I A kézzelfogható Evelin
I
A kézzelfogható Evelin
A kézzelfogható Evelin
A kisasszony az ágyban feküdt, és regényt olvasott a karos gyertyatartó mellett. Valami nesz hallatszott a házban; mintha valaki járkálna a távoli szobákban. A kisasszony leeresztette a regénykönyvet, és figyelt. Az óramutató fáradtan közeledett éjfél felé, mint egy hegyre kapaszkodó élet.
Evelin kisasszony húszesztendős volt, már félig-meddig elsírta első szerelmét, csak néha suhogott el a felszélben hintázó sirályként egy-egy emlékezés az ifjúra, aki önkezével akart véget vetni életének; egyébként egészséges, nyugodt, komolykodó nő volt; nyáron fehér ruhában, télen feketében járt; vallásos volt, mert ősszel elment a ferenciek templomába, és nyáron áhítatosan kapált a vidéki földjein; azt gondolta, hogy még nagyon boldog lesz valamiképpen, ugyanazért nyugodtan látta tovatűnni a napokat.
Az éjféli zaj megriasztotta.
Nem emlékezett hirtelen, hogy bezárta volna a hálószoba ajtaját. Ámde a tapétaajtó, amely a fürdőszobába nyílott, bizonyosan bezáratlan. A szemét merően a tapétaajtóra függesztette. Aztán halkan kibújt a paplan alól, és mezítláb az ajtóhoz osont. Itt megrettenve vette észre, hogy a kulcs az ajtó túlsó oldalán van. Mielőtt gondolkozhatott volna, csendesen megmozdult a rézkilincs. Oly halkan ment lefelé, mint a koporsó a sírgödörbe. Látszik, hogy gyakorlott kéz fogja odakünn a kilincset, aki zajtalanul tud bánni a zárakkal.
Evelin még egyszer körülnézett, az ablaka a decemberi kertre nyílott. A földszintes ablakon azonban vasrács volt, amint a régi házakat építették a Józsefvárosban.
Fegyver után nézett, amellyel védekezhetne a benyomuló rabló ellen. Nem vette észre a törökös papírvágó kést, ellenben egy kalaptűn akadt meg a szeme.7
A kilincs már teljesen lehajolt. Most jön az a pillanat, amikor az ismeretlen megpróbálja nyitni az ajtót.
Már megmozdult a rózsaszínű fal.
Evelin akkor teli tüdőből felkiáltott, hogy nem ismert a hangjára.
– Kálmán, kelj fel. Rablók járnak a házban.
És rémületében a varrópárnácskát oly erővel vágta az ablakhoz, hogy az üveg csörömpölve bezúzódott.
A rézkilincs visszaugrott helyére.
Valahol csapódott egy ajtó, mint egy káromkodás.
Aztán lépések hallatszottak, mintha a szomszéd utcában mendegélne valaki búsan, merengve, éjszakázva.
Evelin szívdobogva futott az ablakhoz. A kert fehér volt, mint a temető. Az öreg fák mozdulatlanul álltak hókabátokban. Messze a kőfal fehérlett, mintha ott volna a világ vége. A ház újra csendes volt, mint egy bezárt napló, amelynek hősei és hősnői átléptek a másvilágba.
Egy puha, hosszú bundát kapott fel a kisasszony, amely úgy simult hálóingéhez, mint egy hízelkedő macska. A szemfüles papucskákat előparancsolta az ágy alól. A tükörbe nézett. Onnan egy krétafehér arcú, apró szemű, fekete nő pillantott rá. Itt állt sokáig mozdulatlanul, gyilkos szívdobogással, verejtékkel a homlokán. Miután elmúlt a veszedelem, nem tudta, hogy mit kell csinálnia. Csak állt megriadva, mindent elfelejtve az életből.
Ha ő lett volna? – gondolta.
