1
1
Lakott a vidékünkön egy gyönyörű szép, szőke özvegyasszony, akinek kedvéért még a legvénebb agglegények is szívesen összeverték volna a bokájukat. De hát az özvegyasszonynak esze ágában sem volt férjhez menni, és éppen ezen fordul meg ez az egész történet.
Waldman Henrik bárónak volt az özvegye az asszony, és származott a nagyralátó Ebeczkyek famíliájából. Az öreg Ebeczky Gáspárnak a szegénységénél csak a hiúsága volt nagyobb. Szívesen fölvette volna magára az urasági hajdúk szokásos zsinóros ruháját, csak hogy azt higgyék felőle az idegenek, hogy huszárja van. De szívesen odaadta volna akár a bundáját is, ha nagyságos úrnak szólították volna, mert abban az időben még tekintetes úr volt a legnagyobb úr is vidékünkön. Semmi egyebe nem volt a hiú Ebeczkynek, mint az a tajtékpipa-gyűjteménye, amelyet bizonyos váradi kanonoktól örökölt. („Az Ebeczkyekből még kanonok is tellett” – mondogatta büszkén az öregúr.) Magában talán azt gondolta Ebeczky Gáspár, hogy a derék kanonok hagyományozhatott volna egyebet is a pipagyűjteménynél, de ha már nem hagyott, hát legalább arra volt büszke. Úgy emlegette a tajtékpipákat, mint alapját valamely családi domíniumnak. Szép állványt csináltatott, és naphosszat magyarázta a szomszédoknak, vendégeinek egyes pipáknak a történetét. Mert mindegyik pipának volt valamelyes története. Az ördög tudná, hogy honnan szedegette össze az öreg azokat a különös történeteket, amelyek a pipákhoz fűződtek; csak annyi bizonyos, hogy volt olyan pipa is, amelyikre Napóleonnak a profilja volt vésve, de akadt olyan is, amelyen a pipafaragó keze Mária Teréziát és a pozsonyi országgyűlést véste ki. Valamennyi pipa szép cseresznyebarnára volt szíva – volt ideje hozzá a boldogult kanonoknak. De az is meglehet, hogy valaki más szívta ki azokat a pipákat, mert a nagyurak hajdanában erre is külön embert tartottak. A régi méhesekben naphosszant pipázott az erre felfogadott urasági ember. Szállt a füst, mintha a falu égne. A nagyurak pedig ebéd után, amikor267 majorságot, az istállókat és egyéb gazdasági helyeket megszemlélték, a tinók és csikók után lesétáltak a méhesbe is, ahol az ember pipázott.
– No, érik-e már? – kérdeztek, és figyelmesen szemügyre vették a finom tajtékot. (Mondják, hogy a nagy nádornak, Istvánnak budai palotájában három ilyen tajtékpipaszívó talált rendes foglalkozást. Nemigen győzték sokáig e munkát, elkehesedtek, elsorvadtak, de mindig akadt új ember a fényesen jövedelmező állásra.)
Ilyesféle történetekkel garnírozta a pipák bemutatását a hiú Ebeczky. Volt ott egy hatalmas tajték, amelyen vékony repedés húzódott végig. Erről a pipáról meg pláne azt mesélte, hogy valamelyik vitéz Ebeczky, amidőn fegyverétől megfosztotta az ellenség, a pipával hadakozott tovább. Ami annyiban valószínű, mert a régi magyarok a csatába is magukkal vitték kedves pipájukat. Lásd az inzurrekciót. Győr körül az utak mind tele voltak tajtékpipával, amit menekülés közben elhánytak a nemesek.
Telt-múlott az idő. Az Ebeczky-féle pipagyűjteménynek híre kerekedett, beszéltek róla az emberek, mint valamely furcsaságról. Némelyek még büszkén feszítették ki a mellüket:
– Ez is csak a mi vármegyénkben van! – mondták.
Az öreg Ebeczky búsan csóválta a fejét:
– Szép, szép – dünnyögte, mikor a pipáit dicsérték –, de hát ki fogja örökölni a pipákat? A lányomat nem taníthatom meg csibukozni!
Igaz, igaz, ki örökli a pipákat? Egyetlen leánya volt Ebeczky Mártonnak, a szép Flóra. Lovagolt, vívott ez a takaros leányzó, de pipázni nem pipázott. A lankadi udvarházban néha hétszámra nem füstölt a kémény: nem főztek, mert ugyan kinek főztek volna? Az öreg szalonnán élt, a leánya meg itt-ott elvolt az atyafiaknál. De Flórának mindig megvolt a hátaslova, valamint a szép ruhái is…
– Herceghez kell menned feleségnek – mondogatta az öreg –, mert még palacsintát sem tudsz sütni.
Flóra nevetett, és vállat vont:
– Hát majd herceghez megyek…
Herceg azonban nem akadt a vidékünkön. (Csak sokára jött Levenski Mihály, de az is lengyel volt.) Volt azonban gróf és báró elegendő abban a dragonyos ezredben, amely e tájon feküdt. Szegény cseh, osztrák bárók, igaz, de mit törődött azzal Ebeczky Gáspár?
– Az Ebeczkyek sohasem néztek a vagyonra, inkább a tisztességre – mondta, és nevetett öreg, kék eres orcája, amikor Flórát a dragonyosokkal268 lovagolni látta. Izgatottan kérdezte egyiket-másikat dohányzási szokása felől, és mikor Waldman Henrik báró főhadnagy azt is bevallotta, hogy csibukozni is szeret amellett, hogy Flórát szereti, az öreg boldogan kiáltott fel:
– Helyes, fiam, most már tudom, mi lesz a pipákkal.
Nem is igen sokáig nyikorogtak ezentúl az öregúr csizmái az udvarház téglás folyosóján. Még annyi ideje volt, hogy terjedelmes leltárt írt ingó és ingatlan vagyonáról. (Az öreg, dülöngőző betűk persze a pipákról tudtak legtöbbet mondani.) Aztán egyszer este így szólt a környezetéhez:
– Adjátok ide még egyszer a Napóleont! – mondta, és megtömte a pipát. Még rágyújtott, még szippantott a verpeléti édes füstjéből, aztán elfulladva dőlt hátra. Megtört tekintete kedves pipáját kereste, s így csendesen meghalt. De meghalt egy esztendőre a német báró is. Agarászás közben meghűlt. Itt hagyta fiatal, szép feleségét, itt hagyta nagy, sarkantyús csizmáit, és itt hagyta a híres pipagyűjteményt… Az atyafiság aggódva dugta össze a fejét:
– Ugyan mi lesz most már a pipákkal? – kérdezték tanakodva.
A báróné legyintett a kezével:
– Csak bízzák rám. Majd akad gazdája a pipáknak.
