II A régi Evelin visszatér
II
A régi Evelin visszatér
A régi Evelin visszatér
Álmos úr egy napon meghalt.
Ezt minden esztendőben megcselekedte, amikor Evelin kisasszonyt huzamosabb ideig látta, s rátört a szerelem, farkasok kínja, szél üvöltöző zúgása. Ilyenkor hegedülni kezdett a szigeten, a viharvert és szél madaraitól lakott házban. Pitykés, ócska fehér kesztyűben és régi kamásliban pompázó kis inasa eltűnt a vackán. Álmos úr estétől reggelig hegedült a pulpitus előtt, mint egy Bessenyei-korabeli testőr, aki halálos párbajára készülődik. Régi zenedarabokat játszott kézzel írott kótalapokról, amelyekre rózsákat és női arcokat rajzolt a kótaíró pihengető keze. Francia nóták: nagymamák ábrándjai. „Német diákénekek: vándorolgató magyar urak külföldi emlékei. Bécsi valcerok: ősapák könnyelműsködve rengő parókái. Lavották és Csermákok: otthonukba megtért, az élet céltalansága felett andalgó zenészek ábrándjai.”
A zenélés alatt se nem ivott, se nem evett Álmos. Fekete frakkban, fehér mellényben és tánccipőben foglalt helyet a széken. Őszi kép csendességű arca, borongó avaron felejtett szeme, gőgösen összeszorított ajka nem egy színészkedő ember tulajdona volt. Valóban a méla, elcsendesedett, megvető magyar úr volt, aki semmit sem akar a világtól, mint egy zugot, ahonnan száműzve vannak a kellemetlen, tornászó új emberek. Ahol csak kézmozdulattal, alig hallható szóval intéződik el az egész élet. Nevezik ezt melankóliának is, de mégis nagyszerű emberi tulajdonság, mert királyi, mint a gőg.17
Ő ezeket az órákat úgy nevezte: eltávolodás az életből.
Nem kellett nagyokat lépni magányosságából, hogy sikerüljön a művelet. A ház, amelyet egy bolondos őse épített a bozontos, rejtett szigeten a sárga faj elől, amely egykor elözönli Magyarországot és Európát, a halál, az elmúlás tanyája volt. Ezen a házon, ebben a házban semmi sem akart élni, mert az élet unalmas, céltalan napok sorozata. Az egészben csupán az előkészület érdekes: az elmúláshoz. Az esőcsatorna úgy hal meg, mint egy kiszolgált kutya. A szék megsántul, mint a nagyapa. Az almáriom szédülni kezd, mint egy kövér öregasszony. A lámpa bágyadtan világít, a fal leomlik, az üveg minden látható érintés nélkül eltörik, a szőnyeg hajzat módjára kopik, a háztetőn a kémény fáradozva leheli a füstöt, mintha ő is megunta volna az életet. Mindenki készül elmendegélni, mint a vándorlegények a csárdából, ahol megszokott lett a bor, és kopott az ábrándból szőtt mámor. Az arcképek, amelyeket fiatalkori rajongással néztek egykor a falon, megsárgultak, és szinte eltűntek a tekintet előtt. A szívben hordott ideálok, tarka hangzatok, magányos nyávogások, egyedül dúdolgatott dalok, rejtegetett szőnyeg módjára kiteregetett gondolatok az éjszaka halk óráiban. Könyvek sokatmondásai, napszállatok hulló pora, reggelek kismacska módjára ugrándozó kedve… mind-mind eltávolodnak, mint a gyermek megunt játékszerei.
Furkósbottal ront ki barlangjából a magánakvalóság, mint a remete, akit álmában megzavartak. A kedv fagypontra süllyed. A mogorvaság fekete fellegként húzódik az erdő felé. A szél vonít éjszaka, mint egy szörnyű eb, amelyet nem fog a puskagolyó. Az engedelmességhez szoktatott bútorok ellenséges szomszédként megütötték a lakó térdét és könyökét. A tükör elhalványul a falon, vagy talán az arc, amely fanyaron, fanyalogva megnézi magát, mint egy pókhálós fotográfiát, amelyet érzelmes kezek helyeztek el egy temetői sírkőbe. A szem sötétjében apró, kis úszkáló pontok tünedeznek fel, csónakok, amelyeken a partról az öreg, nagy hajóra szállítják bús képű hajósok a poggyászt és az utazót, a búcsúzó életet.
A csöndes ember ilyenkor meghalt.
A hegedű dalaiban elbúcsúzott mindattól, ami kedves és kellemes volt életében. A kis, fekete kótajegyek sövényéből baráti arcok bukkantak fel. Zöld épületek, vadszőlős tornácok, nyújtózkodó ebek, messzire hangzott barátságos köszöntések, víg szemek és maslira18 kötött nyakkendők. Férfiak, pajtások, akik poharat emeltek nőért és hazáért. Fehér asztalok, hűvös lugasok, szép, hosszú őszök, dércsípte falevelek, gyümölcsillatok és tájak, amelyeken boldog volt, anélkül, hogy akkor tudott volna a boldogságról. Hosszan ásító évek, jegenyefákkal szegélyezett gyalogösvények, fodros vízfolyások játszi kéményfüstök, messziről csikorgó kutak, barna kapuk és ágyak, amelyekben gyönyörű csendeseket lehetett álmodni. Egy téli, bunda-szagú utazás, majoránnaillatú kocsmaszoba, deres ablaküvegekre írott női név és a frissen hullott hóban ácsorgás egy kis lábnyom felett. Karácsonyfák alatt fehérlő nők, húsos, puha, ölelésre termett lusta asszonyok, regényes lányok lengő harisnyakötői, vörös csíkú szőke hajak és gyűrűs, hosszúkás kezek, amelyeknek érintése egykor egyértelmű volt a boldogsággal. Imakönyvek jellemző fohászai, feszületek a keresztútnál, nagydobos ünnepnapi misék a gyermekkorból, bohó séták a várhegyen, kemény lábú kislányok és apró fülkagylók, amelyeknek tulajdonosaira már nem is emlékezett. Betegségek, amelyekből oly jó volt lábadozni, mint tavaszt lehelni, ébresztőóra berregésével jelzett hideg, kriptaszagú hajnalok, postakocsisok útszagú, bő köpönyege és az útitársnő titokteljessége. Felejthetetlen ebek és nagy fák az udvar sarkában, furcsa öregemberek, piros őszi alkonyatok, kiáltó madarak és mesemondó öregasszonyok… Az élet suhant tova a hegedülésben, amely után meghalt Álmos úr. Karosszékbe ült, olvasót csavart a kezére, lehunyta a szemét, és meghalt, mert meg akart halni.
A pitykés inaska lóhalálban ment jelenteni a bekövetkezett eseményt Evelin kisasszonynak.
