A szerelmes tücsök
A szerelmes tücsök
A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem százesztendős korában. De kocsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül settenkedett. S nem minden siker nélkül. A katonás, nyalka, kemény tekintetű öregúr, aki még nógrádi kiejtéssel504 beszélt magyarul: nem kis eredményeket mondhatott magáénak a fiatal nőszemélyek körül. Magam is ismertem azt a fiatalos, kellemetes leányasszonyt, aki három generációt boldogított szívével.
Így: egyszerre szerette nagyatyámat, atyámat s engem. Hárman udvaroltunk neki egyszerre, s azt hiszem, mind a hármunkat szeretett.
Úrihölgy volt. Jellának hívták, francia nyelvre, illemre, táncra, zongorára tanította a városka fiatal hölgyeit. Nagyatyám bizonyára a copfos növendék leányok iránt sem mutatott ellenszenvet, de itt meg kellett elégedni Jellával.
Fene féltékeny volt.
Nagyatyám szegény volt, mint a templom egere, bár gavallérságában ezt sohasem mutatta. Szép szavakon, ritka bókokon, finom udvarlásokon kívül nemigen lephette meg egyébbel a hölgyeket. Atyámnak erszényében ezerforintos bankók voltak, bár férfiasságban és úriasságban sem maradt el nagyatyám mögött. Én tizenhat esztendős voltam, s költőnek készülődtem. Jellának egy felejthetetlen napja volt. Egy vasárnapi dél, mikor is hárman együtt kísértük őt haza a templomból nádfödeles házáig. Hárman csókoltunk neki kezet a kapuban. Jella mindig büszke volt erre a napra, de nem így atyám, aki rátarti, gőgös ember volt, és ezentúl ugyancsak megválogatta az alkalmakat. Jella leginkább irodájában szokta felkeresni őt az alkonyati órákban. Atyám sohasem járt Jella házához.
De azon a vasárnapon az utcákon kísértük Jellát, amely utcák messzire és sárosan nyúltak el, mint a hétköznapi élet; akácfélékkel voltak szegélyezve, amelyeket többnyire piros, hideg, szeles tavaszi alkonyatokon ültettek, midőn valaki született a háznál, és az akác együtt növekedett a gyerekekkel, amíg el nem hagyta; és ezek az utcák mind a temetőben végződtek. A Szent Mihály-temető, a Morgó-temető, a Vasúti-temető elrakosgatták a maguk utcáiból az elnyűtt, elfáradt lakosokat. Jött egy kis szél, befújt a padláslyukon, meglóbálta a régi csizmákat, száraz vadásztarisznyákat, felszárította az utat a temetőig, amelyen a kiszemelt öregembert el kell kísérni, így mentek el nagyon sokan a szomszédaink, ismerőseink közül. Ezért nagyapám mindig komoran s bozontos szemöldökét összeráncolva, haragtartóan nézett a temetők felé, és nem mert köhinteni,505 krákogni, amit pedig szeretett. (Atyámnak ez idő tájt csak a mesteremberek számlái okoztak némi gondot a temetővel kapcsolatban. Nagyanyám, miután elvált nagyatyámtól, temetőlátogató lett, és mindig talált valami javítani valót a családi sírbolton, ahol alig ismert, alig látott testvéreim is aludtak. Szegény atyámnak sejtelme nem lehetett arról, hogy hármunk közül – megtermett, életerős emberek voltunk – ő, legszálasabb, legkomolyabb, legrendesebb és legvigyázatosabb megy el elsőnek a Morgó-temetőbe.)
