IX Pistoli estéje
IX
Pistoli estéje
Pistoli estéje
Most következnek azok az események, amelyekre az életek és halálok felépülnek, mint toronyra az órák.
A kőművesek a legrégibb iparosok, ők tudják, hogy milyen alapos tudomány a házépítés. Mennyi mindent kell addig munkálkodni, amíg a puszta falakra rá lehet húzni a tetőt: vagy fel lehet állítani egy sírkövet egy nyugtalankodó emberre.
Egyikünknek az élete olyan járású, mint ördögszekér útja a kietlen mezőkön. Napközben kergeti a szél egyik határból a másikba. Jön oda is, ahol nem várták, és búcsú nélkül elmegy onnan, ahol az éjszakát töltötte. Száz meg száz ember mellett elszalad észrevétlenül, de egyszer csak véletlenül valakinek a hajába ragad. Céltalannak látszik létezése, mert gyorsabban tűnik el, mint az árnyék estefelé. És mégis sok bajt okozhat, keserűséget üvölthet, szíveket összezúzhat, rendet bonthat, nyugtalanságokat idézhet. Az ördögszekér-életűek élik ki legjobban az életet, mert egyetlen utat sem tesznek a maguk szándékából. A véletlen, a kósza kedv, a jövő-menő hangulat űzi őket, mint szerencse meg szerencsétlenség.
A másikunk oly alaposan előkészíti az élete lefolyását, mint a152 légy a lakhelyét a borostyánkőben. Nagy köveket hengerget maga körül, hogy a szél egykönnyen el ne fújhassa. Néha sikerül is a kivájt barlangban végig megöregedni, meghalni, s mindvégig elkerülni a kígyók tekervényes, sikamlós útjáról. Vannak férfiak s nők, akik valóban ártatlanul halnak meg. (Vajon kapnak ezért különös elismerést a másvilágon?) Sohasem ordítanak fel a kíntól, lelki mardosástól, a bűnök nyomorától. Ám amint a bűnösök legtöbbje nem tehet arról, hogy szerencsétlenségbe esett, úgy az ártatlanok sem lehetnek gőgösek lelki és testi szüzességükre. Nincs helye a világ megvetésének, sem dicsőítésének. Senki sem felelős végzetéért, mert azt úgysem kerülheti el, mint a mesebeli ember a jóslat balsorsát. Azért csak hagyjuk az embereket ördögszekeresdit játszani, vagy hagyjuk őket kagylójukban magánosan búgni. A szélkakas sem tehet arról, hogy a háztető csúcsára került. A sündisznó is meg lehet elégedve magával a pincében. Éljünk kedvünk szerint, szomorúan vagy vígan. Bolond az, aki elmulaszt egy órányi keserűséget vagy egy percnyi örömet. Majálisnak, temetésnek, nászéjszakának és titkos kínnak egyforma a befejezése. Jön a kőműves, és befalazza a nyugtalankodókat és a jó magaviseletűeket egyformán.
Ezeket gondolta magában Pistoli úr, amíg házában magánosán merengett. Végsőhelyi már eltűnt a kerti házból, üres cigarettahüvelyeket és búcsúra járó nőket hagyván hátra. Pistoli délutánonként elmerengett a szobában, hol felváltva érezte Maszkerádi kisasszony és a drágalátos Evelin illatát.
– Így múlik el minden a világon – dünnyögte. Egy napon levelet hozott egy csavargó fiú.
– Az apám nem jöhetett – vallotta a fiú, amíg a szalmakalapjából előkeresgette a levelet.
– Ki az apád? – kérdezte Pistoli.
– Az öreg Kakuk. Elcsaptuk a régi asszonyt a háztól. Sokat veszekedett velünk az istenadta. Útilaput kötöttünk a talpára, mint apám mondaná. Az öreg Kakuk új asszonyt hozott a házhoz. Most avval élünk. Ezért nem ér rá az apám.
– Olyan bölcs légy, mint az apád – mondta Pistoli a Kakuk fiúnak, és egy susztertallért nyomott a markába.
A levél víznyomásos, finom papirosra volt írva, amilyent ezen a környéken nemigen használnak. A nők itt a gyermekeik irkáján153 leveleznek, vagy a régi kötelezvényeket veszik elő s hátlapjukra írnak. A finom papiroson ez volt lila tintával:
„Valaki nagyon kéri, hogy el ne járjon az a csúf szája. Valaki meglátogatja, hogy kibékítse. M.”
Pistoli fanyar mosollyal nézett a levélbe. „Tegnap vagy tegnapelőtt kellett volna jönni, kisasszonyka”, gondolta magában.
