Tücsök és anyja
Tücsök és anyja
Egyszer így szólt a tücsök:
– Ha elfelejtettem volna mondani, most vallom be, hogy én: szerelemgyerek vagyok.
Zabigyereknek csúfoltak a messzi gyermekkorban.
Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam. Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A lényéből valamely csodálatos melegség áradott. Ha a szobába lépett alacsonykás, kövérkés, de finom alakjával; egyszerre felélénkült minden és mindenki. Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és kevés szavú volt. Én tizenöt esztendős korában voltam a szíve alatt, és a kőműveseknél dolgozott, miután a szolgálatból – nagyanyám házából – ki kellett lépnie. (Ezt ma így mondják. Valójában pedig az igazság: elkergették a kis cselédet.) De atyám nagylelkűsége – valamint anyám csodálatos szépsége – nem sokáig engedte, hogy a tizenöt esztendős jövendőbeli anya annak a háznak a tégláit hordja, amely házat akkor nagyanyám a maga részére épített. Anyám csupán azért vállalta a nehéz munkát a kőműveseknél, hogy néha-néha láthassa atyámat, aki a házépítésre felügyelt.
Késő években, midőn lakkcsizmás, kacsafarkhajú és rézgombos fiúcska voltam: mindig megdobbant a szívem, midőn épülő házak mellett elhaladtam. A keskeny, lábnyi szélességű deszkákon, hidakon, meredek lejtőkön cipelték a házépítő lányok a köveket, téglákat, a maltert keverték… S így járt a magasban, szíve alatt velem egykor az édesanyám, elég egy tévedt lépés, hogy a nyakát kitörje a szegény munkásleány. Gyűlölettel néztem a házra, amelyben én is laktam, hisz anyám verejtéke, kínja, sóhajtása volt beépítve a kockakövek közé. Talán ezért nem szerettem a szilárdul megépített falakat? Ezért kívánkoztam el oly ifjan a szülői háztól? Csak az vigasztalt, hogy nehéz munkájukban a kőművesleányoknak mindig jókedvük volt.
S egyszer, midőn Juliskára néztem hirtelen – egy szomorú este, ismét születésemmel foglalkoztam gondolataimban –, hirtelen az jutott eszembe, hogy ilyen lehetett az anyám tizenöt esztendős korában, mint ez a leány. Barna, mint a fiatal Szűz Mária, és szelíd, mint egy eltévedt galamb, amely idegenbe került, s mindenképpen515 kedvében akar járni az embereknek. Olyan csendes, szelíd volt anyám, mintha mindig cselédi sorban volna a háznál. Pihenni sohasem láttam őt. Versenyt dolgozott a szolgálóleányokkal. Hajnalban kelt (mikor Juliska és a többi cselédek), a nagymosásnál első volt, a konyháján forgolódott, mindenkihez csak jó szava volt, s szabad idejében az Illik? Nem illik? könyvecskét forgatta. Bár vendég ritkán fordult meg a házunknál – többnyire vörösbor arcú falusi urak, azok közül is az öregebbek, mert atyám féltékeny természetű volt –, anyácskám sokat adott a társadalmi szokásokra. Mégis: nevelőbe nagyanyámhoz adtak, az udvari házba, ahol atyám kívánságára ifjúságomat töltöttem.
S e naptól, ez estétől kezdve úgy vonzódtam Juliskához, mint senkihez a világon. Elfelejtettem a lovarnő alakú Jellát a rizsporos nyakával, szappanszagú arcával, olcsó parfőmjével és fess lábszáraival. Ma már úgy képzelem, hogy nélkülözött anyai gyengédséget s melegséget kerestem a fiatal leánynál, mintha az anyám lett volna.
Ez pedig így történt:
Már havazott odakünn, beköszöntött a tél, az ablakon át mindenféle csodálatos dolgokat lehetett látni.
