1
1
A legigénytelenebb ember, akivel az életben találkoztam, Szuper János volt, a püspökségi birtokok intézője, a szó legteljesebb értelmében való úr három vármegyében.
A régi világban ez másképpen volt, mint manapság: a gazdatisztek, jószágigazgatók másféle szerződésekkel kötötték le magukat az uraságnak. A gencseli tiszt például négy pejcsikót kötött ki magának évi fizetés fejében: olyan négy lova aztán nem is volt senkinek a vármegyében. Homoky, a Tóthi-szőlők öreg intézője, ötven esztendő óta csupán egy kulacs bort kapott fizetségképpen az aranyat termő Hegyalján: mégis, akár hiszik, akár nem, a Homoky borainak híressége ismeretes volt az egész ország előtt. Nomen est Homoky, de genere Tokaji – tartotta a szólásmondás a borokról.
Aztán mégis meg tudtak élni a régi urasági emberek. Az uraság se ment belé tönkre. Valahogy másformák voltak az emberek, másformák voltak a viszonyok. A baj – a régi világ vége – ott kezdődött, mikor leltárt kezdtek vezetni az olyan haszontalanságról is, mint például egy bürge! Ugyan ki törődött addig egy bürgével? A számadó dolga az, senki másé. Meg aztán a bürge a leghalandóbb teremtése az Úristennek. Hirtelen a fejébe vesz valamit, s azt addig forgatja, amíg megunja az életét. Mármost minden kerge birka kedvéért ugyan érdemes volna azon a leltáron, számadáson változtatni? A macska vigyen el mindenféle irkafirkát! Attól bizony le nem hull egy csöpp eső sem a tikkadt vetésre. De ha a Bujdos erdőbeli szent remetének tejet, túrót, pecsenyét visznek a szép juhásznék, a szent ember kiimádkozza az esőt még a felhőtlen égből is.
Ugyanezért nem is olyan nagyon csodálandó, hogy Szuper János, a püspökségi földek teljes hatalmú intézője, aki fél lábbal még a régi világbeli emberek közül való volt, midőn harminc-egynéhány esztendei szolgálat után abba a helyzetbe került, hogy gazdájától, a püspökségtől tetszése szerint való ajándékot, jutalmat vagy fizetést kérhetett volna egy587 bizonyos évforduló alkalmából, Szuper uram mindössze annyit kérelmezett, hogy a püspökség hasson oda, hogy Bogáron megálljon a gyorsvonat.
Sztárek Pál, a káptalan ügyvédje, akit a papok hűséges intézőjük jubiláns kívánságának a kipuhatolásával megbíztak, nevetve csóválta kövér, vörös fejét, amelyen a hajszálakat mindennap megolvasta Firkucz borbély.
– János, János – kiáltotta szokott, jókedvtől rengő hangon –, mi az ördögnek neked a gyorsvonat? A te korodban az ember már másféle álláspontra helyezkedik. Vonakodik az utazásoktól, nagy mozgásoktól, amelyeknek különben semmiféle korban nincsen sok értelme. Az ember a te korodban megpihen, és eljátszadozik, teszem azt, valamely aranykeresztecskével, vagy más gomblyukba való csecsebecsével.
Sztárek Pál kinyújtotta két gyűrűs ujját, és nevetve tapogatta a Szuper intéző mellén a kabátot.
– Hehe. Sohasem gondoltál ilyesmire? Tudod, hogy a püspök úr őeminenciája szinte mindenható az udvarnál.
A nagy brontes ember, aki a legenda szerint disznókondásságból vitte ilyen magasra, a nyakáig elvörösödött.
– Nem kell semmiféle ordó. Nekem csak a gyorsvonat kell – mormogta makacskodva, és toppantott a lábával, amely télen-nyáron nehéz varjúcsizmát hordott. – Őeminenciája jóságát nagyon köszönöm. Én már csak megleszek ezután is így, sima mellel. Még elhagynám valahol szénagyűjtéskor a keresztecskét, akkor aztán megvolna a nagy baj.
– Nono – felelt Sztárek –, hiszen azon is segíthetnénk éppen… De hát, mondd csak, János barátom, minek neked az a gyorsvonat?