És elhagyott jegyese jutott az eszébe – Kálmán. Az ismeri a házat oly alapossággal, hogy setétben is tájékozódik a zegzugos folyosók, jobbra-balra nyíló ajtók között. Az tudja a csigalépcsőt, amely a kisasszony lakosztályából a kertbe vezet a magasföldszintről, amelyet még akkor építettek, mikor jakobinusok bujkáltak Pesten, és a ház ura tagja volt az összeesküvésnek. A környékbeli grófi paloták oly ünnepélyesek, mint egy album útiképei. Köztük a hosszú, földszintes ház francia tetőjével úgy állott, mint egy öregasszonyka, aki a családi ezüstöt őrzi. Ebben a régi házban nem tud közönséges betörő eligazodni. Csak Kálmán lehetett az éjjeli látogató.
De mit akarhatott? Hisz nappal is eljöhetne, elmondhatná, ha valami kívánsága van, mint ahogy eljött sokszor, midőn a kártyaasztalnál, lóverseny gyepén tönkrement, és a kisasszony nagylelkűen, mint egy jótékony rokon, a segítségére volt. A gyűretlen, gyengén8 parfőmös bankjegyek összesúgtak a rózsafa szekrénykében, amidőn Kálmán szokatlan órákban megjelent a kerti szobában. A kisasszony gyöngéd, fehér ujjai oly könnyedséggel vették ki a legnagyobb papirost is, mint egy zsebkendőt. És mert babonás volt, mindig visszakért egy krajcárt, hogy a szerencsét el ne vigye Kálmán a háztól. De jött Kálmán máskor is. Midőn nők megsebezték, elhagyták, megcsalták. Olyankor a rózsafa szekrényke részvéttel nézett a sarokból a lehajtott fejű férfiúra. A kisasszony hóujjainak volt dolguk, amíg elsimogatták Kálmán homlokáról a felhőket.
Már két esztendeje nem jött Kálmán.
Vajon mit akart?
Ismét bajba került volna könnyelműségek miatt? Hisz mielőtt végleg elváltak, Evelin rendezte a fiatalember adósságait. Kezdjen új, boldog, egészséges életet. Felejtse el Evelint, majd igyekszik megnyugodni a leány is.
Evelin reggelig ült az ablak mellett. Látta a fákat megvilágosodni. Mint a tej a falvakból, úgy jött be a hajnal Pestre. A törpe bokrok kiváltak a homályból, mint iskolába menő gyermekek, akiknek sapkáját a messzi gyaloglásban belepte a hó. Egy komor ciprus, fekete-fehér ruhájában úgy borongott ki a hajnalból, mint a hazatérő kártyás.
Evelin kinyitotta az ablakot.
Lábnyomokat látott a hóban, a kertben.
Még mindig gyengéden havazott, és a nyomok eltünedezőben voltak, mint az emlékek. Amint a farkasnyomot meg tudja különböztetni a vadász az egyéb nyomoktól, Evelin szívére szorított kézzel úgy ismerte fel az éjjeli látogató nyomait. Gyorsan, észrevétlenül felugrott, és a fürdőszobán át a csigalépcsőhöz futott. Aztán ki, a kertbe. Ügyet sem vetett rá, hogy az ajtók nyitva vannak.
Lábujjhegyen, mint egy delelő lepkéhez, közeledett a lábnyomhoz. Letérdepelt, mint az oltár előtt. Lehajolt, és megcsókolta a havat ott, ahol az éjjeli vendég lába érte.
Megcsókolta a sarkát. Mert azon fekszik a test súlya, az erő, bátorság és elszántság. Megérintette ajkával a talp nyomát, mert itt helyezkednek el a láthatatlan kengyelvasak, amelyek a lebukástól védik a lovast. Ezek az örökös kengyelek kormányozzák a jobbra-balra kalandozó lépteket. Elviszik néha váratlan meglepetésekhez, ismeretlen, idegen tájakra, ahol soha el sem képzelt nők várják a férfit,9 tanult mosollyal, szemérmetlen térddel és kebellel, amely oly tisztátalan, mint az utcakövezet. Ugyanezek a kengyelek igazítják aztán másfelé a fáradt lépést. A szívhangokhoz a nagybőgő duhaj mormogásából; a csendes kályhatűzhöz a maszkabál sikoltó forgatagából; a felöntözött, tiszta kerti utakra, amelyeken halkan ropog a kavics, és a platánok nagyokat lehelnek, mint az alvó szüzek. Ó, azok a kengyelek egyszer majd végleg hatalmukba veszik a tétova lábakat. Ki tudja, merre repítik az eltévedteket?