Az ősi, sárga ház, színes üvegfolyosójával, köpcös, állandóan füstölgő kéményeivel, piros cserepeivel, külön pincéjével, padlásával, fehér ajtós, nagy szobáival, fénylő, fehér rámás ablakaival – ahol anyám és atyám laktak, mint választékos uraságok ebben a szegényes világban – a hóesésben olyanforma lett, mintha egy Jókai-regényből metszették volna. Ennek a háznak világos, barátságos ablakai, melegen füstölgő kéményei, szeretetteljes tűzhelyei, puha ágyai, hófehéren terített asztalai: azok a csábok, amelyek után a szegény vándorlegény botorkál a behavazott éjszakában. Itt örömteljes minden szó. Atyám előkelő nyugalma, anyám szívélyes, csöndes magatartása, a cselédeknek családtagsága – anyám többnyire szegény rokonait vette a házhoz, akikkel tegeződött, s akiket öltöztetett, akikkel együtt imádkozott, és mesét mondott –, a konyha bősége és vendégszeretete, a kamra kifogyhatatlansága, a csibuknak finom dohányból szálló jó illatú füstje, a falba épített üvegszekrényeknek narancs-, tea-, kávé-, olaj-, konyakszaga… Ott állott a hatalmas Beregszászi-féle zongora, amelyen atyám vasárnap délutánonként régi zenedarabokat kidülledt szemmel, pontosan eljátszott a sárgult kottalapról516 – azután a kaszinóba ment, miután jó családapa módjára eleget tett kötelességeinek.
Az ősi házat belepte a hó, hogy az üvegajtót sem lehetett kinyitni. A cselédrokonok nagy viháncolással, szinte ujjongva csinálták meg a gyalogutat az udvaron a kútig, az istállóig, a fáskamráig, a kapuig, amely gyalogutakon anyám végighaladt papucsában, és a cselédleányok örvendeztek, ha mindent rendben talált.
Mindig nagyon szerettem a gyalogutakat, amelyeket a havon találtam. Vajon ki ment először végig itt, aki az utat megcsinálta? Manapság gyermekes dolognak tartom az efféle gondolatokat – régen eltévedtem az élet keskeny gyalogútjáról –, de ifjúkoromban szerettem hosszasan megálldogálni a gyalogösvényeken, mezőkön, réteken, havas tájakon… vajon merre, hová mentek innen a lábak, az emberek?
Megfigyeltem, midőn leesett a hó, az első gyalogút a kocsmába vezetett. S nem a templomba.
A kocsmának külön csillaga van az égboltozaton: a Kocsma-csillag. Ezt a csillagot nézték azok az emberek, akik az első gyalogutat kitaposták a friss havon a kocsma felé. Hogy hajladozik, tréfálkozik, görbül és megpihen ez a gyalogút, mint valami nóta. Tapossák ezt az utat gyermeklábak, asszonytalpak és vaskos férfilábbeliek. Mennek-mennek a kocsma felé: az örömhöz, a felejtéshez, az újjászületéshez. Kocsma? Csak vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal, amely tán még a bederesedett ablakon át is visszahívogat a temetőből; kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint a szójárása egy tarka, ráncos szoknyás, barátságos nőszemélynek; ajtóddal, amelynek nyílásával a friss éjszakai hideggel idegen, víg, okoskodó, vidámkodó, nyiladozó emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt, amelynek zenedarabjait lejátszadozza a kocsmaasztal mellett – okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalokat énekli, végül hazamegy, a temetőbe! Kocsma! Mily vonzó vagy te a boldog, mosolygó családi körben, mint egy másik csillag, ahol az emberek más nyelven beszélnek, ahol a gondolatoknak más irányuk van, ahol a hangulatok, színek, meggyőződések oly csalogatók, mint a lidércek! De mily csodálatos mennyország vagy te, kocsma, akkor, ha a levegő a mellre telepedik az otthon négy fala között, a kedv az asztal alá gurul, mint egy leszakadt nadrággomb, a szem elkomorodik, mert semmi megnyugtatót517 nem lát a földi létében, sem asszonyban, sem gyerekben, sem holnapban nincs többé reménysége, legfeljebb a halál kopogtat éjjelenként az ágydeszkában, amit szúnak is szokás nevezni.
Azok találták meg a csillagodat, kocsma, az égboltozaton, akiknek sok okuk volt arra, hogy benned bízzanak és reménykedjenek! – Sohasem csodálkoztam, midőn az első hó lehulltával azt tapasztaltam, hogy a gyalogút a kocsma felé kanyarodik. Ment, ment a gyalogösvény, s rajta az emberek, akik felejteni kívántak múltat és jelent, mindent… Mily jó szaga volt a zsidó leánynak, aki a borodat az asztalra helyezte! A kocsmáros szakállának, beszédének, okoskodásának és az utasembereknek, akik a messziségből jöttek, ahol az ég a földre hajlik, és a messziségbe utaztak, ahol a tornyok s hegyek köddé, szürkéskék párázattá válnak! A végeszakadatlan keréknyomnak, amely az egész világot végigfutja, egy kis állomása minden kocsma, amely felett nyugodalmasan állong a csillag, az útszéli lámpás, az utasok megpihenője, nyelvek, gondolatok feloldozója. Aztán megint továbbfut az út az ismeretlenségbe…
Egy este a Juliskával a kocsmába mentünk borért.