Evelin csizmát húzott prémes szoknyája alá, befogatott, és szánon átkelt a téli Tiszán, csupán két nagy kutyát vitt magával.
Az Álmosok mindig meghaltak a nőkért. Ezek az álmodozók, hidakon ácsorgók, nagy fejű fűzfák között sétálók, az ősz vörösborszíneiben kis, magános padokról merengők: most már olajban és cinóberben megfestve függtek a szigeti ócska házban, amelynek francia födelét oly sűrűn belepte a moha, hogy a gólyák leszálltak reá, mint a rétre. Csupa Álmos Andorok keskeny arca volt itt, mintha csak félkedvvel, bizonytalankodva, negyedrésznyire mindig árnyékban maradva jöttek volna a világra. Az igazi, a hatalmas alakjuk odaát maradt a túlvilágon, mint egy fej nélküli, néma vitéznek a komor testrészei. Ide csak a nőiességük ért el, mint egy virágszálnak19 a fehér bóbitája, amelyet benyújtanak a nyitott ablakon. Ott gunnyasztottak a halott felett, szempillarebbenés, csodálkozás nélkül. Körülbelül száz esztendő óta a család minden férfitagja önkezével vetett véget életének. Ünnepélyesen, megfontoltan haltak meg ugyanazon betegségben. Nő miatt, szerelemből, boldog elhatározással, áldást mondva, és hosszadalmas végrendeletet szerkesztve.
A bolond Álmosoknak hívták őket.
A családnak nagy kiterjedésű birtokai voltak valamikor a Felvidéken, amelyet bizonyára nem a gyengédség útján szereztek. Száz esztendeig vadásztak a gazdag özvegyekre, pénzes öregasszonyokra, nagy hozományokra az Álmosok, mint a ritka fajta kócsagokra a tiszai nádasokban.
Ez volt a családnak fénykora.
Várromok, erdőségek, kastélyok jutottak birtokukba. Asszonyok átka, bebörtönzött hitvesek jajgatása, majd a másvilágra küldött feleségek bús és bosszúálló árnyéka kísérte az Álmosokat. A régi világban rövid úton bántak el az asszonyokkal. Vad tivornya ömlő mámora, szüzek piros vére, őrjöngő vadászatok tombolása altatta el a lelkiismeretet. A legtöbb kísértet ebből a korszakból maradt fenn a várkastélyokban. A szegény asszonyok mit tehettek egyebet? Fehér lepedőben sétáltak vissza a másvilágról, és riasztgatták az unokákat. A kísértetjárás nem pusztán a nép fantáziájából nőtt ki, mint a kövirózsa a várfalon. Bagolyhuhogássá válott átkok, visszhangos sírboltok és rejtelmes, holdfényes erdők állnak a messzi múltakban a magyar családok történetében. Nem is volt valami nagy ritkaság, hogy egy-egy brontesz férfi három-négy feleséget elnyúzott életében. Az öregek oly vígan nősültek, mint a fiatal férfiak. Lopták a nőt, ha másképpen nem ment. Az oltár lépcsőjéről a vetélytárs vére csurgott alá. Riadt, meggyalázott lányok takarták el a szemüket az esküvőn. És a tőr mindig kéznél volt, hogy azt valakinek a szívébe mártsák. A régi családi történetek mind hasonlítanak egymáshoz. Az asszonyok akkor voltak a legboldogabbak, midőn a férfiak távol jártak, és ők egyedül ringatták a bölcsőt. S maguknak választottak szerelmet.
Aztán a sok erőszakosság után fordulat támadt az Álmos család történetében.
Valami szőke boszorkányt loptak valahol, aki hegyi patak medréből hozta szeme kékségét. Hajlékony volt, mint a nyírfa, midőn20 ezüstfényű. És úgy belekapaszkodott a férfiak üstökébe, mint az ördögszekér. Beszélgetni tudott a füvekkel, a vén fákkal és a keresztutakkal. Az állatok megértették a hangját. A szélmalom vitorlái megállottak, midőn rájuk fújt.
Evelinnek hívták a boszorkányt.
Evelin ráncba szedte a férfiakat ebben a családban, ahol a nőket ládába zárva tartogatták, mint az óezüstöt. Gyanútlanul vette őt feleségül Álmos Ákos, a jelenlegi halott apja, a forradalom előtti években, mint a harmadik férje egy ezredes és egy magas állású hivatalnok özvegyének.
Evelin előbbi két férje egyforma végzetességgel párbajban esett el, mert ez idő tájt így is meghaltak a férfiak. Az ezredes szívét epée fúrta keresztül, miután keserves féltésében párbajra szólított fel egy kóbor franciát, akinek nem volt egyéb foglalkozása, mint a „Török Tsászár”-ban a fáraóbank mellett üldögélni vagy biliárdon mérkőzni becsípett sertéskereskedőkkel. A gyanús idegen szemet vetett egy párizsi táncosnőre, aki történetesen a Nemzeti Színházban vendégszerepelt. Esténként ott hagyta a játékot, és kőszoborként, összefont karral álldogált véletlenül a páholy alatt, amelyet másodnapokon Sükray ezredes bérelt. A táncosnő a második és harmadik felvonások között lépett fel, tündérként előrelebegett a színpadon, és földöntúli lény gráciájával lejtett egy saját találmányú táncot.
– Ó, mint szeretem önt, asszonyom – sóhajtotta a páholy mellvédje alatt a kőszobor, és történetesen az ezredesnére vetette a lángoló két szemét, amelyet pedig csak azért kapott a teremtőjétől, hogy azzal Buzinkai (híres pesti kártyás) manipulációit ellenőrizze, és sikerült csel esetén kezével jelentősen és észrevétlenül megkopogtassa a kártyás vállát.
Az ezredes világosan hallotta a francia szavakat. Elég volt egy futó pillantást vetni neje örömtől felragyogó arcába, hogy gyanúja sötét keserűséggé váljék, holott eddig otthonukban, a mennyezetes ágyakban gyakran beszélgettek a bolond franciáról, aki reménytelenül szerelmes a színpad hideg csillagába.
Sükray nemesember volt és katona. Halk hangon felszólította nejét a csendes távozásra, mielőtt a produkció befejeződne, és ismét teljes fényben ragyogna fel az aréna. A tündértánc alatt ugyanis csaknem vaksötétség borult a nézőtérre, az akkori pesti szívtolvajok21 nem kis örömére, akik felhasználták az alkalmat, és levélkéiket vagy szavaikat láthatatlanul hölgyeikhez csúsztatták.