A józsefvárosi toronyban az adventi miséhez harangoztak. A kőfal mögött sóskiflivé görnyedt, kendős öregasszonyok köhécselése hallatszott.
Délután levelet hozott a posta.
Evelin megismerte Kálmán írását. A levélben egy szál fagyos rozmaring volt.
„Bocsásson meg, hogy megloptam a kertjét. Bűnömet megbántam. Visszaküldöm a maga virágát, mert nincs jogom, hogy megtartsam.”
A meleg szobában a rozmaring kinyitotta összezárt fejecskéjét, mint egy elalélt madár. Csodálatos, friss, fagyos illat terjedt el az Evelin szobájában, akár az újrakezdődő élet.
Bujdoson másként havazott, mint Pesten.
Az éjszakai látogatást követő napokban Evelin kisasszony pakolt háznépével, és elutazott Bujdosra, a Felső-Tisza mellé. Mindig így tett, midőn a szomorúság füstlovagjai kezdtek beszállingózni a józsefvárosi házba. A megkeményedett arcú, rideg árnyak elől lopva menekült a falusi házba, és nem is merte előbb kinyitni a szemét, mint a bujdosi őrháznál.
Itt becsületes tél volt. Mindennap havazott, mint az Óperencián. A tiszai berkek, a nádak, erek, kígyósok eltemetkeztek a természet téli szakában, mint a pogányokkal a szerelmes nők. Állt a táj, mint egy álom. Magyarország aludt itt a boldogok, az igénytelenek, a szegények csöndességével. Az északkeleti vasúti vonal eltűnik a hó alatt, a telegráfpóznák e tájra csak arra valók, hogy a vándorlegénynek az utat mutassák, az éjjel közlekedő személyvonat zúzmarás ablakai mögött idegen, ismeretlen célú emberek utaznak, mint az eszeveszettek vagy átkozottak.10
Bujdoson állt az élet, mint egy hóember az udvar sarkában.
A bolthajtás alatt meleg volt a földszintes kúria. A vasalt ablakok halkan, nyugodtan néztek a tájra. Az óra zengve vert, mint egy éneklő régi rokon, akinek a hangja itt maradt. A cselédek hosszú életűek, és gyermekkoruk óta szolgálnak. Minden virágnak, fának, útnak, lónak, kutyának tudják itt a nevét, mert ők is a bujdosi családhoz tartoznak. A varjak régi ösmerősök. A határbeli kőszent szinte érthető emberi nyelven fogadja a föld népének köszöntését. A kísértetek nyugodtan visszalátogatnak a temetőből. Helyén találja mindegyik a pipáját.
Evelin itt született, és itt volt boldog.
A családi sírbolt vasrácsos kapuján át láthatta atyja és anyja homokkő koporsóit. Köszönt nekik, s ők feleltek. Az ebek, lovak, emberek üdvözölték mint királynőjüket. Álmosszigetről lóháton jött át a befagyott Tiszán kis- és nagyálmosi Álmos Andor. A nyeregből megkopogtatta az ebédlőablakot, ugyanazon a helyen, ahol már az apja és nagyapja jelentkeztek, és megkérdezték, hogy mi van ebédre.