Pistoli két könyökére támaszkodva nézte a levelet. A grafológiához nem értett annyit, mint a vidéki kisasszonyok, de volt némi jártassága a titokzatos névtelen levelek körül – írván körülbelül kéttucatnyit életében. Nőknek, akik nem voltak hozzá elég nyájasak; férfiaknak, akik gorombán hátat fordítottak neki. Egy-egy kaszinóbál után, ahol nem lehetett tettlegességgel nyomban intézkedni, Pistolinak spanyolviaszszaga volt a sok névtelen levéltől; az asszonyoknak még az anyjuk szennyes alsószoknyáját is a fejükhöz vagdosta. (Szegény Pistoli is csak olyan ember volt, mint a többi. Azokat kedvelte, akik előre és alázatosan köszöntek neki.)
A levélből Pistoli a következőket olvasta ki:
„– M. úrhölgy abban az állapotban van, amikor a nők krétát esznek, esetleg megkívánják a falról lekapart fehér vakolatot. Nagy öröm szokott ez lenni a gyermektelen házakban. De vajon örvendez-e a dolognak M. kisasszony? Jelen esetben én volnék az a krétadarab, amelyet a kisasszonyka megkívánt. Már öreg vagyok ahhoz, hogy kréta legyek.”
Ezeket gondolta magában Pistoli úr, és mert hiú volt, mint egy vén színésznő, elhatározta, hogy a találkozást M. kisasszonnyal elkerüli. Vannak az emberi életben ilyen megmagyarázhatatlan dolgok, titokteljes jelenségek, amelyeknek látszólagosan semmi értelme sincs, és mégis odabent, a mélyben bizonyára meg lehet találni a megoldást. A nemes Pistoliban talán a megsértett, megalázott hím ágaskodott, midőn megveretése után emígy kívánt bosszút állni M. kisasszonyon. Holott ha mindennapiasabb lélek lett volna, bizonyára a kibékülés örömteli útját választja. De az ostor még sajgott… És Pistolit úgy szoktatták a nők, hogy kezet csókoltak neki; ha szíves, leereszkedő, érzelmes és lángoló volt irányukban. A falusi nők nincsenek elkényeztetve a szerelmi megrohanásokkal. Mindig csodálkozva hallgatják egy férfiú vallomásait. Újszerűen hangzik fülükbe a legócskább bók. Lesütik a szemüket, ha kezüket, lábukat magasztalják. És mikor154 egyedül maradnak, hosszan elnézegetik a hajukat a tükörben, amelyről egy fecsegő férfi annyi különösséget tudott mondani. Ezen a vidéken még naivak, hiszékenyek és jóságosak a nők. A falusi primadonna nem küldi másvilágra udvarlóit. Ah, Rizujlett messzi vidéken elkényeztette a férfiakat, akik csak valamivel is szebbek voltak az ördögnél! (Nincsen olyan ragyabunkó, kese férfi, akinek ne akadna szeretője.) Pistoli sértődöttsége tehát némileg megérthető, midőn nem állott nyomban kötélnek a nagyvilági kisasszony felhívására. Sőt bolond feleségei jutottak nyomban eszébe, akiktől még el sem búcsúzott.
Már éppen felvette a százgallérosát, és szemére vonta nagy kalapját, amelyben Kállón (hol sok csínyt követett el) ismeretlenné szokta tenni magát, midőn hirtelen homlokára ütött. – Hátha az a kisasszony, aki meglátogatni akarja, nem is evett krétát? Hátha csak egy ravaszdi fogás M. kisasszonytól a vizit, amelyért azt a hálát várja, hogy Pistoli úr őt soha el ne árulja Evelinnek; mélyen hallgasson a dolgokról, amelyeket a kerti ház körül látott, amidőn Végsőhelyi Kálmán még ott tartózkodott? A barátnők néha elérzékenyednek, s a jó barátság fenntartásáért semmi áldozattól nem riadnak vissza. Talán az üszköt hozó, fájdalmat szerző kalandok elárulásában kívánja őt megakadályozni M. kisasszony, amely szerelmi kalandok elmondásával bizonyosan tőrt forgatna meg Evelin szívében? „Engem a föld alá dugtok, s ti tovább paráználkodtok?” – dünnyögte a fogai között Pistoli. – „Ebbe a tálba mégiscsak beleköpök.”
