A Gaálok álma
A Gaálok álma
A Gaálok nagy famíliájában akadt mindenféle. Igaz, hogy valamikor egyazon foglalkozásuk volt: várúr volt valamennyi, aminthogy Magyarországon nagyon kevés azoknak száma, akik őseik közé legalábbis ne számíthatnának egy tucat zászlósurat. A régen kihalt homonnai Drugetheknek minden hónapban született gyermekük – úgy elszaporodtak: nem is volt igazi magyar família, amely némi utánakereséssel be nem tudná bizonyítani, hogy az Árpádok nem haltak ki. Geszteréd és Süvöltő nyírségi községek kétszáz esztendeje azon pörlekednek, hogy tulajdonképpen melyikük Báthory Zsigmond egyenes leszármazói; egy felsővidéki Zathureczky pedig egyszer pört indított a lengyel koronáért… S így nem csoda, hogy senkinek se jutott eszébe őseit paraszti sorban keresni, különösen pedig nem a hiú és képzelgő Gaáloknak, akik még lyukas csizmás állapotban is hetykén mormogták a foguk között: mi már akkor is négy lovon jártunk, mikor még tán Eszterházy sem volt egyéb számadó juhásznál. – Ez a rettentő nagy büszkeségük az őseikre tette, hogy mindenféle sorscsapásokat nyugodtan el tudtak viselni. Olyan szegények voltak már a Gaálok, hogy a disznótort is már csak hírből ismerték, de azért félrecsapott kalapban jártak, és egymás között így beszélgettek:
– Az én leányomat az egri püspök esketi, ha férjhez megy.
– Az én fiam meg a fehérvári ulánusoknál lesz hadnagy, ahol még a legutolsó kutyamosó is legalább bárógyerek.
Ha két Gaál találkozott egymással, többnyire ilyen beszélgetésekkel töltötték az időt. Mintha a fantáziájukat akarták volna gyakorolni, amint idegen nyelvet gyakorol az ember, hogy el ne felejtse. Csiszolták, csiszolták azt a követ, amely a drágakövek közül megmaradt nekik; igaz, hogy az a kő aztán olyan volt, amilyennek éppen akarták; gyémánt volt vagy rubin, meteor vagy köszörűkő. Egy Gaál – számtiszt volt a megyénél – egyszer álmában feleségül vette a császárszállási özvegy bárónét. Még a286 harangok kongását is tisztán hallotta, amint a kegyurasági templomokban húsz faluban megszólaltak. A fiatal és csinos báróné brüsszeli fátyolát három nemes apród vitte, és Dikrik János, az uradalom apátja – még az is volt a bárónénak – köhögött, tuszkolt és könnyezett, mint közönségesen, mialatt a beszédet elmondta… A kastély felől éppen az öreg Gaál Endre jött velük szemben, amint hazafelé mentek volna a templomból. Éppen az a kávébarna dóka volt rajta, amelyet rendesen szokott hordani, és a sarkantyúja nem zörgött a homokos úton… (Ekkor mindenki szeme az öreg Gaál Endre időtől megsárgult, megkopott csizmájára esett; nini, csakugyan van valami nyoma ott sarkantyúnak.) A báróné gyöngéden új férje karjára dőlt, s így szólt:
– Ott jön Gaál Endre uram. Már régen nagy tisztelője vagyok e kiváló férfiúnak; legjobb volna most, hogy atyafiságba estünk, megtenni őt jószágkormányzónknak.
Eddig tartott a számtiszt álma. Hiába faggatták, többet nem tudott mondani. Csak egyszer, amidőn valamely pörpatvarba keveredett Gaál Endrével, említette a dolgot:
– No hát akkor pedig én azt feleltem volna: ugyan, drága angyalom, hagyjuk ezt a vén tolvajt, mert ez ellopná még a juhászok bundáját is.