Evelin megrendülve kapaszkodott férje karjába, aki csendesen a lózsi hátterébe vezette. Midőn Evelin már az ajtón kívül volt, az ezredes történetesen megfordult, és előre levont és összegyűrt fehér kesztyűjét könnyed mozdulattal, mint egy labdát, a francia lovag arcába dobta, aki a páholy alatt szokott mozdulatlansággal állott. A kesztyű érintésétől a gavallér megingott, mintha taglóval ütötték volna fejbe. Láthatólag elhagyta vére az arcát, szempillái fájdalmasan lezárultak. Kétségbeesett volt, mint Pest legszerencsétlenebb gavallérja. Csak akkor vette fel arca mindennapi hetykeségét, midőn a páholyajtó végleg bezárult Evelin s az ezredes mögött, és a további színészkedés feleslegessé vált.
Tíz esztendővel előbb vagy később a gyanús franciát az ezredes átadta volna a rendőri vagy katonai börtönnek, őrizet céljából a legközelebbi tolonctranszportig. Ellenben éppen romantikus korszak volt, mindennap lehetett eseteket hallani a szalonokban a férfiak nagylelkűségéről és önfeláldozó szerelméről. A nők szerelmesek voltak a színpadi hősökbe, és a legtöbb pesti dáma hajlandóságot érzett magában, hogy megszökjön az útjába vetődő táncmesterrel vagy muzsikussal.
Az ezredes tehát megjegyzés nélkül tudomásul vette másnap délben a francia két hasonszőrű barátja szájából, hogy a szemtelen uracs, akit tegnap este a színházban megsértett, francia nemesember, rokonságban áll Szent Lajos családjával, vagyonát és rangját a múlt századbeli forradalom miatt nem élvezheti… Amint közönségesen a francia markőrök és szélhámosok mondani szokták, akik bekalandozták egész Európát, az életüket rendesen egy német várbörtönben végezték, mert a teutonok nem ismerték a tréfát.
Az ezredes Asszonyfái és gróf Leiningen kapitányokat kérte fel ügyének gyors elintézésére. A tisztek kénytelen-kelletlen respektálták a francia vallomását, amely szerint a fegyverforgatások közül csupán a vívótőrhöz tud, holott ezredesünk görbe magyar karddal verekedne.
Az akkori lovagias jogszokások azonban világosan rendelkeztek a megsértett fél javára. A tisztek mellőzték a hosszadalmas jegyzőkönyveket, mindketten csupán magánnaplójukban jegyezték fel az22 eseményeket, amely naplónak kivágott lapjai későbben teljesen felmentették őket a katonai parancsnokság előtt.
Egy kora tavaszi reggelen volt a találkozás az ellenfelek között a városerdő azon részében, amely a mostani Lövölde tér mögött terült el. Szándékosan választották az elhagyott helyet. Ez idő tájt ugyanis többször előfordult, hogy a nők, akikért a férfiak kardélre, vagy pisztolyra kiálltak egymással, behatoltak a „Hétválasztó” tánctermébe vagy a kaszárnya lovardájába. Gyászruhában, sikoltozva vetették magukat a bajvívók közé, és keserű ízű színpadjeleneteket rendeztek. Sükray ezredes teljesen titokban intézte ügyét, de nem állhatott jót ellenfele diszkréciójáról. Különösen, mióta észrevette, hogy Evelin az elmúlt két éjszaka csak szimulálja az álmot a mennyezetes ágyban. Szíve hevesen dobog, és olykor hangosan, önfeledten sóhajt. Az ezredes, ki bús gondolatok között, mozdulatlan feküdt a felesége mellett, egyetlen arcizmával sem árulta el, hogy tudomása van az asszony ébrenlétéről.
Azon a végzetes, ködös reggelen is lábujjhegyen akarta elhagyni szobáját, miután a felesége fekhelye felől semmi nesz nem hallatszott. Midőn az ajtót csendesen felnyitotta, Evelin párducként vetette fel magát a habos, szalagos párnák közül.
– Ó, a nyomorult… Hát még meg sem csókol, mielőtt elhagy? – kiáltotta magából kikelve, és most látható volt ónos, beesett, álmatlan arca.
Az ezredes még egyszer nyugalmat erőszakolt sajgó szívére. Halk udvariassággal előbb az Evelin kezét, aztán a homlokát érintette ajkával.
Az asszony vad, féktelen zokogással dobta vissza testét a párnák közé. A nemes Sükray Kamilló, ezredes a Hunyadi-féle fehér parolisoknál: utoljára csendesen behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját. Sükray ezredes fájó szívvel vette lépteit a városerdő felé.
Bármit mondanak a lovagi regények elkeseredett, dühös férjekről, akik gondolkodás nélkül megölik hűtelen nőjüket: az asszonyok csalása elsősorban fáj, szentimentálisan, gyáván, búsan… Csak azután jön a szégyenkezés, medve módjára két lábra emelkedő hiúság és a kivédhetetlen, dühös bánat.
Sükray elhatározta, hogy a párbajban megöli a franciát, akinek minden valószínűség szerint titkos viszonya volt nejével.
Ki ismerné a nők rejtélyes érzéseit, rejtettebb útjait, soha be nem23 vallott kalandjait? A Szent Cecíliához hasonlatos drága úrnő, aki az estélyen harmatozva illatozik, délután talán a kamarai erdőcskében járt a titokzatos lovaggal, és térdén még látszik a hangyamarás… Üde, jó szagú szája választékosán ejtegeti a keresett szavakat, amelyeket boldogtalan versírók vagy csapzott regényírók műveiből tanult, mindenkit bámulatba ejt szellemes társalgásával – míg egy órával az ünnepély előtt fékevesztett szerelmében talán olyan szavakat váltott titkos kedvesével, mint egy matrózkocsma szolgálója… Az angolkisasszonyok és a nőneveldék kifogástalan magaviseletre, illatos szerénységre és szemérmes táncra oktatják növendékeiket, amely dolgoknak nagy hasznát vehetni a nagyvilágban, de bolondul, boldogul, boldogtalanul fogvicsorgatva szeretni mégiscsak az elzüllött lovagoktól tanulhatnak az úrhölgyek, szemétférfiaktól, akik utcanők kitartottjai is voltak. Vajon melyik unatkozó asszony ne szeretne megismerkedni a szerelem misztériumaival?
Ilyeneket gondolt magában a nemes Sükray ezredes, amíg a párbaj színhelyére tartott, mert valamikor hadnagy is volt őkelme, amikor nem tartotta még oly szentnek a tizedik parancsot, mint mostanság, midőn az ő poharában illatozó virágszálat érintette a tisztátalan kéz.
A bajvívók fekete selyeminget viseltek mezítelen testükön, és a második menetnél lángba borult kedvvel támadó ezredes függve maradt a francia vívó tőrén, mint egy bábaszarka a sövény tövisén. Az epée szívét szúrta keresztül, s néhány pillanat alatt végzett a daliás férfival.