Durvának, kegyetlennek, kárörvendezőnek hangolta fel a kedélyét, midőn leült a diósgyőri papiroshoz, és mindent megírt Maszkerádi kisasszonyról és Végsőhelyiről, amit tudott, amit nem tudott… Nem gondolt most arra, hogy árulásával a drága Evelint is halálosan megsebzi, akinek szent szerelméről Végsőhelyi iránt a két szemével meggyőződött. Csak percegtette a lúdtollat, mintha halálos ítéletet írna egy májbajos vérbíró. Mikor készen volt a dolgával, lepecsételte az írást, dupla borítékba helyezte. A belső kuvertára azt írta: „Csak halálom után bontandó fel.” Kívülről pedig megcímezte nagynyirjesi Nyirjes Evelin kisasszony őnagyságának. A zsebébe rejtette a levelet, aztán derülten indult el Kállóba, az őrült asszonyok meglátogatására.
A levél, amelyet Pistoli úr a köpenyében elvitt, így hangzott:155
Pistoli udvar 18– május
Királynő!
Midőn utoljára vallom be önnek mindazon gyengéd tiszteleteket: szívemnek vadrózsáit; a libegő hangulatokat: elmúlt életem légkarikáit; a trillázó elgondolkozásokat: a homlokom körül repkedő lepkéket; az ökörhangú búkat, sírbogár módjára ásó fájdalmakat és lengedező kedveket, amelyek úgy szálladoztak le és fel napjaimban, mint a kötélhintán a két szerelmesek – arról kívánom tudósítani, ami önnek mindegy lehet, hogy emlékét úgy viszem magammal a másvilágra, mint a havasi gyopárt a vadász a kalapja mellett. Tündérhölgy volt életem almafáján, aki láthatatlanul énekelgetett egy virág kelyhében. Napkelte volt ön – az a szűzi fátyol az én világom felett; és a napnyugta is ön volt, öregember bogarászó dúdolgatása régi boldog szerelmi emlékein. A kedvéért lettem volna komédiás vagy csendbiztos, Jézus Mária-barát vagy bujdosó bakter, de ön, sajnos, sohasem óhajtotta, hogy bármilyen állomást elfoglaljak az életében.
A homokórámon feltartóztathatatlanul szaladgálnak lefelé a porszemecskék. Egy céltalan, vak, vakondok élet hamva dombosodik az üveg alján. Lehettem volna tán majálisrendező vagy funerátor, szolgabíró vagy ispán a kisasszonynál; az ördögbe, én semmi sem akartam lenni. Ha megtisztel azzal, hogy meghallgatja a dalárdistáim éneklését koporsóm felett, mindent elértem, amit életem céljául kitűztem magam elé.
Már a kezemben van a vándorbot, ugyanezért nem várakoztathatom a másvilági fogatot, de már azt sem tehetem, hogy bűnös két szememmel még egyszer végigsimogassam liliom hajlását, mindenért megvigasztaló kontyát, kedvderítő arcát, drágalátos tekintetét. Az én két szemem már sok mindent látott, amit más szemek nem láttak. A szerelmet, amelyet a gyilkosságtól csak egy keskeny mezsgye választ el, úgy nézegettem, mint valami mirákulumot. Mindig meglepődtem, ha szerelem jött elő életutamon. Ismertem őt elülről és hátulról, mint az útmestert; ráismerek a lépésére éjszaka, az ablak alatt, és nem tévesztem össze senki mással, mint a kukoricacsőszt. Láttam őt fa tetején ülni, gondtalanul himbálózó lábbal. Találkoztunk árokban, kertek alatt, kerítések mentén, ahol régi Urambátyámokból kivágott képek díszítik a deszkákat.
Én többet tudtam, mint más, mert a nők és férfiak elmondtak nekem mindent, mint egy gyóntató papnak. Hallottam a szolgálólány okszerelmeiről156 és a testvérek imádatáról. Apáknak leányaik iránt érzett rajongásáról… Titkokról, hangokról, lelki pincékről, amelyekben imbolyogva világított néha a vallomás gyönge mécse. Én bölcs ember voltam, mert mindig hallgattam, soha nem árulkodtam, bármit bíztak rám gyöngeségükben, heverészés közben az asszonyok. Sohasem felejtem el a férfiakat komoly vasárnapi ruházataikban, midőn ünnepélyes arccal, mint a presbiterek járnak-kelnek az életben, holott az imént tett vallomást a feleségük titkolni való szenvedélyükről, az éjszaka furcsa történeteiről. Ugyanígy a férfiak is bizalommal voltak hozzám. Mindent megvallottak a feleségükről bor mellett, lelki dresszúrában, elmélyedő beszélgetésben, mely benyúlt az élet legszövevényesebb alagútjaiba. Ezek a mézeskalács huszárok! – De azért csak hallgattam, csak otthon, magamban, pohár boromba mosolyogtam, mert mindig megvetettem a fecsegőket, az álnokokat, a kárörvendeztetőket. Pistoli lovag volt, úr volt, sőt tisztességes ember volt. A sírkövemre fogom íratni, hogy: itt nyugszik egy becsületes férfi aki csak egyetlen nőt árult el egy másik nőnek, akit úgy szeretett, mint az életét szerette, amíg ifjú volt. S érdemes volt valamiért élni is.