Ez az Álmos egy falusi tudós volt. Körülbelül negyvenesztendős, szikár, ércfejű és lágy tekintetű agglegény. A Tisza kanyarulatai között, egy szigeten húzódott meg, ahol kőfallal vonta körül életét és házát az emberek és tavaszi vizek elől. Csendesen szokott beszélni, hangosan már nem hallották őt nevetni. Nyugodtan nézett, mint az alkony a tájra. Örült a téli csendnek. Szivarozva hallgatta a tutajosok tavaszi nótáit. Sem különc, sem bolond nem volt. Oly állhatatosan éldegélt a szigeten, mint a vidra. Természettudós volt, de még soha nem jelent meg nyomtatásban a neve. Egy láncszem volt ama régi magyar urak generációjából, akik a maguk mulattatására megtanultak könyvből franciául vagy angolul a hosszú teleken. Hetvenesztendős korukban csillagászattal foglalkoztak. Horatiust és Berzsenyit fejből tudták. De még a megyei gyűléseken sem szólaltak meg, mert unták a kortesek politikáját. A disznóbőrbe kötött klasszikusok elsárgulva viselték manupropriájukat. A könyvben bizonyosan meg lehetne találni azt az oldalt, amelyet halálos ágyukon olvastak. A nőt szerették, mint a cserepes virágot. Fehér, jó szagú, megnyugtató lény volt a nő a háznál, aki nappal kényelmes gonddal forgolódott, kevés zajt csapott, míg estére idomaival mulattatott. Kényelmes, kövérkés, puha szerelmek, amelyek lassúak, hosszadalmasak, mint11 a falusi óra. Csöndes, egészséges álmot hoznak. A gyermek drágalátos ígéret beváltása, mint a kalendáriumban biztosan elkövetkező ünnepnap. Don Quijote szerelmén, Manon Lescaut kínzó keservén, de még Kisfaludy úr bús versén is csendesen csóválták a fejeket a régi boldog házakban, mint a messzi földről jött utazó lódításain. Álmos Andor sohasem mondta, hogy szerelmes Evelin kisasszonyba. Ez magától érthető volt, mint egy gyermekkori barátság, mely nyugodtan vonul végig az életen, és sohasem kérdezi senki: miért? Természetes volt, mint a madarak összeszokása, a háziállatok tavaszi gerjedelme, a gyümölcsfák fehér virága. A keleti szél, amely tavaszt hoz, nádast borzol, vizet szárít, megsimogatja a füveket, mint egy jóságos kéz.
– Ismét boldogtalan vagy? – kérdezte a lovas, midőn leverte válláról a havat, és hűvös homlokát megcsókolta a leánynak.
Evelin nyugodtan, kissé könnyesen szegezte a szemét Álmosra, mint egy megbízható, öregebb férfitestvérre.
– Ismét eszemben van… A Hitvány.
Álmos mogorván legyintett:
– Itt kell maradni. Tavaszig. Vagy akár egy esztendeig. A Bujdos meggyógyít. Ez az egyetlen hely, ahol ismét megtalálod magad, szegény, szerencsétlen leány. Nem is kérdezem, hogy mi történt. Bizonyosan valami a tavaszig nyomja a lelkiismeretedet, hogy télnek idején ott hagytad Pestet. De kérlek, én nem vagyok kíváncsi semmire… sem Kálmán úrfira, sem egyéb gavallérokra. Nem engedlek el, amíg meg nem gyógyultál.
Evelin bizakodva mosolygott, mintha gyermekkora csilingelne valahol a ház körül, mint a betlehemes fiúk csengője. Tél van. És majd szánkáznak… És majd disznót ölnek… És korcsolyáznak életként fénylő délben a Tisza berkei között… Hószagú könyveket, átfázott folyóiratokat, az utazásban megviselt karácsonyi újságokat hoz a gyalogpostás, amelyeket együtt nézegetnek… Az ispán ákombákomjait átvizsgálják… Beszélgetnek az elhalt szülőkről, másvilági öreg barátokról, eltáncolt asszonyokról, Pestről, mint egy rejtelemről. Hosszan ugatnak a házőrző ebek. Talán a vén halál repült a tájon a hófúvásban, de itt nem vette észre a régi házat. A fejpárnának hervadt virágillata van, az álomra mindig jó megfejtést találni az álmoskönyvben! Mit mutat a naptár? A karácsonynak és új esztendőnek illata elandalító, mint a reményteljes ifjúkor, midőn fakult,12 szinte testünkké vált iskolakönyvek és az álom pápaszemén át is fenyegető vén tanítók még fátylat vonnak szemeink elé, boldog fátyolt…, amelynek semmi köze a bekövetkezendő élethez.