Nagyatyám kissé már lehajtotta sörtés, kerek, törökös fejét. Különböző öreges sajátságai is voltak. Dohogva káromkodott, ha erre a legkisebb alkalma nyílt. Abban az időben azt mondták a káromkodó emberekre, hogy katonás magatartásúak. Nos, nagyatyám valóban honvéd kapitány volt 48-ban, és a komáromi sáncokon a menyecskéket táncoltatta, amikor a német ágyúzott. Mintha egyebet sem tett volna a szabadságharcban: mindig csak táncolt darázsderekú, riszáló, hevült kebelű honleányokkal a bástyán – nem sokat beszélt különben a hadjáratról. Találkoztam az öregasszonyokkal, akik így látták még mindig őt, a hetvenesztendős, dohányszita arcú, szürke bajuszú, de választékos ruházatú öreget. Trombita alakú kézelői, fehér mellényei, karcsú kabátjai, gombos cipői, struflis nadrágjai kellő hatással voltak a nőkre. Nagyanyám, aki körülbelül negyvenesztendős korában vált el tőle (féltékenység szülte felháborodásában), élete végéig bolond, szerelmes rajongója maradt a férfiúnak, akit a családi körben: a gróf néven mindenféle rossznak elmondtak.
A gróf köhintett, és ifjú gazdasszonyával, egy Stuart Mária külsejű pórleánnyal a város másik végébe költözött, meghagyván a sárga kúriában elvált feleségét s unokáit. Csupán a családi címert vitte el magával a megunt hajlékból. Ez pléhtáblára volt föstve: pelikán, amely önvérével táplálja fiókjait. Csillagok, kardot tartó kéz, ötágú korona a címerben, amely jelvényeknek megvolt a maguk jelentősége, amiről nagyatyám levelezést folytatott Nagy Istvánnal, a nógrádi levéltárossal. (Nekünk is volt családi pörünk, mint a legtöbb magyar famíliának. A Bibics-féle milliókat szándékoztunk visszaperelni Arad városától. Ezért lett nagyatyám s atyám is ügyvéd; ugyancsak fiskálist szándékoztak nevelni belőlem is. Téli estéken, szél és tűz zúgása mellett megjelentek a Bibics-milliók, amelyek után a gróf-nak csak a kezét kellene kinyújtani. De a gróf még vár a perrel. Nagy Istvánnal levelez. S egyik esztendő múlt a másik után.)506 Az ifjú gazdasszony, akinek vöröses hajába, fehér húsába, piros slafrokjába, görögdinnye ajkába távolról magam is szerelmes voltam, mint a legtöbb kívánatos nőbe szokott a tizenhat esztendős ifjú – nem nagyon gátolta nagyatyámat, hogy más nők után is „kivesse a hurkot” (mint mondani szokta). Igaz, hogy ezért messzire felhangzó veszekedések és verekedések voltak a címerrel ékesített nádas házban. Stuart Mária visítását, nagyatyám basszusát a távolabbi szomszédok is hallhatták. Edényt tört – még hetvenesztendős korában is; egy csésze törött darabkáival volt telve a szobája, midőn névnapján unokái tisztelgését fogadta.
– Bizony isten, bolond ez az asszony! – szólt röviden, és elharapta a szivar végét, hogy pattant egészséges foga.
Ámde e nagyszabású veszekedések sem gátolták nagyatyámat, hogy szerelmeit minél gyakrabban felkeresse. A galambmellű és kék bajuszkájú Fánika a dohánytőzsdében, valamint a ropogós, derekas, kívánatos Sternné csaknem mindennap láthatták nagyatyám deres bajszát. Nem panaszképpen mondom, hisz magam is próbáltam egyet-mást az életben: úgy sohasem láttam mosolyogni nőket, mint nagyatyámra ragyogtak fel Fánika, Sternné és mások, akikre már nemigen emlékszem. Fánika és Sternné éppen eléggé foglalkoztatták ifjúkori fantáziámat, s irigyen gondoltam nagyatyámra, aki bizalmaskodva közeledett e nőkhöz, s azok nem haragudtak reá. Általában minden nővel úgy bánt, mintha legalábbis a szeretője lett volna. Megtapogatta, megsimogatta, megveregette őket. A fiatalokat tegezte.