Tehát az a nő, akit elárulok, Királynő, az ön testi-lelki barátnője, Maszkerádi kisasszony. Önöknek még messzire nyúlik ifjú életük, az enyém lehanyatlott hervadt bokorként. Minek csalódna ön keserűen, jóvátehetetlenül a legjobb barátnőjében, minden titka birtokosában? Ez a hölgy visszaélt az ön vallomásaival, s titkon viszonyt folytatott az ön vőlegényével, akit házamnál vendégül láttam. Az öreg Pistoli jól ismeri a dolgokat. Itt nincs tévedésről vagy gyanúsításról szó. Viszonyuk van és lesz, mert egymáshoz illenek. Maga, Királynő, csak egy tudatlan bárány e két vérszomjas farkas között. Ők mindenre elszántak, ön semmire sem; még arra se, hogy ennek az utolsó levelemnek mindenben hitelt adjon. Ámde én nyugodt vagyok, hogy zavartalan lesz a nyugovásom ama jegenyefa alatt, amelyet e célra kijelöltem.
Királynő, aki önt titkon a legjobban szerette, az küldi önnek búcsúüdvözletét, felköszön az ablakba, s azt üzeni, hogy egyetlen tisztességes ember van a vármegyében, azt Álmos Andornak hívják.
Fogadja mindazt, amit egy haldokló adhat. Áldást. Szegény szolgája:
Kmf.
Pistoli, mp157
Pistoli, miután hiába nézett körül, hogy megfelelő segédeket találjon, akik a jegyzőkönyvet hitelesítik, Kállóban termett, a vármegyeház alatt, amelyből annyiszor szökött ki bolond korában, ahányszor tudott.
A három bolond asszony együtt volt a kertben – mert mindig összetartottak, sohasem kívánták kivájni egymás szemét –, Mislik éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy gödröt ásson, míg a másik kettő figyelmesen nézte.
Pistoli egy darabig lesből nézte bolond feleségeit. Bólongatott a kert bokrai között:
– Ássák már a síromat, szegények. Sajnos, nem jöhetnek el a temetésemre.
A szegény asszonyok egy cseppet sem voltak meglepetve, amikor Pistoli közöttük termett. Majdnem mindig róla beszélgettek, s így igen természetes volt a sokat emlegetett férfiú megjelenése. A két régi asszony csak néma fejbólintással fogadta Pistolit, de Mislik, aki még nem mondott le minden reménységről, hevesen megragadta Pistoli karját:
– Jó, hogy jön, gróf. Az ön közbenjárása talán segítségünkre lehet. Itt ugyanis nem akarják megengedni, hogy az alsószoknyáinkat eltemessük. Pedig, ugye, nekünk már nem kell pendely?
– Majd szólok az igazgatónak – felelt készségesen Pistoli.
– Csak azoknak az asszonyoknak kell szoknya – folytatta tovább élénk arcjátékkal a Mislik –, akiknek uruk vagy szeretőjük van. De a mi urunk elszállott, mint a füst… füst… Lehet a füstöt eltemetni? Elszállott… elszállt…
Riadtan néztek Pistolira, de az nyugodt maradt. Sorban megsimogatta az arcukat.
– Maguk még nagyon jól jártak, mert egy harmadrészt kaptak az uruk szerelméből. Más asszonyoknak csak egy negyed jut. Mert a férfi szerelme olyan, mint a holdvilág. Négy negyede van. Az a legboldogabb asszony, aki az utolsó negyedhez jut, mert az tart legtovább. Pistolinak csak három részre volt osztva a holdja. Egy-kettő-három. Negyedik nem jött. Sohase is jön. Hát minek temetnék el az alsószoknyájukat?
