A lord
A lord
A híres szépségű és kacér Gaálnékról azt írtam egyszer, hogy akármelyik bátran lehetett volna hercegasszony is: akkor se lett volna különb. Mikor hazulról férjhez mentek, rendesen akadt valamely öregember a famíliában, aki az ilyenkor szokásos, kenetteljes búcsúztatót elmondta az újdonsült menyecskének:
– Lelkecském, viseld jól magad, és szeresd az urad. Engedelmeskedj neki, ha akarsz, de azt sohase felejtsd el, hogy pusztán a vak véletlen műve, hogy nem az Eszterházy herceg négylovas hintája repít el a szülői háztól. Talán abban is feltalálható ennek az oka, hogy mi, Gaálok, sokkal többen vagyunk, mint az Eszterházyak…
Így beszéltek az öregemberek, habár ha csak így beszéltek volna, az még nem lett volna olyan nagy baj. Mondtak ők bizony egyebet is esküvő előtt, esküvő után a leányaiknak. A kevély Gaál András, aki ruhakímélés szempontjából nyári időben odahaza csak úgy fehérben járogatott (hiszen Gaál András maradt ő akkor is!), ezt mondta Jutka leányának, amikor egy valóságos Zathureczkyhez adta férjhez:
– Aztán vigyázz, Jutka, nehogy az a birkás még talán azt higgye magáról idővel, hogy az ő famíliája is arrafelé járt, amerre a Gaálok jártak. Juhot őriztek azok, mikor mi négylovas kocsin jártunk.
Ha egy Gaál leány férjhez ment, legalábbis olyan jelentőségteljes dolog volt az, mint hajdanában a megyei restauráció. Restauráció? Rosszul mondtam; a nádorispánt se választották nagyobb pompával, fénnyel. A Gaálok – három vármegyéből – mintha csak föld alatti kincsesházak jól elzárt ajtait nyitották volna föl ilyenkor. Mintha egy tó fenekére süllyedt vagyon merült volna a felszínre: még olyan Gaálnak is lett lova, aki addig mindig gyalog járt, ezüstkardok zörögtek a férfiak derekán, az asszonyok selyemben suhogtak, malacot szúrtak, pulykát vágtak, a bor az országútra folyt. Varázslat, tisztára varázslat volt az a pompa, amelyet a földhözragadt nemzetség kifejtett. De hát jó volt ez így. Legalább282 fölelevenedett egy percre az elmúlt dicsőség, és a gyerekek látták, hogy kik voltak az ő őseik. Még az öregasszonyok is mintha visszafiatalodtak volna, a menyecskék pedig szebbek – azazhogy világszépek lettek. Hiszen máskor is híres fehér bőrű, idomos, aranybarna arcú asszonyok voltak a Gaálnék, de az ünnepi kedv százszor szebbé tette őket. Jöttek-jöttek a kis falukból, távoli vármegyékből. A lagzik híre elterjedt, és idővel már mintha nem csupán a Gaál família ünnepe lett volna egy-egy esküvő, hanem mindazoké, akik szeretnek szép asszonyt látni, benne gyönyörködni. Kalandvágyó gavallérok, szemüket szép asszonyon legeltetni szerető öregurak messze földről eljöttek, ha valamelyik Gaál leány esküvője volt. Még az enyingi gróf is elvitte egyszer Döngödre vadászó külföldi vendégeit, inasok, lovászok lóháton nyargaltak a kocsik mellett, az öreg Gaál Tamás megelégedetten bólintott a fejével, amikor a grófi fogatokat a faluba benyargalni látta.
– Eljöttek ők is – mondta, mintha az volna a világ legtermészetesebb dolga, hogy az enyingi gróf beállít Sárika lakodalmára.
A nagy kocsik megálltak a templom mellett, míg a gróf vendégeivel a platánok alatt helyezkedett el, ahonnan az egész esküvői menetet végignézhették. Nyári délelőtt volt, az inasok sörösüvegeket puffantottak a kocsiknál, a templom mögött a dombon már töltötte a mozsarakat a falusi kovács, fehér ruhás leányok, asszonyok siettek a templom felé, és lovas legények nyargalásztak az aranyszínű porban. Ünnepi hangulat terjedt szét a máskor rongyos faluban. Később nagyot pukkant a dombon egy mozsár. Ez azt jelentette, hogy a lakodalmi menet elindult a faluvégi vén kúriáról.
