X Pistoli temetése
X
Pistoli temetése
Pistoli temetése
Ha valaki azt hinné, hogy Maszkerádi kisasszony elmulasztotta Pistoli úr temetését – az nem ismeri ezt a rendkívüli hölgyet. Igenis, útra kelt, s rábeszélte Evelint is, hogy ne hagyják el a végtisztességet.
– Ha van igazság: együtt láthatjuk a vármegye minden latrát és céda nőszemélyét a vezér koporsója körül. A nyírségi Falstaff halt meg Pistoli személyében. Lehetetlen, hogy távol maradjanak a szegénylegények és repedt sarkú szolgálók.
Így szólt Maszkerádi, de sűrű fátyolt kötött az arcára, amely valaha hajóúton védelmezte üde bőrét. A fátyol alatt lehet sírni, nevetni, elkomolyodni. Vajon minek lesnék meg a falusiak, hogy mit gondol magában egy előkelő kisasszony, mikor a falurosszát temetik?
A koporsó diófából volt, és egyetlen ember üldögélt mellette. Kakuk volt ez, aki erre az alkalomra kiegészítette szegényes ruházatát Pistoli ruhatárából. A bő kabát és nadrág ugyancsak lötyögött az önkéntes örökösön. A kalapot papirossal fejelte ki. A csizmaszárak elállottak. A kezét folyton a magyaros szabású nadrág zsebében tartotta.
Az udvar hátterében falusiak ácsorogtak ünnepélyes csendben. Mintha még nem volna teljesen bizonyos, hogy Pistoli úr meghalt. Ki tudja, nem tréfa-e az egész. Elrikkantja magát, és dörömbölni kezd a koporsó fedelén.
Rizujlett mély gyászban érkezett.
Ez a különös asszony nem szegyellte a szeretőit a világ előtt. Csak arra volt gondja, hogy a kapitány ne gyanakodjon. Talán tizedszer vette már fel a gyászruhát, amelyet első szerelmese, egy falusi kálvinista pap halálára varratott. Azóta már sokszor volt piros a Rizujlett orra a gyászfátyol alatt, a legdallamosabb szeretők is meghalnak, mint a vén csőszök. Milyen különös, hogy kiterítenek valakit, aki még tegnap valcert táncolt, majálist rendezett, nőknek körmönfont hazugságokat mondott, vagy tépelődve járkált, mint egy bolond. Meghalnak a közönséges szerelmesek, és meghalnak a rendkívüliek. A finom emberek, akik éjjeli zenével és verssel kezdik a mondókájukat, akikből ki kellett csiklandozni a merészséget és az elszántságot és a jóra való készséget, a türelmes szerelmet és a166 gyönyörű szavakat… Majdnem minden férfiúnak van valami különös észjárása a szavak összerakásában, de sokan szeretik elmondani azt is, amit az előző nap egy lexikonban vagy egy költeményeskönyvben olvastak, ezen a vidéken Tompa Virágregéit feltalálhatni minden háznál. De meghaltak az egyszerűek, a hallgatagok, az unottak, a lassú észjárásúak és a semmibe sem vevők is. A ravaszok, az óvakodók is beleestek a bajba néhanapján, s Rizujlett eljött, hogy megsirassa őket, elgondolkozva az életükön, a tetteiken, a régen elhangzott szavaikon. A gyászfátyol kijárt mindegyiknek, aki valaha egy kedves órát töltött a háznál, amelynek Rizujlett volt az úrnője. Hazamenet pedig gyászflórt tett a halott arcképe mellé, s elmondta érte azt a könyörgést, amelyet az imádságoskönyvecske erre a célra kijelöl. – Ah, csupa merengés már az élet!
De megérkeztek mások is a Pistoli temetésére, mint valamely életbevágó eseményre. A halottak magukkal visznek egy darabot az élők életéből. Ezentúl már kevesebbet él mindenki, aki Pistoli úrral ismeretségben volt.