Ezután Pistoli elszökött a kertből, mert az asszonyok nagyon közel léptek hozzá. Gondterhelt, bánatos, és sírvirágos arcukkal megközelítették a haldokló férfiút. Egyikén olyan volt a gond, mint a pince158 régi pókhálója. Másikén a bánat ósírboltok képeivel mutatkozott. (Egykor nagyon szerették a márványt, míg eleven volt. Aztán a szerető szívek is elhaltak.) A harmadik dércsípte ősze oly fanyar volt, mint az ecetvirág. Őszre hajlik, a szemek kunyhókba húzódnak, mint a pásztor, midőn hűvösödik az éjszaka. A ritkult hajzat felett a hold járkál, mint mezőn, hol egyszer nem tudott megállás nélkül továbbmenni a bozótos, vad, ifjonti fürtök között. Megvörösödnek a mezők, s az öregasszonyok hajzatai, mint az idejétmúlt bundák.
Sajnos, hogy nem halhatok meg, minden okosságom dacára, egy tizenöt esztendős leány ölében – gondolta magában Pistoli, míg egy útszéli kocsma felé ballagott, ahol még egyszer szemlét tartott élményein.
Mintha húszesztendős részegségből tért volna magához – egy bástyán üldögélt, ahonnan messze-messziségbe láthatni az élet kanyargó, szürke és üres országutait. Vad zsoldosokkal és piros bélű örömlányokkal táncolt virradatig, a mestergerendáig, a koporsó fedelén és bölcsőn. De mire feljött a nap, kijózanodott. És látja, hogy mily céltalan volt a sok futamodás, izzadt üstökű vándorlás, messze integető tornyok felé való igyekvés. Csak az élet egyhangú táját látta, földpúpokkal, amelyek ok nélkül jöttek létre; völgyekkel, ahol a béka kuruttyol egymagában. Látta az üres országutak mentén a felfordult szekereket, amelyek sohasem érhettek el az ismeretlen állomásra. A szél végigsóhajtott a láthatáron, mint egy hangtalan zongorán a művész keze. Kijózanodott Pistoli úr –, pedig azt hitte, hogy negyedszázadig mindig a bor meg a nő volt részeg, nem pedig az ő hóbortos feje. Mennyi bárgyúság történt körülötte, amíg az élet vásárában őgyelgett, lacikonyhák és fehér lábú nőszemélyek mögött szaglászódott! Vajon hová lettek a fekete meg vörös asszonyprémek, amelyekért csaknem meghalt? Hová lett a nők bosszúszomja, a csókoknak zamata, testeknek parfőmje, tenyereknek puhasága, szemeknek villámlása, hangoknak harangjátéka, suttogásoknak méze, leheleteknek kábító füstje, lábszáraknak idegessége, nyögéseknek és drága jajoknak izgalma, szűz leányoknak önfeledt káromkodása, érintetlen hajadonok borízű almája? Az utak mindenütt üresek, bárhogy figyel a tenyere alól; minden elnyugodott, mint a halott madár az avaron; a mély sebet ütő nyílvessző nem remeg többé; elpattant egy hólyag a bohóc frakkja alatt, s a belisztezett arcú élet bámészan néz a hang után. Nem is volt csodálatos…159 Nem is volt meglepetésszerű… Még csak érdekes sem volt. Csak olyan volt, mint egy galagonyabokor alatt lihegő kutya. Néha zászlót tűztek ki az élet tornyába. Aztán a zászló megázott, az ünnepély elmúlt… Csak az őrültek és elmebajosok hiszik, hogy még nem iramlott el mellettük az élet.
S ebben a pillanatban Pistoli úrnak különös látomása volt, midőn az útszéli kocsmában, piros bor mellett, a csizmáját nézegetve, a gondolataival bogarászott.
Az egyik hegyen ült Evelin a messzi távolságban. Jóságos arca eltorzult, fürtjei csomósan megfehéredtek, drága szemére fátyol hullott, éj lett az ajka felett, mint az őrültekén. Ez volt az a jó, a nemes szívű, a bárányszelídségű, a galamblelkű… Ez volt valaha Nyirjes Evelin: ez az öreg, elmebeteg nő… Pistoli eltakarta a két szemét, és felzokogott. De sírásán át is látta a másik hegyet a látóhatáron, amelyen Maszkerádi kisasszony lejtett, mint egy megőrült hastáncosnő. Fürtjei kibomlottak, a hangja vijjogott, a körmei meggörbültek, láng és kés volt a szemében, a lábszára, mint a farkasé, a nyaka gyűrűs, mint a kígyóé.
– Hah, micsoda bor ez? – kiált fel Pistoli, és százgallérosába fázva burkolózott, midőn elhagyta az útszéli csárdát.
Már éjfélre járt, midőn otthonába érkezett.
A hold mint egy pávaszem virrasztott a halott világ felett.
Pistoli, hogy borús gondolatai közben némi megnyugvást találjon, éppen azzal vigasztalgatta magát, hogy nemtelen dolog nem történt vele az életben, tehát nincs oka panaszra, midőn egy setét árnyék, mint egy haramia suhant el az ámbituson. Férfi volt, mert kétszárú volt. Pistoli felordított.
