A legnagyobb bolond
A legnagyobb bolond
A régi magyar úri életben annyi groteszk figura volt, hogy hemzseg tőlük az öregemberek elbeszélése. Amidőn régi történeteket, különös legendákat hallunk a múlt időből, úgy tetszik, hogy Magyarországon nem is volt talán normális ember; csupa félbolond, képzelődő, hóbortos figura mozgott századokon át a Tisza, Duna mentén, akiknek keserves vagy mulatságos történeteit, különös legendáit, midőn elbeszélni hallják, még most is hasukat fogva kacagnak a kései unokák. Elkezdve a régi jó táblabírákon – akik valami furcsa metamorfózis útján lettek csak bolondos alakok, hisz a maguk idejében az ország legkomolyabb emberei voltak –, folytatva az elszegényedett kurtanemesen, akiről csak az idealisták vallják, hogy voltaképpen a nemzet korpuszát alkották – és végezve azon a sok anekdotás, hóbortos figurán: a vitézkedő katonán, nagy szakállú alispánon, kóborló deákon, cigányon és zsidón – úgy tetszik a múltak ködén át, hogy a régi Magyarországon csupa olyan ember élt, aki csak tréfán, bolondságon, vidámságon törte a fejét. Hol voltak a komoly emberek? Hol voltak a savanyú, rosszkedvű májbetegek? Az öreg Jókai kezdte el, s ma már valamennyien azt valljuk, hogy hazánkban száz esztendőkön keresztül egyebet sem csináltak, mint ettek-ittak és tréfálóztak. Nagy, országraszóló szellemi események is békén hagyták a régi magyart. Mintha még a szerelem is a régi pohárköszöntők és csiklandó anekdoták sorsára jutott volna… Talán még az se volt komoly? A lányok, menyecskék nem csináltak belőle olyan nagy dolgot. Az ifjúság megházasodott, mert már a nagyapja is azt cselekedte. A szerelmi bú, keserv mintha ismeretlen lett volna Mária országában. Hisz még Himfy sem vetette meg a töpörtyűs pogácsát, amikor legjobban bánkódott szerelméért. A debreceni Vitézről pedig székében rebesgették, hogy szerelmi bánata voltaképpen csak ürügy a mértéktelen borivásra. Hogyan is szenvedtünk volna szerelmi csalódásban, amikor annyi szép leány és asszony volt hazánkban?272
Csak a tréfa, bolondos anekdota volt mindig kedves. Néha úgy képzelem a régi magyar urat, hogy az egy jó adomáért, amely könnyekig megkacagtatta, így szólt volna:
– Mondd, pajtás, mivel háláljam meg, hogy megnevettettél?
Bánatok, bajok nemigen voltak, de ha voltak is, az emberek nem vették komolyan szívükre. A mértéktelen jóléttől bizony elhízott, eltunyult volna a régi magyar, ha még kedvére ki sem nevetheti magát. A híres Zathureczky Pál – mint a család levéltárában olvasható – Leopoldus király uralkodása idejében, üres tarisznyával jött be lengyel hazájából. A sarkantyúján és kardján kívül nem volt egyebe, mint egy anekdotája. Ez az anekdota olyan anekdota volt, hogy Zathureczky Pál keresztül-kasul bejárta vele az országot, feleséget kapott, barátokat szerzett, de még a király is, amikor elmondták neki a jeles adomát, így kiáltott föl:
– A kakas csípje meg! Vezessétek elébem azt a jeles férfiút! Saját szájából szeretném hallani ezt a történetet.
A Zathureczkyek családi krónikája nem jegyzi fel, hogy melyik is volt az az ördöngös anekdota, amely ősüket a boldogsághoz segítette, csak annyi bizonyos, hogy azóta is mindegyik Zathureczky egy-egy anekdotával jön a világra. Egyik anekdota jobb, a másik rosszabb, és eszerint boldogulnak a Zathureczkyek is.
Nem volt olyan ember az országban – talán még ma sincs – akinek ne lett volna valamely külön adomája, amelyet hellyel-közzel fehérasztalnál vagy zöldasztalnál el nem mondott. De hát kellett is, hogy így legyen. Honnan az ördögből támadott volna az a tenger anekdota, amelyen századokig nevetett az ország. Búza nem termett, a Tisza kiöntött, tűz, betegség, háború pusztította a nemes magyar nemzet sorát, de olyan időszak nem volt, amelyben anekdota nem termett volna. A jég elverhette a határt, de a tréfa megtermett. Néha bizony valami kolosszális ostobaságot kellett valakinek elkövetnie ahhoz, hogy embertársait megkacagtassa, de mindig akadt valaki, aki feláldozta magát a közjóért. Dugonics Titusz a mélységbe vetette magát, Szentábrányi Mihály bemeszeltette a lovait, hogy kacagjon a vármegye. A legnagyobb bolond – nagy legénynek kellett annak lenni, akit ezzel a díszes melléknévvel kitüntettek – mégiscsak Szebenyi Pál volt, a híres Szebenyi.