Evelin megfogta a barátja csontos kezét:
– Már sokszor eleresztettél, mint egy gyermeket, akit vándorolni küldenek. Most már ne hagyjál elmenni többet, mert ki tudja, visszatérek-e?
Álmos Andor megsimogatta a leány haját.
– Én tudom, hogy te jó teremtés vagy, semmi rosszat nem tudnál elkövetni, ezért én mindig nyugodt voltam, akkor is, midőn nem láttalak. Nemes a szíved, mert sohasem kellett nemtelen, megalázó dolgokkal foglalkoznod. Érintetlen a lelked, mert a búsító szegénység, az álomtalan gond, a bűnt sugdosó nincstelenség sohasem közelített meg. Jó és csendes vagy, mint az ifjú nő, aki legfeljebb csak a tűz előtt ábrándozik alkonyatkor a földre kuporodva és a hóesés zümmögését hallgatva. De az ábrándlovagok, paripás szerelmek, háztető feletti repülések, fecskeszárnyak eltűnnek nyomban a lámpagyújtással. A reggel és a nappal józan, komoly, kellemetes, mint a friss víz. A mi egünk téli időben többnyire szürke, mint az életünk. De meleg, mint télen a nyulak bundája. Én nem féltelek téged, édes angyalom. Te mindig visszatérsz ide, mert itt van mindened, amiért élni érdemes. Házad, sírod, eged és éltető tájad. Falusi kisasszony vagy te, Evelin, falusi rozmaring, akármilyen nagyvárosi hölgynek képzeled néha magad. A hóesés, a szabadon fújdogáló szél, a bokrok elrepülő őszi levele, a Tiszának zöld tavasza a te világod. A bús nagyvárosban csak szállodai vendég vagy, aki többnyire unatkozva nézi a jövő-menő embereket; ásít szobája unalmán, holott először még örvendezett a szállodai dohos levegőnek is. Mit akarsz az ismeretlen emberektől?
– Nem szeretem őket, és mégis érdekelnek, mint az útleírások ismeretlen földrészekről. Élni annyit tesz, mint mindig-mindig ismerkedni, új hangokat hallani, új neveket megjegyezni, új emberi arcokat eltenni. Még a kézfogások is mily különbözők. És a hazugságok a legszebb mesék. Mindenki hazudik.
Az agglegény otthonosan mozgott az ebédlőben. Kinyitotta az almáriomot, megtalálta a szilvóriumosüveget, vágott egy falat sonkát, megszagolta a kenyeret. Nyugodtan, csendesen, önzően falatozott.13
– Egy pipa dohányt sem érnek az emberek. Most huszonkét éves vagy. Szereted az utazást, az utasokat, vásárosokat, a kofákat, a szép kabátokat és a röpke lámpákat. Csak menj még néhányszor vissza a szomorú bálba. Az élet boldog folytatásához oly szükségesek a csalódások, mint a viharok. Csak próbálj lépni, jobbra-balra, mulass és nevess, ragyogj és táncolj. Majd elfáradsz a maskarában. Én várok, itt vagyok, nem mozdulok. Ha egyszer nem jönnél vissza… Nagyon rossz kedvem volna azontúl – szólt Álmos Andor.
Elbúcsúzott, és útnak eredt. Behavazott alakja csakhamar eltűnt lovastól együtt a nagy fehérségben.
Három nap múlva levelet küldött a szigetre Evelin. Jönne Álmos úr azonnal. Fontos közlendői vannak. Az agglegény ott hagyta szelídített vidráit. Evelin sápadtan, mint egy szívbajos, üldögélt a kályha mellett.
