2
2
Tél felé járt már az idő, amikor a bogári állomásra megérkezett az értesítés, hogy ezentúl megáll ott a gyorsvonat. Sztárek Pál keserves levelet írt az intézőnek: „P. úr Őem. azt kérdezte tőlem: mért nem akar Szuper gróf lenni? Ennyi utánjárással az is lehetett volna.”
Hej, de nagy nap is volt az! Szuper uram abba a szánba fogatott be, amely a püspököt vitte, midőn az látogatóban volt a birtokán. A kövér, széles hátú püspökségi lovak, amelyek bízvást viselhettek volna kék kanonoki övet, tempósan ügetve vitték az intézőt az állomásra, aki hódprémes bundájában megelégedetten ült helyén. A bogári állomáson nemigen szokott vonatra szállani Szuper János, rendesen a megyei székvárosba vitette magát, ha valamely utazása volt. De most szinte türelmetlenül várta a gyorsvonatot, amely az ő kedvéért, egy szeszélyéért megállt az állomáson. A mozdony immár a gutori tölgyeknél gőzt és füstöt kezdett okádni, és szinte hirtelen múlott el az a lármás, robogó csörömpölés, amelyet a vaskocsik és láncok visznek véghez száguldásuk alatt.
Szuper uram nem volt valami hiú ember, de nem tagadhatott el bizonyos megelégedett mosolyt, midőn a száguldva közeledő fekete szörnyeteg mintegy parancsszavára megállott, és meg fog állani ezentúl mindig. Szuper uram helyet foglalt a vonaton, bár semmi különösebb dolga nem volt a székvárosban. És azontúl is, ha egyéb tennivalója nem volt – pedig ritkán volt valami tennivalója –, felszállott a megálló gyorsvonatra. Hadd lássák azok a vasutasok, hogy nemhiába állanak meg a bogári állomáson. Hetenként négyszer-ötször is befogadta a langyos, bársonyos kupé, amelynek kanapéján heverészgetve, észre sem vette az ember azt a kis félórát a székvárosig. Bezzeg fújhatott a gerlici bevágásnál a téli förgeteg, amely máskor szekereket forgatott fel. A gyorsvonat sirályként repült keresztül a hózivataron, és a jól fűtött kupéból látni lehetett a hóba temetett határcsárdát. Azelőtt Szuper uram hosszú télen át nem mozdult ki a bogári intézői lakból. Ha néha-néha beszánkázott a városba, egy ócska590 városszéli fogadóban ütötte fel a tanyáját, amely a „Két messzely”-hez volt címezve, és kupeceknek, hajcsároknak volt a rendes szállása. Harminc év óta mindig ugyanabban a szobában szállott meg, és a füstös ivóban a magával hozott szeredásból falatozott. A vonatozás folyamán egy kissé messze esőnek kezdte találni a „Két messzely”-t, és egy napon a piactéri új hotelben szállott meg, ahol villamos világítás és szőnyeges szobák voltak. Az étkezőteremben esténként cigánybanda muzsikált, és a táncteremben színésztársaság tartott előadást. A mogorva intéző egy darabig nemigen érezte jól magát az új környezetben, és nem mozdult ki szobájából. Idővel azonban szívesen üldögélt a fehér terítékes étteremben, és bizonyos érdeklődéssel szemlélte a hosszú asztalnál vacsorázó színésztársaságot. És ha most már néha-néha odahaza maradt a bogári intézőlakban, s a kályha mellett unatkozva hallgatta a pusztai szelet, föltűnt képzeletében a jókedvű, nevetgélő, tréfálkozó városi társaság; színésznők nagy kalapjaikban és Vadász Attila, az örökfifjú főkapitány, aki harsogó hangon mond tréfásnál tréfásabb dolgokat a „Griff” fehér asztalánál. S ilyenkor olyan egyedül érezte magát az egykori disznópásztor a püspöki pusztán, mint még soha az életben. Alig várta a másnap délutáni gyorsvonatot, hogy a kényelmes bársonypárnákon elterülve, utazhasson ismét a gyönyörök felé.
Az ötödik-hatodik városi látogatásnál már nem ült egyedül a „Griff” vacsorázóasztalánál. A színielőadásról odavetődött a gyémántgombos Sztárek Pál, aki eleinte hinni sem akart a szemének, hogy az emberkerülő Szuper uramat a városi fogadóban találja.
– Hogyan, Jánoskám – kiáltotta –, otthagytad a „Két messzely”-t? Bravó, bravisszimó! Benőtt végre a fejed lágya. Teszem azt, ha meghalnál, csak az örököseid nevetnének a markukba.
A jókedvű fiskálissal nagy társaság telepedett az intéző asztalához: városi és megyei urak, akik hírből vagy személyesen mindnyájan ismerték a püspökségi uradalom fukarságáról híres intézőjét. Vadász Attila, a híres főkapitány későbben azt is elárulta Szuper uramnak, hogy az ő gúnyneve a vármegyében a „püspök kondása” – amin Szuper uram harag nélkül nevetett.
– Nem érdemes, bizony Isten nem érdemes, Jánoskám! – mondogatta Sztárek Pál, pezsgőspoharát az intézőjéhez ütve. – Mert teszem azt… Hopp, itt vannak a színésznők. Hamar asztalt, székeket.
Szuper uram azon vette magát észre, hogy egy nagy társaságnak lett a központja, ahol mindenki szeretetre méltó mosollyal fordítja feléje az591 arcát, és némelyek nem titkolják az arcukra ülő áhítatot, amelyet a nagy hatalmú úr látásán éreznek. Szuper Jánosnak elég természetes esze volt annak megítéléséhez, hogy ez a nagyrészt léha társaság őbenne a „püspök kondását” bámulja, és holnapra bizonyosan kinevetik. De mégis jólesett neki élvezni az ünnepeltetést, és midőn Sztárek Pali, a gyémántgombos kézelőit előrehúzogatva, elmesélte a gyorsvonat megállásának esetét, helyeslőleg bólingatott az egész társaság. Vadász Attila pazarul legyintett:
– Minek is az ordó az ilyen nagy úrnak? Abban a korban és állásban, amelyben Jánosunk van, már nem krájcli kell az embernek, hanem kényelem, nagyúri komfort…
Szuper uram felkapta a szót:
– Komfort. Mi, pusztai emberek, úgyis alig élvezhetünk valamit a komfortból.
Éjféltájban a színésznők énekléssel kísérték a cigány muzsikáját, és Szuper uram százasbankót adott a prímásnak.
– Úgy, úgy Jánoskám – szólt Vadász Attila, a Szuper hátát veregetve –, csak a kanonokok éljenek jól? Van a káptalannak elég pénze.
Másnap a főispánéknál volt valami estély, amelyre Szuper uramat is hamarosan meghívták. A „püspök kondása” szerényen ki akart térni a meghívás elől, de Sztárek Pali és Vadász Attila szinte erőszakkal hurcolták el az estélyre.
– De hiszen csizmában vagyok! – szabadkozott Szuper uram. (Eddig sohasem vette észre a csizmáját.)
– Ilyen nagy úr, mint te, csizmában is mehet akárhová – vélekedett a főkapitány. – Így érdekes.
Az estélyen, ahol bizonyos megütközést keltett a csizmás vendég, Vadász Attila ilyenformán exkuzálta magát:
– Mindegy az. Nem szabad rossz néven venni az öregtől semmit. Most kezd végre „ereszteni”.