Eljött Késő Fáni, a „Zonett” csárdásné, valamint az „Ingerli”-ből Kövi Dinka. Amíg Pistoli élt: úton-útfélen szidalmazták egymást ez asszonyok. Gyűlölködve gondoltak egymás életére, s nem volt olyan alávaló dolog, amit el ne hittek volna a szomszédságról. Most önkéntelenül egymás mellé állottak, mintha a rangsort tartanák be. Jóval hátrább a zokogó Rizujlettnél, Evelinnél és Maszkerádinál.
Hej, ha Pistoli uram kidugná fejét a koporsóból, milyen ijedten kapná vissza! Az arcokra ugyan már nem volt egy cseppnyi szemrehányás írva, de mégiscsak eszébe juthatna egyik-másik menyecskének a fenyegetőzése. Egyik azt ígérte, hogy letépné a vetélytársnő kontyát. A másik fogadkozott, hogy csak akkor jön el a sírhalomhoz, midőn már minden elcsendesedett, vége az ünnepségnek, a sír árva, és őszinte könnyekre vár.
Úgy ki voltak öltözködve, mintha bálba vagy lakodalomba jöttek volna. Késő Fáninak két sor aranypénz volt a nyakában, Kövi Dinka tetőtől talpig kék virágos selyemben volt. A cipellőjük talpa fehér volt. Karonfogózva és büszkén álltak, mintha cseppet sem szégyellenék, hogy annak a nagy halott embernek szívbéli hozzátartozói voltak. Néha megvetőleg néztek végig a temetési gyülekezeten. Tulajdonképpen csak nekik volt joguk a síráshoz, mert ők voltak a legjobbak Pistolihoz, amíg élt. Ők nem akartak tőle semmit, csak167 engedélyt, hogy szerethessék. Ők nem rabolták el a drága idejét, kedvét, egészségét. Lehet, hogy egyéb más dolgokban vétkesek, mint általában nincsen a világon ember bűn nélkül – ámde a Pistoli-ügyben hófehér ártatlanságban állhatnak a legmagasabb égi bíróság elé. Ők voltak itt az előkelőségek, nekik volna joguk fogadni a részvétnyilatkozatokat… Összesúgtak, s elhatározták, hogy estére megtartják a halotti tort az „Ingerli”-ben. Temetés után majd szólnak néhány öregasszonynak, akik oly régen voltak Pistoli szeretői, hogy már maguk is elfelejtették az ügyet.
– Én főzöm a vacsorát, mert én ismertem a megboldogult gusztusát – ajánlkozott Kövi Dinka.
– Kakuk hozza el a cigányokat – vélte Késő Fáni. – Az én jó emberem nótáit még egyszer elhúzatjuk.
A két asszony egészen belemelegedett a fájdalomba, mint valami karácsonyi hangulatba. Az életben minden ünnepély. A halálesetnek is vannak jó és rossz oldalai. Sokszor végződött már tánccal a halotti tor.
Az udvar sarkában a szegények foglaltak helyet, akik alig töltöttek be egy órácskát a Pistoli életéből. Öreg parasztasszonyok törülgették a kendőjök csücskével a szemük sarkát, fekete ruhás iparosnék szapulták az előkelőségeket. A falusi temetések mindenkori publikuma várakozott az előadásra.
Ekkor bevonult az x-i dalárda, amelynek Pistoli tudvalevőleg elnöke volt. Kopottas, fekete ruhás férfiak, harcsabajuszúak, nyurgák, köpcösek, izgatottak. Hatan voltak a dalárok, és valamennyien gyászflórral bevont nemzetiszínű szalagot viseltek vállukon. Kissé elárvultak és bizonytalanok voltak a bevonulásnál, mert hiányzott a csapat éléről Pistoli úr önérzetes alakja. Egymás sarkára tapostak, és jó darab időbe tellett, amíg Gerzsábek, a halotti pompák mestere és a gyászjelentések kihordója elhelyezte őket a koporsó bal oldalán. Szinte csodálatos volt, hogy Pistoli egész idő alatt mozdulatlanul, szó nélkül feküdt a ládában. Mikor már helyükön voltak a dalárok, valamennyien a nyitott kapu felé forgatták a nyakukat. Mert várták a híres basszistát, aki hangjának erősítése végett beszaladt valahová egy fél messzelyre. Mayer nagyon meg akarta erősíteni a hangját.