Nagyanyám borai a pincében valamely megtisztulási folyamaton estek át, nem volt szabad hozzájuk nyúlni, mint a gyermekágyas asszonyhoz, bármiként csalogat.
Juliska kis lámpást vett a kendője alá, hideg szájú kancsót a másik kezébe, és én elkísértem őt a nagy bajuszú Juráshoz, a kocsmároshoz, mert nagyon félt. Este volt, nyolcra járt. Apró pelyhekben havazott, mintha most szabná a szűcs azokat az apró fürtű, fehér gubákat, amelyeket falusi emberek oly kérkedve viseltek. Az utcákat hó fedte, és a házak a kertek alatt oly mélyen aludtak, mintha teljesen bevégezte volna itt mindenki napi teendőjét. Még csak messzire sem nyikorgott valamely titkos ajtó; kamara, ahol fiatal nő fekszik, s hozzá a gazda lábujjhegyen belopódzkodik; konyhaajtó, ahol üde cselédleány alszik, mint a szakajtóban a téli alma; istálló ajtaja, amely mögött az állatok párázatában vackán a szolgalegény a hatökrös gazda leányával álmodik… A gyalogút szinte elárvultan kanyargott a kocsma felé, és felette csillag szikrázott az üvegtisztaságú égboltozaton. Dideregve, fénylően, mint a cigányleány szeme, állott a csillag.
A kocsmában vadul, mintha a világ vége közeledne, dolgozott már délután óta Dombi Gyula bandája. A nagybőgő recsegett, mint egy táncban kifáradt vénember. A cimbalom vadul pengett. Egymással518 versenyzett hegedű és síp. Huray László mulatott odabent, persze hitelbe, s ugyanezért mindenki, még a kocsmáros is félrecsapta a sapkáját. Ha már hitelbe megy!… A cigányok minél hamarább leitták magukat. A nagyanyám bankóforintosának nem is nagyon örült Jurás, mintha bolondnak tartaná azt, aki ma este is fizet, miután őkelme is részeg volt délután óta.
Nem tudom, manapság is divatban van még a vidéki részegeskedés, amelyben a kocsmáros együtt issza le magát a vendégével? Nyolc-kilenc órára mindenki ittas volt egy-egy városvégi kocsmában, csupán a bevetődő kucséber volt józan. A rendőrök télszagú bundáikban, a kocsisok havas vállukkal, a cimbalom- és bőgőhordozók jókedvűen melegedtek a tűznél. Az égboltozaton szikrázott a Kocsma-csillag, és jó útmutatással szolgált mindenkinek, aki szomorú vagy jókedvű volt. A kocsmaajtó oly boldogan nyikorgott, hogy örökre el lehetett felejteni hangjától az otthon, sötétben síró asszonyokat, gyermekeket. A gyaluforgácsot, amely a padlásablakból lógott, csak sejteni lehetett a sötétségben. A korhelyeket szállító talyiga vagy fiáker oly otthonosan helyezkedett el a kocsma udvarában, mintha a világ kezdete óta itt lett volna a helye. A lovak aludtak, s a kocsisok a vendég kontójára ittak.
Természetesen: be akartam nyomulni Juráshoz, ahol barátaimat sejtettem.
Ekkor Juliska megfogta a kezem:
– Én egyedül nem megyek haza, úrfi – szólt komolyan, és olyan szorosan állott mellém, mintha ikrek volnánk ez éjszakára s azután is.
Tél volt, este volt, a városvégi házak kék árnyékaikat vetették a hóra, mintha ez az éjszaka az ő idejük volna. Míg az udvarból mint a mennyország hangzott Dombi bandája és Huray László rekedtes hangja.
– Ma nem hágy el, úrfi – szólt komolyan Julis. – Hazavisszük a bort, és otthon csendesen megisszuk.
Ágaskodtam, legénykedtem, vidultam és szomorodtam. Mily jó szaga lehet odabent a kucséberkosárnak! Mily örömteljes mámora a szamorodni bornak! A kolbásznak és a hurkának íze, a pirítósnak fokhagymája, a részeg cigányoknak a humora. Jurás gazdának szép fekete bajusza, a szivarfüstnek illata, sarokba somfordáló házőrző519 ebnek télszaga, beszédeknek és daloknak értelmetlensége, a kocsmárosné arcának pirossága… Ámde a kezemet fogta Juliska.