A kapitányok komolyan felszólították a kóbor lovagot, hogy hordja el magát a városból, mielőtt velük gyűlne meg a baja. A francia kijelentette, hogy ezt addig nem teheti, amíg az özvegy ezredesnétől bocsánatot nem kér… Felszólította az urakat, hogy mindaddig maradjanak a holttest mellett, amíg ő visszatér az ezredesnétől. S azután a legközelebbi úton menekül a városból.
A lesújtott urak tanácstalanul néztek egymásra. A francia meglepő vakmerősége elnémította szavukat. A lezárt szemű holttest mellén indult csak meg újult erővel a vérsugár, mintha halottaiban is hallaná az ezredes a készülő becstelenséget.
– Mennyi időre van önnek szüksége? – kérdezte végül Asszonyfái kapitány.
– Körülbelül harminc perc alatt végezhetek.
– Siessen ön.24
A francia felkapta szárnyas kabarját, fejébe nyomta köcsögkalapját, és gyors léptekkel elhagyta a viadal színhelyét. Valóban felkereste volna a szőke Evelint, hogy a húzódozó kapitányok helyett elsőnek közölje vele a gyászhírt: erre nincsenek pozitív adatok. Evelin, aki egyedül beszélhetett volna a találkozás körülményeiről, hallgatott, mint ahogy a nők annyi találkozást az életben bölcsen elhallgatnak.
Asszonyfái és Leiningen estélig őrizték ezredesük holttestét, mint Krisztust nagypénteken. Aztán kocsira tették a hullát, és a cinterembe szállították. Evelin először vette fel a gyászruhát. Szőkesége, fehér nyaka, suhogó szoknyája, drágalátos kis keze csakhamar megszerezte neki második férjét is, Burman Paul urat, aki a budai helytartóságnál magos hivatali tisztséget töltött be.
Burman úr ugyancsak agglegény volt negyvenöt esztendős koráig, mint a megboldogult ezredes, akiért a főváros valamennyi templomában rekviemet mondatott már Evelin. Nyalka, szertartásos, élces férfiú volt Burman Paul, aki szívesen látott vendég volt az asszonyok körül a pesti előkelő polgár- és kereskedőházaknál. A férfiak e korban még titoktartók voltak, Burman úr egyetlen feledékeny pillantással sem árulta el az asszonyokat, akik valaha kedvesek és kegyesek voltak hozzá. Csupán abból a körülményből lehetne egyet és mást következtetni Burman úr életmódjáról, hogy a női öltözködés titkait úgy ismerte, mint egy varrónő. Pontos tudomása volt a fehér harisnyákról, amelyeket a nagymamák fáradhatatlanul kötöttek, hogy leányaik mindig tiszta strimpfliben járjanak a budai hegyek között. Burman úr ismerte a pillangókat, amelyek a térd fölött foglaltak helyet, és csak a holdvilággal kacérkodtak. A hosszú, cikcakkos barchentnadrágok szenvedélyes barátok módjára éltek az emlékezetében. Az éberlaszting cipőket egyetlen fogással tudta levenni a nők lábáról. Tudott a monogramokról, amelyeket az ingbe, a szív fölé hímeznek, és arra valók, hogy szegény lányok belevakuljanak. Hej, Pesten mindig választékosan öltözködtek az asszonyok. A szoknya széle habtiszta volt, a fodor elragadó. Bizonyosan mindig mostak és vasaltak a nők, mikor egyedül voltak.
És ez a Burman úr, aki soha, egyetlen szóval sem árulta el, hogy tudna talán még az amulettekről beszélni, amelyek a pesti nők ruhája alatt, a nyakban elrejtve függnek; aki selyempárnácskán aludt ebéd után Lövész utcai otthonában, amely párnácska női hajszálakkal volt megtöltve, amilyen emléket a nők csak annak adnak, akit nagyon25 szerettek; aki asszonycipőket, elfelejtett alsószoknyákat, felejthetetlen harisnyákat, vállfűzőket, zsebkendőket, kalaptollakat érzelmes becsben tartogatott lakásán, és a sárga selyemfüggöny mögött téli délután el lehetett ábrándozni a nőkön, akik valamikor szívdobogva, minden tagjukban remegve rántották meg a csengettyűzsinórt, és első szavuk a komoly esküvés volt, amely szerint soha többé nem teszik be a lábukat ebbe a lakásba, mert meghalnak a veszedelemtől, a félelemtől… a szekrényből előkerült a nők pongyolaruhája, amelyet már régebben elhozott Burman úr… papucsban szaladgáltak a vendégek, és számon tartották B. P. fehérneműs szekrényét… oly boldogan telepedtek le a karosszékre vagy a díványra, mintha egész életükben ott akarnának maradni, végképpen elfelejtették az intézeti nevelést és a társadalmi illemet, dalolgattak, gyermek módjára hancúroztak, elfátyolosodott szemmel nézegették Burman úr gyűjteményét, kézzel festett képecskéket, egy középkori mise jeleneteit… És sohasem árulták el a pesti asszonyok, hogy látták egymás emlékeit a Lövész utcai házban.
Burman úr olyan szerelmes lett Evelinbe, hogy a gyászév leforgását türelmetlenebbül várta, mint gyermek a karácsonyt, és Evelin kívánságára megsemmisített minden emléket, amely a múlthoz fűzte. Volt dolga a vén cserépkályhának, amíg az az egykor életrehevítő tavaszt, húsvétot hirdető szerelmeket mormogva felégette, megemésztette. Csupán egyetlen kulcs maradt meg Burman úr hatalmas férfiasságából. Az ürömi orosz kápolna álkulcsa volt ez, ahová anno dacumál elcsalogatta a nőket, akik nem merték átlépni a Lövész utcai küszöböt. Evelin a kulcsot magához vette egy féltékenységi jelenet kíséretében, és Burman úrral való házasságának hatodik hónapjában már hasznát is vette a kápolna kulcsának, ahol a muszka hercegnő, az egykori nádorispánné ájtatos sírboltban feküdt.
(Pesten kevés volt az óhitű nő, aki magába szállott volna e megszentelt helyen. A katolikusok, reformátusok, zsidók, akik a maguk templomaiban a szemüket sem merték felvetni, félvén Isten közelségétől, az orosz kápolnában a bűnösség érzése nélkül andalogtak Burman úrral, a helytartóság magas állású tisztviselőjével. A budai hegyek több pesti kiránduló hölgyet ismertek, akik korán reggel felkeltek, kocsira ültek, s megbízható barátnővel Ürömre utaztak, ahol már várta a drága percet Burman úr, és türelmetlenül vizsgálta a muszka pópa kegyszereit.)26
Burman úrnak nemsokára alkalma nyílt tapasztalni, hogy Evelin ájtatos teremtés. Alig múlott el hét e szép tavaszon, hogy Evelin mellőzte volna az ürömi kirándulást.