Időközben egyéb bajok is felmerültek.
A katolikus pap üzent a harangozóval, hogy ő nem vállalkozik168 Pistoli úr eltemetésére, mert a jó úr régi istentagadó volt, és már évtizedek előtt kivált az anyaszentegyház nyájából.
De hát milyen vallású volt Pistoli?
Senki sem tudta. Egyedül a halott tudta volna megmondani, hogy hitt-e Istenben, és milyen vallás szerint dicsérte az urat. Nemigen emlékezett senki, hogy Pistolit valaha templomban látta volna.
Tehát temetés lesz itt – pap nélkül.
Evelin érzékenységét módfelett sértette az egyház távolmaradása.
– Én elmegyek – mondta Maszkerádinak, s zokogását alig tudta visszafojtani.
– Maradj – suttogta a barátnő. – Gerzsábek már elszaladt a tiszteletesért. A kálvinista pap majd eltemeti a vén bűnöst.
– Én katolikus nő vagyok – ismételte Evelin. – Én tisztelem a vallásomat. Nem vehetek részt egy eretnek temetésén.
– Hát menj – villant fel Maszkerádi. – De én itt maradok végig, még ha a sintér jön eltemetni – akkor is. Csak menj haza. Én majd gyalog is megtalálom az utat.
Evelin szégyenkezve surrant ki az udvarházból. Példáját követték mások is. Néhány öregasszony eloldalgott a koporsó közeléből, mintha ragály terjedne abból. Megálltak a ház előtt, jó távol az úton, s figyelték a történendőket.
Ámde valójában akkor lett csak izgatottá a hangulat, amikor Gerzsábek üres kézzel visszatért. A kálomista pap a szomszéd faluban jár temetni. Este előtt nem is várják vissza. Más pap meg nincs messzi vidéken.
Maszkerádi összébb vonta a fátyolt az arca előtt, hogy észre ne vegyék mosolygását.
Most előlépett Késő Fáni. Eleinte bátortalanul, később határozottan nézett körül:
– Emberek, asszonyok, mondjunk egy Miatyánkot. Elég ám az a lelki üdvösséghez.
– És a dalárda? – okvetetlenkedett Kakuk.
– A dalárdisták menjenek a fenébe – felelte Késő Fáni. – Ki tudja itt hibátlanul a Miatyánkot?
Erre ismét Kakuk lépett elő, aki mindenáron meg akart menteni valamit a temetés ünnepélyességéből, mintha egyenes megbízottja lett volna Pistoli úrnak.
Keresztet vetett, és hangosan mondani kezdte a Miatyánkot.169
Ámde hiába lopkodta el Kakuk Pistoli úr nadrágját és kabátját. A gyülekezet tisztában volt azzal, hogy az előimádkozó csak egy közönséges csavargó. Egyenkint, kettesével elszökdöstek az udvarból az asszonyok, férfiak. Legutolsónak maradt Maszkerádi és a két kocsmárosné. Míg végre Késő Fáni epésen rászólt az úrihölgyre:
– Szép maszk! Hát magát miért nem viszi már az ördög?
Maszkerádi megremegett. Végigmérte a lángoló arcú kocsmárosnét, aztán kisietett az udvarból.
Kvitt elővezette a halottaskocsit, és most nekiláttak a koporsó emelésének. Rudakat dugtak a fekete faláda alá, de az oly nehéz volt, mintha ólommal lett volna bélelve. Az izmos asszonyok és az öreg férfiak ugyancsak beleizzadtak, amíg Pistoli urat utolsó kocsikázására felültették. Kövi Dinka meg is feledkezett magáról, néhányat, halkat káromkodván.
– Tudtam, hogy nehéz ember az én drágám. De ekkora súlyról fogalmam sem volt. Úgy látszik, sok vizet ivott.
Délután három óra lehetett akkor.