Ezen aztán borzasztóan megharagudott az öreg Gaál Endre, évekig dúlt-fúlt mérgében, ha a számtiszt álmát említették előtte. Midőn végre kibékült is rokonával, az álmodozó Gaálnak becsületszavára kellett megfogadni, hogy mást mondott volna… mert hát mégiscsak a legelső a családi érdek. Hát így mulattak, mulatgattak a Gaálok. Téli estéken, amikor korán sötétedik, az unalom és petróleumhiány folytán gyakran szóba került a számtiszt álma. Különösen Gaál Endre, a „jószágigazgató”, szeretett rajta elgondolkozni:
– Varratnék egy olyan díszmagyar ruhát, amilyen Bebek Kázmérnak volt – mormogta.
Ez a Bebek Kázmér valamely régi kalendárium elsárgult lapjáról került a Gaálok történetébe. A kalendáriumcsináló feljegyezte róla, hogy százezer birkája és még több malaca volt ennek a derék úrnak. A Gaálok fantáziáját felizgatta a hatalmas numerus, beszéltek róla, emlegették, mintha valamely rokonuk lenne, később már csak röviden Kázmérnak mondták, és csudálkozva néztek az idegenre, aki nem tudta, hogy Bebek Kázmérról van szó.
Hogy milyen díszruhája volt Bebeknek, természetesen azt nemigen287 tudta az öreg Gaál Endre, de bizonyos, hogy legalábbis karneolfejű szeggel volt a patkó a csizmájára szögezve. A nagy búbos kemencék mellett a Gaál portákon, amelyek még néhány nyírségi falvakban a földhöz lapulva, szerényen meghúzódtak, Gaál Endrét nem is emlegették másképpen, mint a jószágkormányzó. Az álmodó Gaál, ha a megyei székvárosból olykor-olykor atyafilátogatóba hazament a kis falukba, nagy megtiszteltetésben részesült. Kedvében jártak, dédelgették… Egyik-másik Gaál barátságosan ütött a vállára:
– Öcsém, aztán rólam se feledkezzen meg. Nekem is elkelne valamely hivatal, mert hát én se vagyok valami gazdag ember.
A számtiszt nevetett, és pazar bőkezűséggel felelt:
– Kifényesedik újra a Gaálok címere a három komondorral.
…Így nőtt-növekedett jelentőségében egy bolond álom. A szegénység csillogó fantáziája hímes köpenyegbe öltöztetett minden eseményt, amely csak valamiképpen arra az ostoba álomra vonatkozott. Egyszer hivatalos dolga akadt a számtisztnek az özvegy báróné valamelyik falujában. A Gaálok nyomban azt mondták:
– Tamás elmegy a birtokára.
Az álom híre elterjedt a vármegyében. Az emberek nevettek rajta. A disznó makkal álmodik – mondták –, a Gaálok uradalmakkal álmodnak. De hát mi az ördöggel álmodhatnának egyébbel?
Hallotta-e hírét az özvegy báróné Gaál Tamás bolondos álmának? Bizonyosan. Az asszonyok mindent meghallanak, ami reájuk vonatkozik. Már nem volt valami gyerekasszony, de olyan vén se volt, hogy megelégedhetett volna az özvegyi fátyollal. És ha vén lett volna, mint az országút, akkor nem röpdösték volna körül gavallérok? A nagy kastély a vasút mellett esztendőről esztendőre tele volt gavallérokkal, vadászokkal, rokonokkal. Egyik házasodni vágyó ifjú vagy öreg a másik kezébe adta a kilincset. Olykor a muzsika szólt napokig, ha a bárónénak bolondos kedve kerekedett. Pedig gyakran kerekedett bolond kedve. A szilaj komédiásvér – színpadról vette le a boldogult báró – kitört belőle, akkor kicsapongó kedvében felfordította volna az egész határt. Kicsit himlőhelyes arcához írt ódákat szavaltatta a megyei költőkkel, és az inasaival verette meg azt az udvarlóját, aki szemtelenkedni próbált. Máskor paraszti ruhába öltözve napokra eltűnt hazulról. Egyszer aratóleány volt a saját birtokain, máskor szolgáló a városon. Midőn ezt is megunta, hazament288 kastélyába, és felvette királynői ruháját, stilizált koronát nyomott a fejére, és úgy sétált egyik teremből a másikba. Ha mindennel jóllakott, hirtelen külországokba utazott, és a gazdatisztjeivel dobatta ki a vendégeket. Az éhenkórász diáktól és facér színésztől a valóságos kegyelmes urakig megfordult ott mindenféle fajta férfiú. Hogy a bárónénak sohasem jutott eszébe valamelyiknek kezét nyújtani, az csupán onnan volt, hogy nagyon is ismerte a férfiakat.