– Csak ott tudok jóízűen imádkozni – mondá az asszony, és Burman Paul úr csodálatosképpen nem kételkedett az asszony igazmondásában. A férjek saját feleségükről mindig valami emberfeletti önmegtartóztatást feltételeznek. A világért sem mernék elhinni, hogy az ő feleségük hasonlatos amaz asszonyokhoz, akikkel legénykorukban bőven volt dolguk. Burman úrnak bizonyos megelégedettség töltötte el a szívét, midőn neje Ürömre kívánkozott, hogy ájtatosságát végezze.
Míg egy névtelen levél, amelyben Burman úr felismerte egyik régi barátnője keze vonását, felnyitotta a hiszékeny férj szemét. „Evelin polgári férje mellett ismét megkívánta a hadseregbeli tisztek fehér kabátját”, mondta a levél, amelyet Burman úr eleinte elbizakodottan dobott el.
Persze, féltékenyek az asszonyok a feleségemre – gondolta magában. – De most már elég volt a harapásokból, kínzó, titkos, félelmes szeretkezésekből, megcsalt férjekből, nyugtalanságokból… Elég volt az ügyefogyott asszonykákból, akik miatt a kötelet a nyakamon éreztem.
Ámde a névtelen levél ismét felkereste Burman urat hivatalában. Figyelmeztette a levélíró, hogy a nők mind sajnálják Pesten a szegény gavallért, akit egykor mindnyájan kedveltek. A szalonokban nem is említik őt másképpen, mint „a szegény embert”.
Burman úrnak kivörösödött a halántéka.
Midőn a harmadik figyelmeztetés is megérkezett, Burman Paul kiegyenesedett, mint egy jegenyefa; összeszorította az öklét, és elhatározta, nem tűri, hogy tovább is gúnyt űzzenek belőle. Neje után lopózott, midőn az legközelebb az üromi kápolna látogatására indult. És Evelint sikerült is tetten érni egy macskabajuszú vértestiszttel, aki oly áhítatosan térdepelt a kápolnában Evelin előtt, mintha az szentkép lett volna, amelyet még senki sem érintett.
– Szegény szamár – kiáltott fel Burman úr, és egyben arcába köpött Evelinnek.
– Remélem, megbosszulsz – süvített villanó szemmel Evelin, és a becsületes vértestiszt csakugyan párviadalra hívta Burman urat.
A viaskodás valóban megtörtént, és Burman úr meg nem érdemelt27 halálával végződött. A városerdőben, talán éppen azon a helyen, ahol az ezredes vére kiömlött az avarra, arccal elterült a földön Burman Paul úr, miután a vértes golyója homlokon találta. Fel kell jegyezni, hogy a magas állású hivatalnok igen nyugodtan viselkedett a párviadal alatt, és szekundánsai előtt többször kijelentette, hogy ha meghalna a párviadalban, halála feloldozás lesz számára, mert mindazokért a férjekért nyeri szomorú végét, akiket megcsal a hitvesük, akik pontosan végrendelkeznek.
Minden vagyonát Evelinre hagyta, miután az utolsó éjszakáján Evelin bocsánatot kért tőle, bevallotta, hogy a névtelen leveleket ő írta, mert kételkedett férje szerelmében, kijelentette, hogy mindig csak őt (B. urat) szerette, mint a növény a termőföldjét, megvigasztalta, előkészítette a halálra, és sok örömben részesítette.
Evelin tehát harmincéves volt, midőn azon bizonyos Álmos Ákos felesége lett, akinek ő a negyedik hitvese volt.
Álmos Ákosról – a mostani Álmos apjáról – annyit tudunk, hogy nyugodt, jó álmú, rendes emésztésű, egykedvű falusi gavallér volt, aki minden nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül temette el három feleségét. Az asszonyok kelengyéjéből kiválogatta a használható ruhákat, cipőket, bundákat, ingeket, s gondosan eltette a következő asszony részére. A negyedik feleségénél már fel sem huzatta újra a hitvesi ágyat, amelyben a harmadik asszony meglehetős kínos körülmények között kiszenvedett. Mérget ivott a szerencsétlen nő, és a bábák, kenőasszonyok mindent elkövettek, hogy a gyomrából eltávolítsák a növényt. A csúf tengeri betegség nyomai ott maradtak a hálószobában, midőn Álmos Ákos az elkényeztetett Evelint Pestről vidéki kastélyába hozta. Evelin elájult.
– Szegény feleségem – mormogta Álmos –, bizony nem volt gusztusos az elmúlása. A te hivatásod, hogy a házat rendbe szedjed.
Evelin tűrte a verést is, mert vándorlegényekkel, parasztokkal, kóbor muzsikusokkal vigasztalta magát, amit nyugodtan elmondott mindig az urának. Álmos Ákos ordított, mint egy oroszlán, s napról napra jobban szerette a feleségét. Az öregedő férfi kétségbeesett, álomtalan szerelme volt ez.
Álmos Ákos úgy szenvedett, mint egy fajdkakas, amelyet megszárnyalt egy orvvadász. Széljárta, andalgó, ködfátyolával játszadozó Nyírségen ő volt a legboldogtalanabb ember. A férfiak nevettek rajta, a nők megvetették, senki sem sajnálta, csak az udvari bolondja,28 egy kicsapott diák, aki azelőttiben bizonyosan segédkezett az asszonyok temetésénél. Az öregek még emlékeztek, hogy Krucsay alispán leüttette a fejét hűtelen feleségének. Pipogyasággal vádolták; öreg már a legény, tüzes a menyecske, mondták a jóakarói; ki kellene verni a vármegyéből az ilyen hitvány férfit, vélekedtek mások. Elbujdosott szégyenével ide, a tiszai szigetre, ahol azóta az Álmosok laknak, miután valamennyien restellnék anyjuk repedt sarkát. Kezet csókolt a feleségének, mert ide a magányba követte.