Egyetlen felhő sem látszott az égboltozaton. Olyan volt az, mint a tiszta lelkiismeret. A májusi nap egyenesen állott a föld felett. Mindegy volt neki, hogy idelent temetnek. Mikor Kvitt kocsija kifordult a Pistoli udvar kapuján, nyugat felé, az ég alján egy kis felhőcske emelkedett fel, amely alakjában hasonlított egy fekete kutyához, amely a horizonton futkároz.
A temető elég messzi volt az udvarháztól. Olyan emberek laknak ezen a vidéken, akik nem szeretik a halottakat minduntalan látni. Elég baj van velük álom közben, amikor nem lehet ellenük védekezni. Belépnek a pitvarba, hosszan elüldögélnek a hideg tűzhely előtt, kiisszák a maradék bort a vacsorázó asztalon, a karjukra hajtják a fejüket, és olyan fájdalom árad megjelenésükből, hogy az álmodó másnap nekilát a gondolkozásnak: vajon micsoda halálos bűn terheli az ő drága halottját? És mennyi rossz lutriszámot mondanak! Féltett nőket beárulnak! Fájdalmas titkokat kifecsegnek! Mindenesetre jobb, ha a halottak messzire el vannak különítve az élőktől. Egy halott barátságából még nem él meg senki.
Ezen a vidéken tehát jó messzire helyezték a temetőt, mégpedig egy völgyhajlatba, ahonnan nem folyik be a faluba a rosszindulatú halottak vize, sem az öregasszonyok nedve az új borba. Csak folyjon a könnyük egymás sírjába. Úgyis szegrül-végrül rokonok, jó ismerősök170 feküsznek itt. Egyik élt kilencven esztendeig, a másik csak harmincig: mindegy, egy hús, egy vér valamennyi. Az egykori szeretők itt biztosan találkoznak, bármily akadályokkal választotta el őket az élet. A vénasszonyok elszökdöshetnek éjszaka a kedveseik után, senki sem veszi észre, hogy üres az ágyuk. Még ha melléjük került is törvényes hites uruk (amint ezt nagyon szeretik az öregek), a vén férjnek nem jut eszébe megkérdezni oldalbordáját, hogy mit csinált a szomszéd sírban az asszony kakaskukorékolásig. Jó világ van a föld alatt.
Mindenki élhet a párjával. – Sokszor járt el a temető mellett Pistoli úr, amíg élt, és különböző utazásait végezte a Nyíren. Nyugodalom fái, ciprusok, füzek, varjúfészkes akácok, méhrészegítő szagot árasztó bokrok ismerték őt, mert szerelmi kalandok lebonyolítására a legalkalmasabb hely volt a régi temető. A gondozatlan, elhagyott sírdombok mellől kipusztultak azok a vénasszonyok, akik céltalanul látogatják a temetőket. Darabos (élt 8o-ig) vagy özvegy Fitkonideszné (élt 76-ig, s közben Pistoli urat a világra segítette, lévén foglalkozása a bábaság) sírdombjain, kinyújtott bütykös lábain, szarkalábbá válott karjain jólesett a pihenés ifjú nő társaságában. P. úr nem mindig tréfából énekelte azon nótát, amely így kezdődik: „Temetőben láttalak meg először…” Torról (halott búcsúztatásról), Pthrügyről (tormakóstolásból), lakziból (menyasszonyölelgetésből), vagy Benczi Gyulától (régi magyar nóta hallgatásából) jövet: Pistoli mindig megemelte kalapját és kulacsát a temető öreg halottai előtt. „Helyetted is, pajtás!” – kiáltotta oda vén fejfáknak és sírkereszteknek. Majd máskor boros fővel (nemegyszer) végigment százgallérosában az éjféli temetőn, kíváncsiságból, vajon a halottak belekapaszkodnak-e az ő köpönyegébe is, mint az egyszeri csizmadiáéba. Ismerték itt Pistolit. Talán már várta is egyik-másik régi cimbora, unatkozó asszony.
Mentek, mendegéltek tehát Pistoli úrral a temető felé, amelynek sarkában magányosan állott egy jegenyefa, amelyet a halott örök nyugovása helyéül már régen kijelölt. Ott akart feküdni, ahol legtöbbet jár a szél, sarkon, szélről, magányosan, mintha valami kivételes helyet keresett volna a föld alatt is. Pedig csak a varjak, átutazó ölyvek szoktak hintázni a magányos jegenyén. Míg éjszaka tán a boszorkányok kötnek ki seprűikkel.