Egyszer éppen kicsapongó, szilaj kedvében hajtatott Gyók felé négy almásszürkéjével. Mint a vihar, repült a négy ló a könnyű kocsikával, amidőn az országúton egy rongyos cséza jött szembe, és az utat elzárta a vágtató báróné előtt. A kocsis hátrarántotta a lovakat, a két kocsi első kerekei nagy csattanással akadtak egymásba. A báróné vad haraggal ugrott fel:
– Ki az a zsidó? – kérdezte kiabáló hangon az alkalmatlan csézától.
A csézán fekete bajuszú, zömök fiatalember ült. Megemelte a kalapját, s bemutatkozott:
– Én Gaál vagyok.
– Gaál Tamás? – kérdezte a báróné hirtelen érdeklődéssel.
– Szolgálatjára.
A báróné haragja egyszerre elpárolgott. Valami dévaj jókedv csillant fel a szemében, és bolondos gondolatok röpködtek elő azokból a fiókocskákból, ahol az ördög tartja a darazsait.
– Hisz ön az én álombéli vőlegényem – folytatta a báróné. – Jöjjön a kocsimra, és mesélje el nekem ezt a dolgot.
Gaál Tamás nagy megilletődéssel szállott le rongyos csézájáról. Ebben a percben úgy érezte, hogy az egész família – a Gaálok – évszázados keserve, búja, bánata az ő kezében van. A kezében van az a csavar, amelyet csak meg kell fordítani, hogy egyszerre megváltozzon minden. A szerencse itt áll előtte a csinos és molett asszonyság személyében, aki nagy érdeklődéssel nézi kocsijából közeledését. A torkában dobogott a szíve, és önkéntelenül arrafelé pillantott, amerről álmában Gaál Tamásnak kellett jönni.
– Üljön fel – szólt barátságosan a báróné –, a kocsisát pedig utasítsa a kastélyomba.
A négy almásszürke újra vágtatni kezdett. A báróné fél kézzel a kalapját fogta, és fürkészve nézte a fátyol alól a mellette ülő fiatalembert. Kezét, cipőjét, kalapját megvizsgálta, sőt a hajához is hozzányúlt.
– Érdekes – mondta –, ön volna a vőlegényem?289
– Igen – felelt érzelmes hangon Gaál Tamás, és sűrű haját homlokába húzta. – Én már régóta imádom, báróné.
A báróné kedvetlenül biggyesztette fel a száját, és szárazon mondta:
– Ha jó barátságban akar velem lenni, ne mondja többé, hogy imád.
Az almásszürkék repültek. A távolból feltünedezett a gyóki kastély fantasztikus tornya.
– Addig maradhat nálam, ameddig akar, Gaál – szólt a báróné. – De szerelemről szó se legyen. Mert én úgyse megyek férjhez önhöz.
– Nem lesz szó szerelemről – felelt ünnepélyes hangon Gaál Tamás; magában pedig szomorúan gondolt az öreg Endre bácsira, aki valahol Süvöltő táján képzeletben díszmagyarban jár-kel, és ezüstkard vagyon az oldalán.
(1905)290