De mi történt az erős, hatalmas férfival, aki belenevetett az asszonyok arcába, akik őmiatta hullatták könnyeiket? Mi okozta a változást e megvető férfiúnál, aki szóval, csókkal, simogatással fösvénykedve bánt az asszonyokkal; ünnepnap volt, ha észrevette gyengéd furfangjaikat, kedveskedő mesterkedésüket? A brontesz ember megrokkant, mint a kapufélfa, amely idejét túlélte. Vörös szemmel figyelte a felesége mély, egészséges álmát, leste az alvás közben elhangzó gyöngéd nyögdicséléseket, duruzsolásokat, sóhajtásokat, amelyeket felszívott a szívébe. Neveket szeretett volna álom közben hallani, amely neveknek a tulajdonosait másnap megöletné, megveretné, szurokban és tollban meghempergetné, s így verné ki a határból. De az asszony játszott álmában, mint egy komédiásné. Gőgicsélve nevetgélt, és Ákos nevét rebegte fátyolozott hangon. Úgy ölelte meg a párnát, mint egy szerető izmos nyakat. Mindent ígérő szája csókra csucsorodott, mintha egy pólyás babához vagy egy mézeskalács huszárhoz beszélgetne. Muzsikált a lélegzetvétele, mint a kis verkli, amely régi magyar házak komor ebédlőiben ezüstös hangon játszott bécsi valcereket. Kimondhatatlan gyönyörűségek áramlottak a nyakából, a vállából, kövérkés lábából. Drágalátos, ízletes, körte-édes szerelem, amelynek nincs szüksége arra, hogy a lehunyt szemek más nők alakjait varázsolják az eleven helyébe, és a bujkáló gondolatok távoli édes nők emlékeit idézgessék, mint a nyugalmazott testőr nedvesíti szája szélét a szép királyné emlékével, akinél fiatalkorában szolgált. Az a szerelem áradt Evelin lábujjából is, amely mindenért kárpótol a földön. Gyönyör volt a hajában, amely barnán, üdén göndörödött nyakán, amely hajszálakért a régi korban a lovagok a Szentföldről visszajöttek. A válla királyságokat ért. Egy csókjáért, öleléséért szívesen megy a vérpadra a szerelmes férfi, mert mindent megtudott, ami az életben titok és rejtelem, midőn e csodálatos nő felhagyott a vonakodással.29
Álmos Ákos, amíg Evelint elnézegette, álmában, habfehérségében, barnaságában, hajlandó volt megérteni az ezredest és Burman urat, akik meghaltak ezért az asszonyért. Ah, szívesen áldozná ő is életét, ha Evelin megbocsátaná neki durvaságát, közönyét, gorombaságát, amelyet akkor alkalmazott, midőn e nő először belépett házába. De Evelin nem felejtett, nem engedett, kinevette a fenyegetéseket, szemrebbenés nélkül nézett a vadászpuska csövébe, és vállat vont a kilátásba helyezett halálos ígéretekre. Nem rendült meg Álmos Ákos térdeplésétől, zokogásától, keserűségétől. Rúgott, mint a kanca, melyet farkas támadott meg.
Így aztán Álmos Ákos éjszakáit többnyire abban a nagy, komor szobában töltötte egyedül, két gyertya között, amelyet azóta is laknak az Álmosok zordon kedvükben. Ha nem látta az asszonyt, inkább elbírta a szenvedést, amelyet ez a rendkívüli nő okozott. Francia enciklopédistákat olvasgatott, Anglia történetét és Kármántól Fanny hagyományait. Ezek a könyvek ma is megvannak, és a kellő helyen be van gyűrve a lap, ahol a szenvedő férfiú az olvasást abbahagyta. Felvette a töltött pisztolyt, és órákig nézegetett annak csövébe. Későbben – a második télen – inni kezdett (előbb korai ősz könnyű felhőihez hasonlatos mámorú kerti borokat, amelyeknek elfogyasztása nyomán legfeljebb csak annyira látszik búsnak az élet, mint a ritkuló rekettyés felett úszkáló borongás; majd aranyveretű hegyaljai borok következtek, amelyek Attila hármas koporsójába temették az élet elviselhetetlen szenvedéseit – és azután kísérteteket látott. Ő volt az a Magyarországon ismerős típusból való falusi úr, aki egész nap részeg.
Álmos Ákos tehát oly szomorúan élt, mint a tök király. Sohasem tudta elfelejteni felesége múltját. A férfiak, akik az asszony életében nagy számmal előfordultak, mint panoráma viaszfigurái álldogáltak a komor szoba sarkában, ahol Ákos úr borral hűtötte testi melegségét, fejetlen sárkányként vonagló lelkét.
Sohasem tudta kitalálni, mit kellene tenni, hogy a felesége szerelmét megnyerje, holott életében, dalia korában, nemtörődömségében, rugalmasságában, esőt, havat, hideget megvető ifjúságában egy csoportnyi nőt szerencsétlenné tett. Jól összerugdosta a szívüket, ártatlanságukat, gyengeségüket. Élt a nők kegyében, mint a siket disznó a búzában. Unta ölelésüket, természetadta vágyakozásukat, szonetthangjukat, keservüket. Bajuszt pörgetve, némán, egyetlen30 tekintettel férkőzött a sok nő képzelemvilágába, pedig a fehér harisnyás falusi nők Istent és a poklokat félték. Ha megszólalt, a hangja a szív közepébe ért. A simogatása selyem volt. Szenvedélyes csókja felejthetetlen élmény. S éjszakánként fel s alá járt, görnyedten, mindenben csalódottan Evelin arcképe alatt, amelyet egy vándorpiktor suttyomban készített – mert az asszony még olajban sem akart ura szolgálatában állani –, felnyögött, mint egy nyavalyás:
– Miért nem szeretsz, édes feleségem, angyalom?
Járt-járt az arckép alatt, mint egy holdkóros, egy éjszaka megszólalt az arckép – vagy tán az eredetije suhant a borgőzös szobába:
– Szeretni foglak, ha megölöd magad érettem – felelt egy dudorászó hang Álmos Ákos panaszaira.
Az éjek később tanácsot adtak, hogyan hajtsa végre Álmos Ákos az öngyilkosságot.
A sziget, ahol az emberek elől meghúzódott féltett asszonyával (mintha rabolta volna a kincset), javában a tiszai kiöntések között állott. A távol messzeségben terültek el a Nyír gondolattalan, egyhangú homokbuckái, setétlő rekettyések aludtak a láthatáron, mint reszkető özvegyasszonyok, a vadludak eligyekeztek e tájról az éjszaka sötét kárpitja alatt, mint menekülő szellemek, akik búcsúzóul különös hangokon kiáltanak le a bús magasságból, mintha mindazokat magukkal hívnák, akiknek itt nincs boldogságuk.
– Gi-gá! – mondják a rejtélyes, túlvilági madarak.
Így hallja hangjukat a pákász fekhelyén, de aki szereti az élet csodálatosságait, az megérthet a sötétségből érkező hangban mindenféléket. Álmos Ákos azt várta, hogy a vadludak hívják őt a túlvilágra. Elmegy innen, mint fekete, csapzott, jégszárnyú vadlúd, messze, messze… És midőn már nem leli fészkén a tojó a gúnárt, útra kerekedik ő is a hím után, az égboltozat rejtélyes országútjain. Mire felkel a nap, de a földön még sötétség van, a magosság aranytengerében úgy úszik párja után a madár, mint egy bús, aggódó hattyú.
– Gi-gá! – kiáltja a túlvilágról Álmos úr, és Evelin megalázkodva, engedelmesen utána talál az álmok országába.