Mire az országútra ért a gyászmenet, a fekete kutya már felfutott171 a látóhatárról az ég közepére. Levetette bundáját. Előbb medve lett, aztán oroszlán, végül valamely rettenetes szörnyeteg, amelynek lába valahol Debrecenben volt, a feje meg Miskolcon. Mennydörgés remegett végig a padláson, rotyogtatva jött valami óriás a felhők között, a szél éleset füttyentett a mezők fölött, mint egy haramia, és orgyilkosok futottak végig guggoló háttal a bokrok, kerítések mögött. Baljóslatú, fülledt volt a levegő, mint a porkarikák futottak az emberek a falu felé.
Már régen elmaradtak a kísérők a halottaskocsi mögül. Nem volt ott más, mint Kakuk és a két kocsmárosné. A csavargó rettenetesen sajnálta új ruháját, de nem tágított. Pistoli áll most bosszút a másvilágról a ruhalopás miatt. Az asszonyok egymásba kapaszkodtak. Hajladoztak, bomladoztak, repkedtek, mint az őszi napraforgók. Már felhajtották a selyemszoknyájukat, levették a cipőjüket, de a száraz hátukat csak a villám járta, mint tébolyodott lovas, és a mennydörgés dolgozott, mint egy elkeseredett gyilkos. Forgott a por az országúton, egy-egy vékonyabb fa recsegve perdült ki a földből, mint az elbukott táncos a sorból. A falevelek vijjogva szárnyra keltek, mintha rokonaik, a madarak példáját akarnák utánozni. Tébolyodottan remegtek a bokrok, a füvek felborzolódtak, mintha valami különös látványtól megrémültek volna. Kvitt, a fuvaros, még eddig nem vette ki a pipát a szájából, a lovacskák lehajtott fejjel mendegéltek.
Mire a temető sarkában ásott sírhoz értek, már nem találták ott a sírásókat. Elmenekültek azok a vihar elől. De ott volt az örökdomb a nyitott sír szélén, mindnyájunknak végső stációja, amelyet a napvilágon töltünk. Szegénynek, gazdagnak állomása, ahol még egyszer kiált a jajveszékelés, imádkozik a pap, míg a sírásók komolyan tartják a kötelet. Sárga volt itt a föld, és mély a gödör. Kakuk bepillantott a sírgödörbe, és rémülten felkiáltott. Állítólag Pistoli urat látta volna a gödörben álldogálni, csak úgy, talpig fehérben, amint koporsóba fektették. De állt krétafehér arccal, és a haja a homlokába hullott; a kezét segítséghívóan nyújtogatta ki a gödörből.
De többé senki sem merte megközelíteni a sírgödröt. Az ég felzendült, mint az utolsó ítélet. A felhők felüvöltöttek. A jó ég őrjítőt sikoltott. A halottkísérők ott hagyván a koporsót a nyitott sír mellett, hanyatt-homlok futottak távoli lombos fák alá. Csak a tolvaj Kakuk172 hallotta a háta mögött Pistoli úr dörgő, csörgő hangját… Kvitt elnyargalt, mintha hirtelen eszét vesztette volna.
Aztán egy retteneteset csattant.
A kocsmárosnék messziről visszanéztek. A temető sarkán a jegenyefa úgy lobogott, mint egy fáklya. Repkedett, sziporkázott a tűz, mintha pokolból feljött lelkek ugrándoznának a lángokban. Kék volt, sárga volt, kísérteties volt a láng.
Csak futni, futni e szörnyű helyről.
Nemsokára megeredt a felhőszakadás, amely reggelig tartott.
Másnapra nyoma sem volt a jegenyefának, a koporsónak, a sírgödörnek. Üszkös, fekete föld terült el egyenlően a sivataggal. Pistoli nem volt sehol. A temetősarokban a pók font, és néha bedúdolt egy-két nótát a szél.