A gróf vendégei között volt egy nyurga, sárga szakállas angol lord is. Éppen olyan lord volt, amilyenek Magyarországra szoktak jönni vadászni. Gazdag és életunt, méltóságteljes és fanyar. Miután ő volt a legidegenebb a vadásztársaságban, az öreg Simkó Dávid, az uradalom kasznárja, neki magyarázta a helybeli látnivalókat. Törte az angol nyelvet, mint a kavicsot. Nagy, kopasz homloka beleizzadt, és mikor sehogy sem akart eszébe jutni a szükséges angol kifejezés, egy ebadtával vágta ki magát a nehéz helyzetből.
Nem lehet teljes bizonyossággal tudni, vajon a méltóságteljes lord hallotta-e azokat, amelyeket Simkó uram nagy buzgalommal magyarázott. De vajon mit is érdekelte volna Skócia szülöttét az, hogy itt valamikor nagy honvédcsata volt, és a templom falában levő ágyúgolyó osztrák ágyúból repült oda?283
A mozsárpukkanásra a lord megigazította a monokliját, és arrafelé fordult, ahonnan a lagzi zeneszóval közeledett.
Hogyan írhatná le gyenge toll a Gaálok világraszóló pompáját? Elég lesz annyit feljegyezni, hogy az öreg Gaál Tamás egy irtóztató nagy szőrös bundát viselt vállán, amelyre a jó Simkó bácsi így figyelmeztette a lordot:
– Abban a bundában rohant ki Zrínyi Miklós Szigetvárból.
Minek rontotta volna a lord illúzióját azzal, hogy a debreceni színtársulat ruhatárából való a bunda? A rozsdás kardok, fegyverek, amelyek elegendők lettek volna egy kisebb vár megvédelmezésére, a megyei múzeumból kölcsönöztettek. A lovasok, díszbe öltözött hajdúk, hintó mellett lépkedő huszárok dehogyis voltak inasai a famíliának. Gaál volt az valamennyi, aki a pompa emelésére inasnak öltözött. A menyasszonyi hintó bakján ülő, torzonborz szakállú kocsis senki más nem volt, mint a menyasszonynak szülő édesapja. Az a tiszteletre méltó pátriárka pedig a násznép sorában senki más, mint a debreceni zálogos, aki az ékszereket kölcsönadta a mai napra. Estefelé már egyetlen gyöngyfüzér sem fog ragyogni az asszonyok nyakán.
Minek mondta volna el mindezt Simkó Dániel? Hisz az idegen lordnak az mindegy, hogy kié az ékszer. Meg aztán nem is az ékszer a fontos, hanem az, aki viseli.
Elvonultak a platánok alatt a daliás Gaálok és világszép Gaálnék. Egyiknek-másiknak kacér mosolygása tán rátévedt arra a mereven álló angol úrra, aki talán hosszú idő óta először ütögette lovaglóostorával a csizmaszárát.
– Helyes asszonyok! – dörmögte egyszerre a lord. – Különösen az a fehér ruhás, fehér fátyolos… Azt szeretném feleségül venni.
Az öreg Simkó tréfának vette a lord szavait, és tréfásan felelt:
– Elkésett, lord úr. Csak öt percet késett… Az most már a felesége egy fiatal úrnak.
A lord kedvetlen mozdulatot tett.
– Becsületemre, feleségül vettem volna – mormogta, és már nem is érdekelte többé az egész nászmenet. Albion fiainak szokott közömbösségével hátat fordított a ceremóniának, és ismét unottan bámult a levegőbe.
A lord megjegyzésének hamarosan híre futamodott, és a Gaálok ezentúl még magasabban hordták az orrukat. Az öreg Gaál magyarázta a fiataloknak:284
– Egy lord legalábbis annyi, mint nálunk a főispán. Vagy nádorispán…
A lord megjegyzéseinek mégis volt valami következése. Ezért-e, másért-e, a szép Gaál Sári a házasság harmadik hónapjában otthagyta az urát.
– Megütött az a paraszt! – sírta. – Engem, aki lordné lehettem volna, ha belé nem botlom a nyavalyásba!…
– Igazad van! – tüzelték a Gaálok. – Lordné lehettél volna, és nem becsült meg.
Ezenközben Simkó Dániel révén kitudódott, hogy az a bizonyos lord ebben az esztendőben ismét eljön vadászni az enyingi grófhoz. Több se kellett a Gaáloknak, nyomban megindították a válópört…
– Csak addig elkészüljünk vele, míg a lord megérkezik – kiáltotta az öreg Gaál Tamás.
A fiskálisok hamarosan elvágták a csomót, amelyet a papok megkötöttek. A férj akadékoskodott úgy egy kicsit, de Gaál Tamás puskával állított be hozzá:
– Agyonlőlek, ha a Gaálokat szerencsétlenné akarod tenni.
S így elvált Gaál Sári az urától, azóta pedig Döngödön várják-várják a mesebeli angol lordot.
(1905)285