A szemükbe nézett, és olyan hangon beszélt velük, mintha mindig a legtitkosabb dolgokról volna szó. A nők arca felhevült, zavartan felelgettek, lesütötték a szemüket, láthatólag védekeztek nagyatyám szavai ellen… (Be sokszor lestem messziről a kalászhajú Sternnét, amint sokatmondó keleties szemeivel a bolt sötétjében nagyatyámra hallgatott! Vajon hová lettek azok a különös, varázsló szavak, amelyeket ez a dohogó, portorikószagú, káromkodó öreg honvéd a nőknek osztogatott, hogy elbűvölve hallgatták? Legalább ezeket a csodatevő szavakat hagyta volna nekem örökségbe, midőn százesztendős korában meghalt, miután Stuart Máriával halálos ágyán házasságot kötött!)
Ám térjünk vissza Jellához, ahol egykor hárman ütöttük a vasat.507
Nagyatyám (atyám jelenlétében) szokás szerint öregesen dohogott. Szidott valakit, mint a bokrot.
Én tanulmányaimról referáltam Jellának. Míg atyám mindig szótlan, büszke, megvető maradt.
De Jella boldog volt.
Nem tudom, hogy mennyit adott volna a lelki üdvösségéből, ha az egész város a Szent Mihály utcára tódul, s mindenki a két szemével látja, hogyan udvarol három generáció egyszerre az okos nőnek.
Egyébként Jella olyan volt, mintha lovarnői ruhát, rugalmas trikót, repkedő szoknyácskát viselt volna valódi ruházata alatt.
Huray László ügyvéd úr hajtatott taligáján (bizonyosan a „Kiskorona” nevű sörházba), Jella alig várta, hogy elfogadja a korhely fiskális köszönését, mint egy királynő, aki jobbágyai hódolatát fogadja.
(Pedig Huray ügyvéd úr alatt leszakadt az ágy…)
Egyéb nem is történt vele életében. Minden dolga elfelejtődött tán, ha neve szőnyegre került, csak a leszakadt ágyra emlékeztek az emberek; tán azért nem is kapott feleséget.
A „Hársfá”-ban történt ez, ama városvégi fogadóban, ahol legjobban tudtak főzni a kocsin utazóknak, vásárosoknak, kupeceknek. Valami olyan különös jó szaga volt a „Hársfa” konyhájának, hogy utasember élete végéig nem felejtette el. Ha tíz esztendő múlva jött vissza a „Hársfá”-ba, akkor is emlékezett az orra arra a pompás illatra, amely itt egykor várta. Mintha éjjel-nappal lacipecsenyét sütöttek volna a tűzhelyen, fiatal hagymát ennének az ajtó mellett bicskáikkal a kupecek, a cipót reggel vették ki a kemencéből, és a piros borban játszik a napsugár. A „Hársfa” volt Huray uram tanyája, itt töltötte el életének nagy részét, a csárdás mondta el neki: mit olvasott a Journal-ban s a Nyírvidék-ben, a csárdásné, hogy mit beszélnek a piacon… Idővel saját szobája is volt a „Hársfá”-ban. Igaz, hogy közel a háztetőhöz, majdnem a padláson, ahol annyi bolha volt, mint Falstaff fogadójában, az őszi eső befolyt egy lyukon a köddel együtt, a szél koncertet tartott, mint megőrült muzsikus – de Huray ügyvéd úrnak ez egészen mindegy volt, mert ő „Hársfa”-béli szobácskáját már csak olyankor foglalta el, amikor, mint mondani szokták: Hekuba volt neki az egész világ. Itt feküdt napokig Huray tekintetes úr (aki különben szikár, asszonyszemnek tetsző,508 igényes figura volt, sovány, mint a nyírségi agár, és a zöld nyakkendőket összevásárolta a városban), és csaknem kicsírázott, szakállt eresztett, a konyhából felszállongó ételillatokat szagolgatta, lutriszámokat álmodott, a csárdásnéval játszadozott, sőt peres feleket is fogadott, ha nagyon sürgős volt ügyük. Egyszer meghízott itt az ágyban fekve, hogy nem ment fel a nadrág. Új nadrágot kellett varratni, hogy hazamehessen végre a „Hársfá”-ból.