Tavaszodott, a Tisza környéke telve volt boszorkánygőzökkel, mocsári leheletekkel. Álmos úr a lápban töltött egy holdvilágos éjszakát, amikor világosan látta az ég fehérségébe nyúló lajtorját, amelyen a lelkek mint apró homokszemek kapaszkodtak fel. A tavaszéj csodálatosan ragyogott a varangyos föld felett. Ködök, párák,31 füstök úsztak felfelé a magosságba a lápból, mint megholt gyönyörű nők alakjai, akik kelletik magukat a holdsugárnak. A vízikígyó most hányja régi bőrét, a halak és a gyíkok a holdtól kölcsönveszik testük fényességét, a vén, hangtalan vízimadarak most esküsznek fogadalmat az örökös hallgatásra. A föld kitárul alant, mint a kagyló, és a rejtelmes éj eljegyzi a magzatot, amelyet még nem látott emberfia.
Ekkor következett el Álmos Ákos úr tragikus halála.
A mocsárláz, amely a tiszai szigeten kígyó módjára osont be elpusztíthatatlan szervezetébe, bekúszott a torkán, a szemén, mint mérges füst, végképpen megzavarta az egzaltált férfi lelkiállapotát. Orvosilag akkor még érthetetlen módon: az úgynevezett malária, amelyet kininnel gyógyítanak, mint a legtöbb indiai betegséget, az őrültség alakjában lépett fel Álmos Ákos úrnál. Elkövetett cselekedetei legalábbis azt bizonyítják, hogy a tragikus úr megháborodott a szigeti kúriában.
Egy májusi éjszakán, midőn hosszadalmasan nézett a vörös holdba, amely gunnyasztani látszott a lápok szélén, és a rekettyések közé ereszkedett, mint egy részeg király a pórleányokhoz, megérlelődött benne a gondolat, hogy véget kell vetni szenvedéses életének. De előbb…
Az őrültek nesztelenségével közeledett Evelin hálószobájához. A kegyetlen asszony éjszakára mindig elzárta a tölgyfa ajtót törvényes férje előtt, bár az a bibliából is ráolvasta, hogy ehhez nincs jussa. Evelin vállat vont. Vajon mi köze volna neki a bibliához?
Ezen az éjszakán, mintha előre érezte volna a csodálatos asszony a történendőket, mint az időjárás változását a kisujjában, nyitva volt az ajtó, és Evelin látszólagos mély álmából arra tért magához, hogy egy kéz nehezedik a nyakszirtjére, egy reszkető, boldogságban vonagló tenyér tapad a Vénuszéhoz hasonlatos dombocskára, amely a molett asszonyoknál a nyakcsigolya alatt fekszik és csodálatos kábelek, távíróhuzalok közlik innen a menyegző pillanatait. Egy régi históriás ének is emlegeti már az asszonyok nyakszirtjét, amely hely nemcsak a legkívánatosabb, de egyben leggyöngébb bástyája is a gyönyörű várkastélynak, amelyet női testalkatnak neveznek. Evelinnek olyan nyaka volt, hogy egyformán ráillett a nyaklánc és a kötél. A szép asszonynyakak, melyek oly öntudatosak, mintha külön hattyúéletet élnének, és szinte az agyvelő parancsolata nélkül végzik tündéri mozdulataikat, látnak, hallanak, beszélnek, felemelkednek32 és megalázkodnak, már sok férfinak kergették a csizmaszárba az eszét.
Evelin csak addig tűrte a simogatást, amíg az álom kiröpült az ablakon, mint egy madár. Aztán sziszegve kérdezte:
– Miért költött fel?
– Miért… – révedezett Álmos úr. – Mert el akarok tőled búcsúzni, édes jó feleségem.
– Ezért nem hagy aludni?
Álmos úr búsan bólogatott, mint éjszakában rekedt vándorló:
– Ezért, fiam. Az élet elrepül belőlem egy óra múlva. Hűtlen macska szökik el lábamnak, kezemnek mozgásában. Jégverembe megyek lefelé síkos lépcsőkön, s az ajtót becsapták a fejem fölött. Addig az óráig, amíg élek, boldog akarok lenni. Nem gondolkozni, nem félni, nem remegni, nem visszakapni a fejem a láthatatlan csapástól… Egy óra. Behunyni vagy kinyitni a szemem: és téged látni, érezni, gyönyörűség, akinek kelyhéből sohasem ittam.
Evelin bosszúsan ráncolta össze homlokát. Alattomosan nézett a szemöldöke alól a férfira, mintha méregette volna, mennyi hitelt adjon a szavainak. Vajon nem csapja be vándorló kintornás módjára, aki szomorú nótát játszik az ablak alatt, megríkatja a szíveket, felkölti a ház bús kísérteteit, míg magában nevet, s a bort nyalogatja a bajszáról?
Evelin komoly és elszánt nő volt. Még semmit sem követett el, amit utólag megbánt volna. Most aggódott, hogy megcsalják.
– Becsületszavára? – kérdezte, inkább csak azért, hogy jobban átvizsgálja a helyzetet.
Álmos úr meghatottság nélkül, szinte különösen bólintott, mint egy falábú ember, aki spirituszban viszontlátja elveszett lábszárát.
– Esküdjön meg a feszületre – duruzsolt Evelin, miután semmi gyanúsat nem észlelt Álmos úr magaviseletén.
Álmos Ákos fél térdre ereszkedett. Evelin kinyújtotta kezét a nehéz ezüstfeszület után, amely századok óta arra szolgált, hogy megbékítse, elnémítsa a haldokló családtagok átkozódását. Fegyvernek is beillett volna ez a feszület. Segíteni lehetett a túlvilágnak, ha valaki jól meglóbálta a súlyos ezüsttárgyat.
Álmos kezébe vette a feszületet, és érthető, csendes szóval esküdött a bolthajtásos szobában:
– Én, Álmos Ákos, esküszöm a Mindenhatóra, Krisztus urunk33 hét sebére, hogy egy óra leforgása múlva nem leszek az élő-elevenek sorában, kinyújtózkodott halott leszek, aki sohasem tér vissza a túlvilágból.
Evelin beleegyezőleg bólintott.
Egy pillantást vetett az üvegszekrényében ingó óraműre, amelyen éjfélkor tizenkét apostol ment végig libasorban.
Amely óralap kopott volt a sok várakozó, kétségbeesett, halálos pillantástól, amelyet már reávetettek a szemek, amelyek színes kavicsok lettek a Felső-Tiszában. A római számok elhalványultak, a mutatók bajuszai lekonyultak, a körben járó zarándokok megkoptak. De a szerkezet fáradhatatlanul dolgozott, mintha még nagyon sok tennivalója volna a földön, utolsó óráját mutatni a szenvedőnek.