– Te vagy az, Halál?
Idegenszerű, üvöltő, rekedt hangjától bátorságot merített. Vadkanként rohanta meg az árnyat, és súlyos ökleivel hatalmas csapásokat mért a bujkálóra. Az árny nem felelt az ütésekre. Nem is védekezett. Vissza sem vágott. Csak olyanforma hangja hallatszott, mintha összeszorított fogak mögött sivítana egy rettentő sikoltás. Végül leverte az éjjeli látogató kalapját Pistoli, és verekedő keze puha, meleg, jó szagú asszonyhajra hullott. Mintha görcs állott volna a karjába. Abbahagyta az éjféli cséplést. Kénes gyufát keresett elő a derékszíj mellől, s míg az bizonytalankodó kékes lángjával felsistergett,160 Pistoli minden ízén remegve futott át egy gondolat, mint a hideglelés.
S amint a gyufa lángra lobbant, Pistolinak tátva maradt a szája, bár, mondom, nem csalódott a látványban. Azt találta a háza ámbitusán, akit várt. Maszkerádi kisasszony vérző orral állott előtte kartávolságnyira. Valami különös öltözet volt rajta, frakk és nadrág, kemény fehér inge villogott. Férfias és excentrikus volt, mint egy cirkuszművésznő.
A gyufa ellobbant, miután megégette Pistoli körmét.
Ismét mély sötétség lett az ámbituson, összezárult a fekete függöny, amely mögött bízvást elszökhetett volna Maszkerádi kisasszony. De Pistoli hiába várt a távolodó lépések koppanására. Maszkerádi mukkanás és hang nélkül maradt a helyén, hogy végre Pistoli úr siránkozó hangon megszólalt:
– Miért tette ezt, kegyelmes kisasszony?
A hölgy még mindig nem felelt. Ijesztő volt néma mozdulatlansága. Pistoli már azt kezdte hinni, hogy hallucinált. Az árny nem Maszkerádi kisasszony, hanem egy orgyilkos, aki tőrét nyomban belemártja, amint hátat fordít neki. Állt, s érezte, hogy csizmaszárai remegnek. A vagyonát odaadta volna, ha valaki gyertyát gyújt vala e rémítő éjben. De megváltás sehonnan sem közeledett. Messze a faluban vonított egy vásott eb, mintha halottat érezne.
Végre különös hangot kezdett hallani Pistoli. Mintha az árnyék orrát fújná. Halkan, szívogatva, a megvert nők alázatosságával fújta vérző orrát Maszkerádi kisasszony. Csendes, imbolygó lépéssel lement az ámbitus kőkockáin. (Bezzeg most nem volt ruganyos a járása, mint a kecskeugrás!) Pistoli látta végigmenni az udvaron, lehajtott fejjel, s érezte, hogy mindenütt vércsepp marad lépése nyomán. A gémeskúthoz tartott az árnyék, amelynek vödre vízzel volt tele az éjszakai tűz eloltásához. A víz csendesen csobogott a távolban. Pistoli nem merészelt a kúthoz menni. Benyomakodott a ház belsejébe, s hálát adott Istennek, midőn végre sikerült meggyújtani a lámpást. Letelepedett az asztal mellé, és összeráncolta homlokát, kezével dobolt az asztalon, amíg a történendőket várta. A lámpafénynél visszanyerte régi nyugalmát. Mi történhetik itt? Az önvád és a szégyen és a fájdalom, amely első percben megmarcangolta Maszkerádi brutális megveretéséért, elszundikált lelkében. Hideg, konok önzés ült fel lelke kapujára. „Legfeljebb kvittek vagyunk” – gondolta161 magában. És az ajtón kaparászó, félénken benyitogató s a küszöbön megszégyenülten megálló Maszkerádi úrnőt már azzal a víg nyíregyházi mondással fogadta, amelyet korhely társaságban szoktak mondani:
– Kvitt a hurka, lakatos.
Maszkerádi lesütött szemmel állott. A két kezét összekulcsolta öle előtt, mintha selyemnadrágos, harisnyás lábszárait szégyellte volna.
– Csupa vér a ruhám. Ebben nem mehetek el. Adjon valami száraz ruhát.
Így szólt Maszkerádi, de nem vetette fel a szemét. Kivörösödött orra csendesen, boldogtalanul remegett. Megszégyenülten, mint egy iskolás leány, állott a szigorú mester előtt.
Pistoli kinyújtotta a karját:
– Abban a vén szekrényben talál néhány rongyos szoknyát a régi feleségemtől. Ha kívánja, elfordulok, amíg öltözködik.
Maszkerádi a szekrény felé lépett, Pistoli pedig nehézkesen megfordította a széket maga előtt. Az asztalra könyökölt, és a tükörből nézte, amint Maszkerádi macskaóvatossággal keresgélt a szekrény ócska ruhái között. Azután megállva, nesztelenül vetkőzni kezdett. Olyan rejtelmes volt ez a jelenet, mint valami fantasztikus történet egy határszéli őrházban, ahová menekülő, ismeretlen előkelő hölgy téved éjszakára. Maszkerádi nem merte felvetni a szempilláit, amíg a kabátot és a kemény ingmellet lassan levetette. Halkan leeresztette a nadrágocskát. S csak arra vigyázott, hogy az inge föl ne emelkedjék munka közben. Hófehér volt ez az ing. Asszonytisztaság áramlott belőle, mint a világ legcsodálatosabb parfőmje. S mikor ingben állott a hölgy a szekrény mellett, felemelte hosszú szempilláit, s a szeme felvillant, mint két zöld lámpás. Olyan erősen nézett Pistolira, hogy kénytelen volt megfordulni.
– Esküdjön meg, hogy soha semmi dolgomat el nem árulja! – szólalt meg Maszkerádi, és oly lassan tagolta a szavakat, mintha valami könyvből olvasta volna őket.
Pistolinak láng csapott az arcába, mintha pisztolyt sütöttek volna el az orra alatt. De csak egy másodpercig vélte elveszíteni a fejét a levetkezett gyönyörű hölgy előtt. A következőkben lehunyta a fél szemét, mint egy kupec; ravaszdi, alkudozó hangon kezdte:162
– Mielőtt bármit ígérnék, szeretném tudni, hogy mire való volt ez az éjszakai komédia?
– Meg akartam ijeszteni – felelt nyugodtan az asszony. – Kegyetlen szívének kísérteteit, az éjfél néma kopófalkáit akartam eszébe juttatni. Kíváncsi voltam, hogy szokott-e félni? Van-e lelkiismerete? Hideglelős bánata? Talán meg akartam ijeszteni…
– Hogy megüssön a guta? – kérdezte tréfálózva Pistoli.
– Igen – hangzott a komoly válasz.
Pistoli nagy érdeklődéssel hajolt előre, mintha a vízbe, a víz alá nézne a hídról.
– Maga talán tudja, hogy a szívem már rossz, mint egy ócska vekker? Kihagyogat, egyenetlenül jár, fulladozik, liheg, s néha igen nagyokat kell lélegzenem, hogy tovább bírjam… Maga ezt tudja?
– Én mindent tudok önről, mert az első perctől fogva szeretem – hangzott a válasz oly komolysággal, mint a bíró előtt.
– Nagyon jól el tudta titkolni szerelmét – felelt Pistoli gúnyosan, izgatottan, vibrálva, s az asztal alá rejtette a kezét, hogy annak reszketését ne lássa Maszkerádi.
A kisasszony összefonta mellén a két mezítelen karját, mint vértanú a máglyán:
– Csak emlékezzék, midőn a bujdosi éjszakában találkoztunk, s ön ijesztő történeteivel felzaklatta az idegeimet: vajon hogyan viselkedtem? Nem hívtam-e önt a csöndes, alvó kertbe?
– Hogy megfojtson.
– De előbb megcsókoltam volna.
Pistoli az asztalra csapott, és kivörösödött:
– Eh, elég volt az őrült nőkből! Valamennyien megtébolyodtak körülöttem?
Maszkerádi csendesen, szomorúan intett:
– Én azt hiszem már néha, hogy nem vagyok tiszta eszemnél.
– Hordd el magad! – rivallt fel Pistoli.
A nő elszántan nézett Pistoli úrra:
– Ma – nem. Ma – itt maradok. Megverhet még egyszer. Hisz megérdemlem, mert idejöttem. De maga az oka. Miért került az utamba? Miért nem hagyott békén? Miért üldözött? Miért jött elő minden álmomba? Miért csalogatott? Most itt vagyok. S a holttestemet kidobhatja az országútra.
– Veszett macska! – üvöltött Pistoli. – Érzem, hogy a torkomra163 akarsz menni. De én nem hagyom magam. Menj, te sátánfajzat. Fellármázom a cselédséget, összecsődítem a falut, mezítelenül korbácsollak ki a házból. Menj, mert olyant teszek, amit mind a ketten megbánunk.
Maszkerádi nyugodt maradt:
– Önnek nincs cselédsége, s így nem fog olyasmit cselekedni, ami nem volna méltó egy gentlemanhez.
– Mindig azzal jöttök – felelt panaszosan Pistoli. – A férfitól lovagiasságot, nagylelkűséget, becsületet, önfeláldozást reméltek, amíg ti olyan aljasok vagytok, mint a patkányok. De én már megfizettem azért, mert nadrágot viselek. Eleget voltam férfi és nemesember. És tulajdonképpen mit akarsz itt nálam?
Maszkerádi lesütötte szemét, s olyan mosoly villant át az arcán, mint Saul mennyei látása. Titkok, életre szóló játszó ingerek, fülledt női álmok, párnába fojtott vágyak mosolya.
– Szeretném, ha eljárná nekem a rókatáncot, amelynek ön a legnagyobb mestere ezen a környéken.
Pistoli meglepetten csóválta a fejét:
– A rókatáncot?
Nevetni kezdett, és aranytallérok gurulásával nevetett Maszkerádi is:
– A rókatáncot…
Hirtelen csörgősapkás farsangi kedv nyomakodott be a búbánatos udvarházba. Mintha váratlanul a jókedv vendégei érkeztek volna meg szánkón a ház elé, és már tolakodtak is befelé:
Álmában szoktak történni olyan dolgok az emberrel, amelyeknek most Pistoli úr részese lett. Maszkerádi ráborult, mint egy hattyú, és oly erősen nyomta száját szájára, hogy a jó úr fuldokolni kezdett.
– Szeretlek – mondta a hölgy, és egy fekete kutya árnyéka futott át a szobán. A kutya sietve tűnt el a sarokban, ahol többé sohasem lehetett megtalálni. Maszkerádi kisasszony néhány hét múlva azt gondolta, hogy a fekete kutya volt a Pistoli úr lelke, mert a nemes férfiú az éj elmúltával többé nem mutatkozott emberek között.
Az áldás, a májusi eső hullott odakint a nagy éjszakában, a füvekre, fákra, mezőkre, lejött az ég vize, hogy idelent mindent megtermékenyítsen. Mindegyik esőszem egy csöpp pólyás baba, amelyből holnapra, nyárra embernyi ember növekedik. Az egyik búzakalász lesz, a másik szőlőfürt, a harmadik csak nagy fejű hagyma. Jött a kisbabák164 végtelen serege a titokzatos éjszakában. A milliónyi lábacskák kopogására felébred a földmívelő, és hálatelten keresztet vet fekhelyén. A mezők, bozontos fák, alvó és nagyokat lélegző bokrok elterülnek az eső csókjai alatt, mint álmodozó nők. És hogy a föld alatt is tovább folyjon a megtermékenyülés munkája, erre valók Pistoli úr és társai, akik e napon meghaltak Magyarországon. Ők alulról fűtenek, mint szénné, tüzelővé változott öregek; feláldozzák a lábuk szárát, a derékcsontjukat, a nagyra nőtt májukat, hogy idefenn a földön szép, új virágok nyíljanak. Fák kibontsák lombjaikat, a mezők hajzatában tovább hentereghessenek a szerelmesek. A rücskös arcokból tearózsák nőnek fel a föld felületére. A bús kezek, fáradt lábak, fájós gerincek, tavaszamúlt térdek, a vének fűtőanyaga: kökörcsineket nevel a temetők körül.
Hull az eső, de Pistolinak már nem fáj többé a reumás lába, szeme nem haragszik a sárra, a sárban taposó menyecskelábakra, nem hallja a kísérteteket a padláson, az esőszemek kopogásában. Mozdulatlanul, megbékülve, megbocsátva hever a háza pádimentumán. Mellére cédulát tűzött valaki:
ITT NYUGSZIK
PISTOLI FALSTAFF
aki boldogtalanul élt, de örömök teljében meghalt
ADJATOK NEKI EGY FALEVELET
PISTOLI FALSTAFF
aki boldogtalanul élt, de örömök teljében meghalt
ADJATOK NEKI EGY FALEVELET
Kakuk és Kakukné virrasztottak a halott mellett a következő éjszakán, és másnap azt beszélték, hogy Pistoli úr éjféltájban halkan, eltávozódva dúdolgatni kezdett, előbb a koporsóban, aztán az ablak alatt, később az országúton. Még a lépteit is hallották. Valahol lakodalom volt ezen az éjszakán, idáig hangzott a nagybőgő mormogása. Talán a lakodalmasok közé igyekezett Pistoli?
Így távozott el a nemes férfiú a Nyírségből.165