– Mingyárt jövök a borral – súgta, mint egy cinkostárs. – Aztán a kerteken át megyünk haza, mert arra rövidebb az út.
Az égboltozat csillagos volt.
Amint a kertek alatt haladtunk, kis átjáróhidakon, sövényekkel szegélyezett gyalogutakon, magányosan búsongó jegenyefák mellett, kerítések mentén – ahol most mindenütt halotti némaság honol – a kertek mélyeket álmodtak, mint öregemberek ifjúságukról, gyümölcsszedésről, szerelemről, szeretkezésről, titkokról, amelyeknek rendszerint tudósai a kisvárosi kertek: Juliska a csillagokat magyarázta:
– Van ám Favágók csillaga is. Az ott kelet felé, amely olyan árván, egymagában ragyog. Némely vidéken vontatók csillagának nevezik, de nálunk Favágók csillagának mondják, mert mifelénk ők a legszegényebb emberek. Mindig csak felemelik a fejszét, mindig csak egyet sújtanak vele. Soha egyebet nem tesznek. És mást nem hallanak, mint a fa kopogását. Mikor nagyon megöregszenek, akkor rájuk szól a vén fa, amit éppen kivágni akarnak:
– Elég lesz már a fejsze emelgetéséből, szomszéd – szólal meg a fa.
A favágó hazamegy, lefekszik, és panasz nélkül meghal. Hát az ő csillaguk az amott, a szegény favágóké, akik már hajnalban elindulnak az erdőbe.
Melegen hangzott a vállkendő alól Juliskának oktató hangja. A sötétségben hozzám simult, mert azért mégiscsak nő volt, aki félt az úton álló néma fáktól, hirtelen kanyarodó gyalogösvényektől, amelyek a sövények mögött rejtőzködtek, mintha a maguk meglepetését tartogatnák az úton járóknak. A kis hidak elszoktak attól, hogy ilyen időben terhet vigyenek. Szinte felkölteni kellett őket lépéseinkkel, mint a vámszedőket, midőn leeresztették a sorompót. A kertekből ismeretlenül hajoltak ki a fák téli gallyai, mint a megöregedett szomszédasszonyok könyökölnek az ablakukba, és a fiatalságot szidják.
A hidegtől vagy a félelemtől: az elhagyott helyen magamhoz szorítottam Juliskát. Ő oly gondoskodva nyújtotta a vállát lehajló fejemhez, mint az anya beteg gyermekének. Percekig tartottam átölelve.520
Ő csendesdeden állt, nem védekezett, nem türelmetlenkedett. Csendesen, nyugodtan csókolta vissza az arcomat. A nagykendője alól elővette a boroskancsót, és így szólt:
– Igyon egy kis bort, mingyárt melegebb lesz a szíve.
Úgy adta a bort, mint bibliában a nők a vándorlónak.
Estére, midőn nagyanyám elaludt, az ölébe vette a fejem, és sokáig turkált a hajamban, simogatta a hátam, mint valaha szentanyám, amíg gyermek voltam.
Különös jó illata volt ennek a fiatal nőnek. Mint a téli almának a kamra polcán.
Leguggolt a lábamhoz, és esténként hosszú-hosszú meséket mondott, suttogva, titokszerűen, félig alva, mintha az éj mesemondása jött volna száján. S ő maga talán nem is tudta, hogy mit beszélt.
Persze többnyire zsiványokról, betyárokról beszélt, akik ott rothadnak a nagykállói régi vármegyeház börtönében. Rozsdás láncokat, húszfontos vasgolyókat, kulcsa vesztett lakatokat viselnek: a rabság rendeit, amelyeket tán már a nagyapjuk is hordott. Ott öregedtek meg a börtönben, és többé eszük ágában sincs, hogy kívánkozzanak a szabad mezők után. Minek is mennének vissza az emberek közé. Kötelességük volna újra gyilkolni, mert azok réges-régen megcsalták őket, akiket szerettek. A tűzhelyek mellett, amelyeknél melegedtek, mások ülnek, az asszonyok szívében más arcképek élnek, a házőrző kutya új névre hallgat, a hold másként világít… Vajon minek is mennének vissza? – Ámde Sóvágó visszament. S ezt így mesélte Juliska:
