XI Beköszönt az ősz
XI
Beköszönt az ősz
Beköszönt az ősz
Evelin jócskát szenvedett, amíg beköszöntött a bujdosi udvarházba az ősz, mint a gyalogpostás, aki végre hangjegyfüzeteket, érzéseket, olvasmányokat hoz táskájában, amelyek elmulattatnak, felejtetnek. Végre pirosodni kezdett a táj, bicegett a szél a ligetben, csörgő hangok hallatszottak alkonyattal a kertből, a falevelek próbálgatták a nemsokára elkövetkező koncertet, dobolt az éj a kéményben, padláson, az útszéli napraforgókat össze lehetett téveszteni a lesoványodott madárijesztőkkel.
A nyarat a Sóstón töltötte Evelin, mint valaha anyja, nagyanyja s valamennyi asszonyrokona. Talán még ugyanazon szobákban is lakott a düledező svájci házban, ahol valamikor az anyja epekedett a gólyáért. Szinte visszamenekült az ősei vidékies, falusias szokásaihoz, midőn a nagyvilági Maszkerádi rövid jelenet után elhagyta Bujdost. (Kakuk pontosan kézbesítette Pistoli úr hátrahagyott levelét.) A smaragdszemű kisasszony nyugodtan kijelentette, hogy a bizonyos fiatalemberhez (aki néhány esztendőre megzavarta Evelin életét, és nevének kezdőbetűit beírta a szívbe és a háztartási könyvbe, álomköpönyegben vizitelgetett, és megsarkantyúzta a leány gondolatait) Maszkerádi tartja a jussát. Bepakolt s elutazott utána a fővárosba.173
„Ültess tyúkot!” – tanácsolta Evelinnek, amidőn utoljára beszélt vele. Evelin szótlanul, elcsendesedve, mozdulatlan arccal várta, amíg barátnője házából kitakarodik. Mily jó volt aztán ismét falusi kisasszonynak lenni!
A sóstói tölgyek alatt magános kis padokon nézegetni a napsugár nyári foltjait; esténként a tópartról hallgatni kistatai Virágh Aladár telekkönyvvezető úr fuvolázását; összeráncoltatni ujjai hegyét a szikes fürdővízben; jó szagú ebédeket enni; délutánonként megvárni a nyíregyházi talyigákat, amelyek mulatni vágyó urakat hoznak az erdőn át; a termetes és előkelő külsejű Benczi Gyula cigányprímást hallgatni, aki úgy állt bandája élén, mint egy törvénytelen gróf –; és sokat unatkozni, mert ide unatkozni, pihenni jártak a nyírségi asszonyok, kövér, fehér lábukkal halkan lépegettek az éberlaszting cipőkben, a vállfűzőt nyugalomba helyezték, a könnyű, lenge nyári öltönyökben egész télire kiszellőzködtek, amint elmúlt a majális vagy a juniális, és a Sóstón átvette uralkodását az áldott nyári csendesség. Evelinnek nem nagy fáradságába került felújítani a gyermekkori ismeretségeket a környékbeli asszonyságokkal. A pesti gőg, a pesti tél elvitte őt darab időre e tájról, a jóemberei, rokonai társaságából, de íme, nyomban szívükre ölelték a megtértet a tekintetes asszonyok, amint Evelin közeledést mutatott. Hogy tudnak szeretni, simogatni, barátkozni, hűségesek lenni a nemes asszonyságok a Nyírségben! Mintha valóban testvérek volnának valamennyien rang- és vagyonkülönbség nélkül. A férfiak lehetnek a megyeházán alispánok vagy csak megyei írnokok, az asszonyok egymás közt a legjobb barátnők, testvérek, akik szorgoskodó szívvel egyesülnek minden bajban, szenvedésben, gyermekszülésben, betegségben. A takarékpénztárak váltókölcsöneit nemegyszer az asszonyok szavazzák meg, a házasulandó fiatalembert közös erővel tologatják a kiválogatott kisasszony felé. És közös a gond, ha egy leány nem tud férjhez menni. S így a sóstói nyárnak a legtöbb beszélgetése azon forgott, hogy miért is nem megy már férjhez Evelin, aki jó és nemes, mert ezen a tájon született; s szívével és kezével bármely férfit boldoggá tehetne.
Jó nyár volt ez. Édeskés, mint a krém a pincegádorban. Nyugodt, mint a szél ingása a lapos mezőkön. Derült, mint a madárkák dalolása hajnalban. A tiszta, nyugodt, igénytelen élet küszöbe volt ez. A sóstói testes asszonyságok az erdei padon úgy kötögették egymáshoz szavaikat, mint a harisnyaszemeket, ezt vagy amazt kommendálgatván174 Evelinnek a vármegye nőtlen urai közül – Evelin halkan elmosolyodott magában, amikor Álmos Andor neve is felmerült a listában. (Az érzelmes agglegény a világért sem mutatkozott a Sóstón. Mintha időt akart volna adni Evelinnek a csendes meggyógyuláshoz.)
Olyan volt ez a nyár, amelynek naplójában bízvást fehéren maradhatnak a lapok. Céltalan, szenvedélytelen napok fordultak, mint a szélkakas leng ide vagy oda. Legfeljebb tán a vidéki régi történeteket lehetett volna felírogatni, amelyeket a tekintetes asszonyok mondogattak el az árnyékhosszú délutánokon. De ezeket a történeteket nem szokás feljegyezni, mert úgyis mindenki a memóriájában hordja. A nagy fák tudják, a levélréteg emlékszik rá, a mozdulatlan szürke tó magába zárja, a vándormadár magával viszi, a varjú károgja majd télire a néma fehér mezőkön, az agarászok elnyargalnak vele rőt őszben: ki volt boldogtalan ezen a tájon? Kinek az élete fordult napraforgó módjára a boldogság napja felé, s kinek konyult le idő előtt bús feje a tavaszi viharokban? A sárga cipős, macskabajszú, széltől recézett arcú nyírségi gavallérok és rezedahajú, áhítatos mosolyú, szerény, kedves leányok, asszonyok történetei halkan élnek tovább a tájon, mint a pókfonál úszik majd őszkor a tarló felett.
Egy őszi napon mégiscsak beállított Álmos Andor Bujdosra.
– Régen várlak – mondta Evelin, s a kezét nyújtotta.
– Én pedig rég készülődöm hozzád – felelt egyszerűen Álmos. Komolyság, csendesség, meggondoltság volt a hangjában s a mozdulataiban. Olyan merengőnek látszott, mint egy régi fotográfia.
A szél zörgette az üres mákfejeket, a kerten vörösbarna árnyak suhantak át, a kerítés kőfal zsindelytetőzete megroppant, és a nedvesedő moha alatt korhadt.
– Sok reperálni való volna itt, mielőtt beköszönt a tél – szólt Álmos. – Nem akarod, hogy rendbe hozassak egyet-mást a házad körül?
– Nagyon hálás vagyok.
– Valószínűleg a kályháid sincsenek a legjobb állapotban. Hosszú telet jósolnak az öregemberek, s te még nem fűrészeltettél fát. És a kamarád?
– Az rendben van, Andor, elég jó gazdasszony vagyok.
– Majd megalkuszom az áccsal, kőmívessel, ehhez én jobban értek, mint te – folytatta Álmos. – A rózsafáidra tétess szalmabundát. Csapóvasakat kell felállítani a rókáknak, amelyek az idén nagyon elszaporodtak.175
A házőrző ebeidet majd kimustrálom. Küldök két farkaskutyát. Azok majd vigyáznak az udvarodra.
– És talán te is vigyázol rám néha.
– Nem tudom, milyen állapotban van méhesed, a szerszámkamrád és az istállód. A gabonád, a borod, a hízóid… Majd mindennek utánanézek, mielőtt rád köszönt a tél.
– Máris rövidek a délutánok, és hosszúak az esték.
– Azt akarom, hogy mindened meglegyen, ha már elhatároztad, hogy falun töltöd az esztendőt, mint valamennyi ősöd, atyádfia. A padláson megnézem a kiteregetett diókat, mogyorókat és almákat. A kéményben utánanézek a sonkáknak. A fagylaltkészítő és szódavízgyártó gépeket rendbe hozom. Megrendelem a legújabb hangjegyfüzeteket és játékszereket. Ha beállítana a két vadászkalapos, feltűnő kabátú pesti hírlapíró, aki Aufrecht és Goldschmidt könyveit árulja, csak nyugodtan írd rá a nevedet az ívekre. A könyv nélkülözhetetlen társaság falun. Én mindennap megnézek valamit a lexikonban vagy a szótárban.
– Azért mégiscsak egyedül leszek.
– Ha kedved lesz, eljössz velem vadászni, amint komorabb az ősz. A szabadban, ásító mezőkön, aluszékony erdőkben, elgondolkozott vadvizek mentén gyorsan múlnak el a délutánok. Aztán leveleket kell írni, és a tyúkültetők, bricskák, vén hintók szívesen elindulnak a környékről, hogy a látogató asszonyokkal, leányokkal betérjenek a házadba. A Nyírségben soha sincs olyan mély sár, hogy az atyafilátogatást be kellene szüntetni. Vígabban pattog a tűz, ha vendég van a háznál, gyorsabban járnak az órák, a cselédek fürgébbek, a napok barátságosabbak. Esténként dominó vagy preferánsz járja, mint akár Oroszországban. Néha táncra perdülnek a fiatalok, midőn gyorsan felszedik a szőnyegeket. Van hegyaljai borod az öregurak részére, szerednyeid a plébánosoknak, vinkód a távoli atyafiaknak, kisüstönfőtted a vadászoknak, cseresznyepálinkád az asszonyoknak, rumod a kártyavetőknek, szódavized a fiataloknak és Parád csevicéje az én számomra. Majd csak elmúlik az idő.
– Bár nem mindig lesznek vendégeim, és akkor nagyon szomorú leszek.
– Ha egyedül vagy, és úgy érzed, hogy közeleg a végtelen bánat lelked kapujához – már ágaskodik a szomorúság a kulcslyuknál… akkor eljövök én, és csendesen leülök a sarokba. A zongorádon176 eljátszod az új zenedarabokat vagy a klasszikusokat. Felolvasok neked könyvekből, amelyeket én szeretek. Vagy csendesen elbeszélgetünk az életen, mint azok, akik a temetőben találkoznak egy sírdomb mellett. Ajánlanám is, hogy a kertben egy mesterséges sírt ássunk, a Pistoli barátunk részére. Dombot és hantot, keresztet és nevét a sírra, ahol elgondolkozhatnánk nemes barátunk életén. Más úgysem emlékezik rá a vidéken. Ha mi is elfelejtjük, céltalan volt egész élete.
– Pistoli nagyon sokra becsült téged…
– Férfi volt, aki megértett.
– S én már nem tudnálak többé megérteni?
– Várjuk meg a telet. Az elsőt, a másodikat, a harmadikat… Várjuk meg a vidék egyhangú estéit, holdjárásait, farkasüvöltéses éjszakáit. Az órákat mindennap vigyázva felhúzzuk, az emlékeinket eltemetjük, a meleg kályha mellett nyugodalmasan üldögélünk, triktrakot játszunk, és sohasem írunk egymás tudta nélkül levelet, bármilyen borús az alkonyat.
– Én várni fogok.
– A bolond élet csak rohanjon mások országútjain, mi a napraforgókat nézegetjük, hogyan nyílnak, növekednek, hervadnak. Daliák voltak még nemrégen, de most őszidőben háztetőt fednek velük.
(1918, Margitsziget)177
