kiviteli” sörrel; a Burgból hangzó déli katonazenét a kulmbachi pincéből hallgattam, mintha mind sört ittak volna ilyenkor a régi császárszobrok a vár udvarán, és piros volt a fehér tarajos zsandárok orra; a schwecháti sört harmonikaszó mellett fogyasztottam Grinzingben vagy Badenben, zöld gallyakkal, valcert táncoló, cilinderes polgárokkal, mosószoknyás, szőke, fehér, piros arcú polgárasszonyokkal jöttem haza a sörözésből; ittam a dominikánusok borából, amelytől zsoltárt mond a diák, a piaristákéból, a fehérpapokéból, Somlóéból, Badacsonyéból: – úgy ismertem Ausztria és Magyarország borait, mint egy pincemester; engem nem lehetett megtéveszteni a hollandus likőröknél sem, de a franciák selyemszőke pezsgői is örömet okoztak; Mum savanykás, aranypénzként pengő mámorától nemegyszer ébredtem szégyenkezve, beszennyezett ágyban, míg az álarcosbálban összeroskadtam Pomery gyermeteg, madárdaltól vidító borától; ittam kőkorsókból keserű angol söröket, kristálypoharakból színes pálinkát, a cipőmből bort, a kalapomból pezsgőt… Megfordultam lebujokban, báltermekben, mulatóhelyeken, egyszer pincérnő, máskor artistanő, majd büfédáma volt a nevem, éltem férfiakkal, akiknek nevét sem tudtam, háltam szobákban, amelyeket sohasem láttam, csak aludtam bennük, egyszer elveszítettem a lakásom címét, ahol már három hónapja laktam, és napokig nem találtam haza.
Aludtam diáktanyákon, ahol boglyas fiúk kék dunnák alól meredtek rám; szállodákban, ahol borravalót kért tőlem a portás, szobalány, gazda; felébredtem ismeretlen lakásokban, ismeretlen bútorok között, elfutottam, rohantam az estében, hogy a frizérnőt megtaláljam, temérdek fehérneműm veszett el, mindenfelé maradt lyukas harisnyám, szennyes ingem, mindig újat vettem, és sohasem volt semmim, csak ami rajtam volt, minden héten más cipőt vettem, annyi zubbonyt eltéptem, mint egy őrjöngő, gyakran akartam öngyilkos lenni, futottam éjjel a Dunának, a csatornának, mint egy eszeveszett. Leugrottam az emeletről a Nefelejcs utcában, de csak a lábamat ficamítottam ki, részegen sírtam, kést élesítettem, mérhetetlenül szenvedtem, ha megtetszett valaki, a nyakába borítottam a virágoskosaramat, táncoltam hentessel és gróffal, kiugrottam öregurak mellől a robogó kocsiból, henteregtem szeparékban, budai224 kocsmák kertjében táncoltam reggel, délben vetődtem haza kócosan, fáradtan.
Frissen csapolt sört ittam kis csapszékekben, megvertem vetélytársnőimet, kocsikáztam hajnalban a Városligetben, a Práterben, reggeliztem kiskocsmák teraszán, ahol a zongora szólt, a fiákerosok táncoltak, pincérek ittak, a vendéglőst Góblinek hívták, a fogadót a Temetőhöz címezték, piros léggömböt kötöttem az ujjamra, beleestem a fűbe, átöleltem a fénylő, koronájú fákat, bolond voltam álarcosbálon és május reggelén, hívtak fehér harisnyás Micinek, zöld kalapos Jolánnak, fekete ruhás Ágnesnek, tearózsás Izabellának, részeges Máriának, fiáker-Micinek, bolond Sárinak, snapsz-Fáninak, Pomery Klérnek, mintha minden városban minden férfi más név alatt és más alakban látott volna, valahol tán beszél is rólam álmában egy öregember esténként a tűz mellett…
Mindent megpróbáltam az életben. Adtam aranyat koldusnak, ezüstpénzt két marékkal szórtam, mint az eszeveszett, sokat sírtam, még többet szomorkodtam, talán csak részegen nevettem, volt selyemruhám és csaláningem, hallottam, hogy mit beszélnek a grófok a táncosnőkről, inasaik a grófnékról, annyi férfit láttam magam előtt, mint egy sorozó orvos, hallottam annyi bűnt, keserűséget, gyötrelmet, titkot, mint egy gyóntatópap, nemigen mondhatna már nekem olyasmit valaki, amire nyitva felejteném a számat. Fogadjon fel, uram, gazdasszonyának. Másvilági embert még úgyse ismertem.
Az elbeszélés alatt odakünn kihajnalodott. Felébredt a kocsmáros, és motozni kezdett az udvaron. A kakasok, tyúkok felmásztak a szemétdombra. Párás reggel volt. A napsugár csúszkált a fák hegyén. Az országút alattomban megmosakodott, és frissen terült el a tájon.
Pistoli úr fél szemmel nézte a messzi útról jött vándormadarat. Hümmögött:
– Nekem a Kleofásné kakasát kell megkeresni – dörmögte.
– Már meg is találtuk a Kleofásné kakasát – felelt az idegen nő. – Amint ezzel a jó emberrel (itt Kakukra mutatott) vándoroltunk az országúton, szembejött velünk egy gyöngyös, aranyszemű kakas. A jó ember megszólalt: „Ismerem ezt a kakast. A szegény Kleofásnéé. Egyetlen kakasa egy nagyon szegény asszonynak. Ha most az én225 drága jó gazdám élne, hazavinné a kakast az öregasszonynak.” Erre én ráborítottam a szoknyámat az eltévedt kakasra. Itt van a kakas.
Az asszonyság kinyitotta a vendégszoba ajtaját. Kiugrott rajta a kakas. Pistoli hóna alá vette.
– Mert ilyen derék asszony volt – szólt Pistoli úr nagy meggondolással –, nem bánom: beállhat hozzám az asszonyság.