– Azt veszem észre magamon, hogy gyáva vagyok. Éjjelenként mindig lépéseket hallok a ház körül. Felriadok, és kimeresztett szemmel nézek az ajtóra, mintha valaki volna itt, aki nem hagy aludni. Félek a téli éjszaka üvegbura alatti csendjétől, a tűz nesztelen hamvadásától, a régi bútorok árnyékától, az alattomos falusi házikótól, a lusta ebektől és tunya cselédektől, akiktől bátran meggyilkolhatnának.
Álmos Andor dörmögött.
– Majd megszokod a csendet. A szél zúgását később már nem hallod. Még nem tudtad elfelejteni a nagyvárost.
– Montmorency kisasszony, a társalkodónőm olyan mélyen alszik, mint egy vén apáca. A nagynéni ifjúkori lovagjairól álmodik. A szobalányaim Pestre irkálnak leveleket. Az ispán minden este leissza magát. Egyedül vagyok. Félek. Valaki jár a ház körül. Betyár, szegénylegény vagy…
– Szerelem – mosolygott Álmos úr. – Majd utánanézünk. Éjszaka lóra ülök, és megkerülöm a házat.
A következő éjszakán úgy ragyogott a hold, mint egy farsangi bolond. A hófödte táj szikrázott belső csillagoktól. A berkek mozdulatlan lepedőikben strázsáltak. Boldog téli éjjel volt. A róka csendesen üget rejtélyes útján, mint egy vén vándorlegény. A cselédek átölelik a búbos kemencét. A kakas még soká kukorékolja a hajnalt. Addig százszor meg lehet halni. Egy betyáros lovasalak vonult el a ház előtt. Körülnézett a holdsugaras tájon. A csikorgó hidegben lova14 nagy füstöket fújt. Aztán egy rövid, üvegcsörömpölő fegyverdörrenés hallatszott.
Evelin minden ízében remegve nyitotta fel az ablakot.
– Maga az, Álmos úr?
– Én vagyok – felelt rekedten a lovas. – Most már nyugodtan alhatsz, angyalom. Agyonlőttem a kísértetet.
– Adja kezét, édes jóuram.
Álmos úr a vasrácsos ablakon át benyújtotta a kezét. Evelin lassan lefejtette a szőrös kesztyűt a kézről, aztán hosszasan, hálásan megcsókolta.
– Köszönöm – rebegte.
Az éji köntös melege, a fészek lágy csók simogatása, a leány rajongó kézszorítása, az éj illata megzavarták az időske lovagot. Lehajolt a nyeregből, és fénylő szemmel nézett az ifjú nőre.
– Angyalom – rebegte elpirulva, és megsimogatta a leány mezítelen nyakát.
Álmos úr visszarántotta a kezét, rövidet káromkodott, és megsarkantyúzta hosszú szőrű lovacskáját. Nagy farkasfogó ebek némán nyargaltak utána a felporzó hóban, mint az éj szelindekei.
Evelin álmatlansága hosszadalmas volt.
A nagyvárosi álmatlanok némi vigasztalást lelnek az utcai zajban, amely arról beszél, hogy másnak sem adott enyhet az éj; de faluhelyen kétségbeejtők az éjjeli órák, amelyek oly lassan haladnak előre, mint a szú őrlése. Az ember falon függő, régi családi képnek képzelheti magát, akinek kerekre nyitott szemmel kell nézni egyik nemzedéket a másik után. Suhognak az évek a széllel, az esővel, a tovamorajló viharral, a vándormadarakkal, sírgödör felett kenetteljeskedő pap szavaival és megrokkant vállakkal, lerogyó paripákkal és vacokra került, szép, házőrző kutyákkal, egykor ifjú cselédlányokkal és foszladozó kerítésekkel, bús kutakkal és hervadó kertekkel… suhognak, messzire suhognak. Csak az álmatlan ember tartja nyitva a szemét, mint egy hulla, aki elfelejtett meghalni. A mennyezetről finom por szállong, és elborít mindent, fénylő arcot és víg derekat, kedveskedő népeket, tavaszi mosolyokat, villanó fogsorokat. A múlandóság összeomló öreg cseléd módjára guggol az ágy lábánál. Mind ritkábban nyúl a kéz a szomjat ölő kehely után.