Szuper napsütötte, óriási tenyerével indulatosan az asztalra csapott:
– Azt hittem, hogy valami semmiséget kértem, és íme, kisült, hogy még ennek a kérésemnek a teljesítése sem megy simán. Bánom is már, hogy egyáltalában szóltam.
– Csak ne heveskedjünk – csillapította a fiskális. – Különben is én nem tehetek róla, hogy őeminenciája könnyebben keresztül vihet egy Ferenc Józsefet a számodra, mint a gyorsvonat megállítását Bogáron, ahol csak egy dohánypajtája van az uradalomnak.
– De ott lakom én is – pattogott Szuper. – Engem pedig halálosan bosszant az, hogy nekem csak fütyül egyet a vonat. Ez a hetyke, kihívó fütty felforralja a véremet, mindennap dühbe hoz, és érzem, hogy rontja az egészségemet. Belátom, hogy bolondság, amiről beszélek, de vannak588 nagyobb bolondságok is a világon. Pali barátom, ha adsz valamit régi barátságunkra, csináld meg nekem azt, hogy ezentúl megálljon itt a gyorsvonat! Ha csak egy másodpercre is, hogy nyugodtan szívhassam ebéd utáni pipámat az ámbituson.
A fiskus bő fehér inggalérjába mélyesztette az állat, és az apró gyémántgombok ragyogtak nagy, fehér kézelőiben, amelyeket kirázott a kabátjából.
– Mégiscsak ti vagytok a legnagyobb urak, falusiak – sóhajtotta. – Magamfajta városi embert másféle dolgok szoktak háborgatni ebéd után. Teszem azt, néha a gondolataim is.
Szuper éles gesztust csinált.
– Én csak nyáron gondolkozom, de akkor minden éjszaka. Midőn az égboltozat tele van csillaggal.
Az uradalmi fiskus visszatolta a gyémántgombokat, kihúzta állát a vatermörderből, és hivatalos hangon így szólt:
– Beterjesztem tehát jelentésemet, hogy Szuper János intéző harminc-egynéhány éves hűséges, becsületes, példás és köztiszteletre méltó szolgálata után mit sem kíván jutalmul. Legfeljebb annyit kér teljes alázattal, hogy a gyorsvonat megállíttassék.
Az intéző minden szónál komolyan bólintott szögletes, inas nyakával.
Az intézői lak udvarán négy gidránkanca csörgette a szerszámot egy hintó előtt. Az uradalmi fiskus, Sztárek Pál kényelmesen elhelyezkedett a hintó bőrülésén, sárga dolmányos hajdú járt körülötte, hogy minden rendében legyen, s végül kezébe adta a meggyújtott virzsinia szivart. Sztárek hátradőlt a szőnyegek alatt, s így szólt:
– Látod, barátom, János, ez az igazi gyorsvonat. Ott áll meg, akkor indul, mikor akarom. Bolond ember volt, aki a vasutat kitalálta.
A kocsis megsuhogtatta az ostort, és a hintót a négy sárkány játékos kedvvel röpítette végig a töltés alatti országúton.
– Igaza van a fiskálisnak! – mormogta Szuper uram, a hintó után nézve. – Nincs szebb dolog négy lónál.
Ebben a pillanatban a gutori-guthi tölgyfaerdő szélén, amely sötétlő kárpit gyanánt szegélyezte a látóhatárt, a rengő májusi vetéstől zöldellő földeket, virágos réteket és fehér tanyákat, gyönge, fekete füstfelhőcskét pöffentett valaki a fák fölé, a fák fölött úszkáló aranyfehér bárányfelhők közé. Egy széles vállú, kis kürtőkalapos óriás rohant ki az erdőből, és négy-öt kocsit ragadott magával. Füttyentve szaladt keresztül a hosszú589 töltésen a bogári állomás előtt, és pár pillanat múlva eltűnt a dengi halmok mögött.
Szuper János, aki harminc esztendő óta ura volt mindeneknek körülbelül tízezer holdnyi földterületen, dühösen kiáltott fel:
– Hogy az a bolond fiskális már elment! Ezt kellett volna látnia!