E különös férfiúval történt aztán, hogy este korábban fektették le, mint arra megérett. Nyugtalankodva forgolódott rozoga ágyában, dörömbözött, káromkodott – míg egyszerre leszakadt vele az ágy s a pádimentum. A földszinten találta magát a vendégszobában, ahová éppen nászutasokat kvártélyozott a fogadós. Huray ügyvéd úr a nászutasokra zuhant, s erről lett nevezetes további életében, amely nemsokára bevégződött.
Jella nem mulasztotta el, hogy az összes üdvözléseket zsebre vágja a hosszú Szent Mihály utcában. Mint jól nevelt úrilányhoz illik: öregasszonyoknak előre köszönt. Mindenkit ismert. Barátságos volt a sáros kuvaszokhoz, amelyek a kapuk előtt tanyáztak. A félszemű Adolfnak, a helybeli cselédszerzőnek végtelen grandezzával bólintott.
Jella körülbelül harmincesztendős volt ekkor. Inkább fiatalasszonyhoz hasonlított, mint leányhoz. Hervadt és édes volt, mint a szőlő, amely a tőkén felejtődött. Arca itt-ott piros volt, mint a dércsípte ecetvirág. A haja mindig nedves a fésülködéstől. Olyan hangosan nevetett, mint egy vidéki primadonna. A szemével sok huncutságot tudott, és emberismerettel, tréfával, humorral volt telve a szája. Száz meg száz története volt vén emberekről, akik utána koptatták a lábukat a Szent Mihály utcán. De ő csak nagyatyámat szerette…
S néha engem. A temetőben.
A vidéki városban Jella volt a nagyvilági rafinéria, a hölgyi kacérság (amelyről a regényekben olvastunk), a beillatszeresített báj és a csengő humor. Ő olvasta Kiss József hetilapját: A Hét-et, a francia divatlapot tőle kérték kölcsön, zongorán játszotta a legújabb zenedarabokat, emlékkönyvében mindazok a művészek s írók hagytak sorokat, akik valaha a városban megfordultak. Babérkoszorúk, emlékek, fotográfiák voltak szobájában. Rudnyánszky Gyula verseskönyvére húsz előfizetőt gyűjtött, sajnos, a költő elfelejtette megküldeni509 a könyveket, amiért Jella évekig levelezett a szórakozott poétával.
Hogyan szeretett Jella?
Borpiros őszi délutánokon megengedte, hogy a temetőbe kísérjem, ahol hozzátartozói feküdtek a magas, sóhajtó akácok alatt, amelyeknek kopasz gallyain nagyon szerettek hintázni a varjak a felszélben. A János bácsik, Milka nénik, Rozik és a többiek homokkővel vagy márvánnyal megjelölt halmok alatt nyújtózkodtak, emlékezetesen zörögtek a száraz falevelek és lehullott ágak a gyalogösvényen, a bokrok kopaszodó, tüskés gallyai összeborultak, egymásba kapaszkodtak, mintha az utat védelmeznék, amely a minden titkok megértéséhez vezet. A nap lemenőben volt a szélmalom mögött, s a temetőben nem volt látogató, a koszorúk elhervadtak, mint otthon az emlékezés, árny– és ködlovagok nyargalásztak a messziségben, a lutheránus torony nagyon távolra látszott innen, mintha az egész életet legnagyobb messziségből lehetne látni innen, a Szent Mihály-temetőből.
Jella két gombot kinyitott feszes, bársonyos lovarnői derekán, közvetlenül a szíve felett, s megengedte, hogy keble havát megharapjam. Lehunyta a szemét, arca elváltozott. Letérdepeltem, és ő mellém guggolt… De a harmadik gomb kinyitása ellen erős kézzel tiltakozott. Szomorúan mentünk haza a bealkonyodott temetőből.
Holdas éjjeleken a kertre néztem, s azon gondolkoztam: vajon Jella ugyanannyit megenged a nagyatyámnak is?
Sohasem jöttem tisztába a lelkes, szentimentális, tréfás, érzelmes hölggyel, aki nem panaszkodott senkinek szenvedéseiről. Gyermekként bánt velem. Sokkal erősebb volt, mint én.