A kakasok végre kukorékolni kezdenek.
Megrendül az éj, mint egy foszladozó átok. A bolond madárnak15 kiáltására a lomha kárpit megrezdül. Hangok hallatszanak a nagy messzeségből. Mintha most értek volna a ház felé a vadludak, amelyek rejtelmes céllal, megfoghatatlan parancsra átrepülik a nagy, sötét éjszakát, mint kóborló lelkek, akik másvilági hangokon beszélgetnek.
De a kakasszóra megérkeznek azok a sohasem látott vándorlólegények, akik éjnek idején halálos mozdulatlansággal állnak leskelődve az ablakunk alatt, gyilkosságot forralnak, a szemükben bűn és rémület – de hajnal jöttével gyorsan felveszik eredeti alakjukat, magános fák lesznek a keresztúton, vagy kalaplengető ifjú vándorlók, akik kis poggyászukkal, víg vándorbotjukkal, fürtös hajukkal és lelkes tekintetükkel zümmögve haladnak a messzi világba, hogy örömet, mulatságot, új dalt és frissen fellobogó szenvedélyt vigyenek az alamuszian várakozó házikókba; leülnek a konyhába, és ennivalóért gyönyörűen hazudnak; segítenek bort deríteni, fát aprítani, ölesre kiszemelt hízót a fülénél fogva elkapni; megjavítják a negyven év óta hallgató zenélő órát, és magukkal viszik éjszaka a kisasszony szívét és ártatlanságát. Ah, be víg és irigylésre méltó ezeknek a vándorlegényeknek az élete, akik kakasszóra mennek el a ház előtt az álomtalan éjszaka után! Mintha térdig érő zsebükből valami magocskát ejtenének ki az ablak alatt, s alighogy tovább mentek, a magból sárga fejű napraforgó nő, gyorsan növekedik, hogy bekukkantson az ablakon. De odabenn a kisasszony már oly csöndesen szendereg: Aladdin a csodabarlangban.
Evelin napközben nem mert arra gondolni, hogy éjszaka is lesz valaha. Jó gyermek és régi menyasszony módjára hallgatta Álmos urat, aki falusi gavallér létére bizonyosan elolvasott egy lapot egy régi könyvből, mielőtt a szigetről útra kelt, hogy a beszéd fonala meg ne szakadjon.
Álmos úrral friss téli szag jött a házba, mint a becsületes, mindennapi élet, hogy az embernek kedve volna gyorsan meggyónni mindent, ami idáig történt vele az életben, bűnt, betegséget, hitványságot, gyengeséget, elszántságot és keserűséget, gyorsan mondani mindent-mindent, hogy hamarább érkezzen meg a feloldozás, amely után felfrissülve, megfürödve, megjavulva lehessen elkezdeni a gondtalan, gondolattalan, önző és becsületesen nyújtózkodó közönséges életet. Átkozott kultúrát, lelketlen kéjt, rafinált fájdalmat és idegbajos táncot örökre elfelejteni. Csizmát húzni és fokhagymás kolbászt enni,16 együtt mosni a mosónőkkel a befagyott folyón, a nyitott léknél, és piszkos kis gyerkőcöket háton, batyuban cipelni. Bőségesen enni és a hóra guggolni vándorcigánynők módjára, akik úgy tudnak szaladni, mint a túzok, és a berkekben, nyíresekben varjúfészkek alatt születnek és halnak.
Evelin kis termetű volt és fekete hajú. Szerette a piros színt. Otthon a maga mulatságára cigányleánynak öltözött, kártyát vetett Montmorencynek, és tíz gyereket jósolt a hervatag kisasszonynak.