– Mikor az apostolok jönnek, ütött az órája – mormogta, s elfújta a rózsaszínű gyertyát.
Mi történt aztán Evelinnel, miután megtanította az első Álmost nőért, szerelmi örömben és búban meghalni? Mióta az Álmosoktól nemhiába kérdezik a kíváncsi nőcskék:
– Tudna értem valami nagyot tenni? Meghalni?
Evelin kilenc hónap múlva egy mélabús fiúcskának adott életet, akivel sokszor járt apja zöld sírhalmához, amely kívánsága szerint egy erdőcske szélén volt, fehér nyírfák között, mint Lenszkijé. A könyvespolcon pedig ma is ott fekszik az Anyegin (francia nyelven), s a kellő helyen begyűrve a lap.
A fiúcska a keresztségben Andor és Zoltán nevet nyerte, mint Magyarországon ez idő tájt Szendrey kisasszony, Petőfiné után divatba jött ez a név azon mamáknál, akiknek gyász volt a fejükön. A nők, akik nem tartják meg az özvegyi hűséget, messziről megérzik egymást, mint a vándorcigányok; szalmaszálakból keresztet vagy egyéb jelt hagynak hátra az országúton, amerre bolyongtak; egy báli ruha vagy egy kalapka különös viseletével tudósítják egymást, hogy férjükön kívül más férfiakat is kitüntetnek kegyeikkel. Sajátságos, de igaz dolog ez. A régmúlt világban falusi úrnők végigolvasták az estélyek névsorát, morzsabálok megjelentjeit, s messziről tudták, kinek akart tetszeni a barátnőjük, ismerősük farsangi ruhájában. Evelin az Életképek és a Hölgyfutár hasábjairól pontosan értesült a pesti eseményekről. Falusi remeteségében is részt vett a főváros mozgalmas életében. Hosszú leveleket vitt a gyorskocsi. És a divatlapokból megállapította, hogy kiknek kedvez az új divat Pesten, arcukhoz, hajukhoz34 mely kalapka illik. Ugyanezért rövidre nyíratta a haját, mint Petőfi özvegye; hegyes lábú íróasztalka szerelmet merengett; regényes naplót írt, amelyben boldogtalansága felett kesergett; sohasem jutott eszébe senki a régi férfiak közül; ellenben több levélben meghívta Lisznyai Kálmánt, a kor divatos költőjét falusi birtokára, kitekintett az ablakon, vajon megérkezett-e a cifraszűrös; midőn ötvenéves korában tüdőbajban meghalt, a Fővárosi Lapok-ban azt írták róla, hogy szép lélek és nemes honleány volt, aki híven viselte az özvegyi fátyolt tragikus férje után.
Ezek voltak ősei a halottnak, akit az élő, valódi Evelin meglátogatott a tiszai szigeten.
A régi Evelin arcképe ott függött a falon életnagyságban, s az élő Evelin az arckép alatt állott – mintha megelevenedve kilépett volna rámái közül a festmény. Csodálatos hasonlóság volt ez. Mintha a rendkívüli nő, aki annyi bajt okozott a jámbor, hiszékeny férfiak életében, úgy fűtötte a fagyos szíveket, mint egy máglya az erdőszélét, amelyet didergő favágók körülállnak – újrakezdené elmúlt életét. Neki kétszer szabad élni, mert rendkívüli; s egyetlen élet alatt nem bírja végigcsinálni a teendőket, amelyek a földön várnak reá. Mintha visszafordult volna az örök nyugalom kapujából, mert észrevette, hogy tagjai még ifjak, szeme lobog, és halott szívében nem aludt el a gyertyaláng. Visszatért, hogy még egyszer körülnézzen, új férfiakkal megismerkedjen, új pohárral igyon a szerelemből… Csak barna, dús haját hagyta a föld alatt. Midőn kibújt a föld alól, a kankalinokkal és szitakötőkkel, éppen sűrű rozsvetés borította a mezőket. Hogy haj nélkül ne legyen, koszorút csavart a fejére érett rozskalászból, vörös és szőke füvekből. Egy-egy csík barna volt hajában, mint a tigrisen a folt. A boszorkányságot és a bűbájt az első holdvilágos éjszakán megtanulta, midőn a fák alvó lombjai között túlvilági lelkek suhannak tova, mint szárnyasegerek. A fiatal nyírfákból savó szivárog, amelyet megisznak a halvány nyírségi nők, hogy örökké hajlékony maradjon a lábuk szára, és késő vénségükben is fénylő térdekkel üljenek a seprűnyélen. A férfirontást sem kell e tájon külön megtanulni öregasszonyoktól. A vadmadarak kora tavaszi hangjai lopóznak a nők hangjába, mint furcsa melódiák a Nyírség muzsikájából. A költőkacsa meleg lomhasága érezhető a nők csípőjén. Nyurga napraforgók napimádó szeme a tekintetükben. A hajukat a szél szeszélyes ujjai boronálják, mint a fiatal vetést.35
Evelin a régi Evelin arcképe alatt hosszadalmasan megállott, s egyetértő pillantást váltott az ősasszonnyal; szívfájása elmúlt, mint a gyermek fájdalma, amelyre ráfújnak; nyomban megérezte, hogy különös hatalma van ebben a házban, hol mindenki tartozik neki engedelmeskedni. Hazajött a régi asszony örökébe, akinek még szinte látszik lengő szoknyája az ajtófélfák között. Csak követni kell a nyomot. A vándorpiktor primitív olajfestményén a hosszúkás, fehér kéz előre mutatott, mint egy babonás jeladás mindenféle asszonyoknak, akik valaha e házba lábukat beteszik. Evelin követte az ujjmutatást. Álmos Andor, ősei példájára, már életében elkészítette jó szagú diófa koporsóját, és imára kulcsolt kézzel feküdt benne, frakkban, tánccipőben, udvariasan, mintha megbecsülné vendégeit, akik halottaiban fölkeresik.
– Álmos – mondta Evelin –, hát itt hagytál engem? Hogyan élhessek én most már nyugodtan tovább, midőn hiába hívlak téged?
A halott nem rezzent, pedig Evelin úgy dudorászott, mint egy vadgalamb.
– Tudom, hogy meghaltál, valóban, komolyan, ünnepélyesen eltávoztál a földről, színészkedés és hazugság nélkül lehunytad a szemed, s nem tiltakoznál akkor sem, ha tíz métermázsa földet reád borítanának. De én mégis kérlek, hogy térj vissza, mert nem tudok én már élni nélküled.
Így beszélt Evelin a halotthoz, mire az csendesen felült fektéből. Csodálkozva, de meglepetés nélkül nézett Evelinre, mintha egy kedves álom folytatása volna a leány.
– Azt hiszem, nagybeteg voltam – mormogta, és lassan kiszállott a koporsóból.