Ki volt, mi volt? A nagymamák kötőtűi a vármegyénkben úgy csörögnek, hogy a legszebb férfiú volt, akit anya szült. De hát ugyan ki adna valamit az álmodozó öregasszonyok beszédére, akik minden férfiút szépnek, gyönyörűnek látnak abból az időből, amikor még ők is fiatalok273 voltak… Csak annyi bizonyos, hogy vármegyénkben az idő tájt nemes vetélkedés folyt azon, hogy ki légyen a legbolondabb, ki légyen hóbortban, tréfában a legelső.
Bizonyos Prinyi János nevű falusi nemesember volt ebben az időben a vármegye legnevezetesebb tréfacsinálója. Már a külseje olyan volt, hogy nehéz volt vele versenyre kelni. Zömök, nagy hasú, terebély szakállú, hordóhangú, mély ember volt, akinek öblös nevetésére a haldokló felült párnáin: ugyan mi az ördögöt nevet úgy Prinyi János? Nevetett, mindig csak nevetett. De nevettek mások is vele együtt. Ha a kardját a a jobb oldalára kötötte megyei gyűléskor, ha nehéz sapkáját a földhöz csapta, hogy az puffant, mint a puskalövés, ha a bort énekelve nyelte, és pohárköszöntőjében csupán csak annyit mondott, hogy: „Éltetem nemes Prinyi János jó barátomat!” – a vármegyét majd szétvetette a kacagás. Az ördög tudná, hogy mit szerettek ezen a rusztikus, csizmaszagú falusi nemesen. Csak annyi bizonyos, hogy kiszólásait, megjegyzéseit, durva mókáit évekig emlegették, és a megyei urak versenyeztek abban, hogy Prinyi uramat mindenben utánozzák. Olyan világ járt éppen, hogy mindenki a mértéktelen vidámságot, groteszk bolondságot kereste. Mikor híre futott annak, hogy Prinyi uram széles jókedvében azt határozta, hogy meghal, eltemetteti magát, aztán föltámad: a vármegye minden tréfakedvelője utánacsinálta a próbatemetést. A debreceni kántor hetekig énekelt a megyében olyan koporsók fölött, amelyben elevenek feküdtek, a halotti menetekben csupa nevető, vidám orcájú gyászolók mentek a sír felé, és a halotti énekbe belevegyült a cigányok hangolása. Mikor az öreg Cseffy Ábris hónapokig nyomta az ágyat, s végre meghalt, a vármegyében így szóltak:
– No, ezt jól csinálta az öreg, de mi nem ülünk fel neki.
Volt aztán csudálkozás, amikor az öreg a temetőből nem jött haza a halotti torra. Nézték, keresték, várták. És amikor másnapig sem jött elő, mindenki meg volt győződve arról, hogy az öreg Cseffy csupán azért halt meg komolyan, hogy a bolondozásban még Prinyi Jánost is lefőzze.
Hát így mulattunk, mulatoztunk. A nagyapám kifordította a bundáját, pedig semmi oka sem volt rá, az újfalvai nemesek fölgyújtották Kállót, mert alispánválasztás volt. Gesztréden nem loptak lovat, és egy régi kalendáriumcsináló azt jegyezte föl, hogy olyan esztendő lesz, amelyben a menyecskék hűségesek maradnak… Ki tudja? Tán még azt a bolondságot is elkövették.
Akkor támadt Szebenyi Pálnak az az ötlete, hogy ő bolondság dolgában274 még Prinyi uramat is lefőzi, akinek ötletességéhez már semmi kétség sem fért.
Azon kezdte, hogy épített egy házat a Tisza-szögben, amelynek nem volt se ablaka, se ajtaja. A házba létrán jártak be, valahol a kéményen keresztül, odabenn pedig olyan székek voltak, amelyekre ráülni nem lehetett, az ágyak leszakadtak, az asztal minden látható ok nélkül táncolt, és a sötét falon csontvázak látszottak az ősök képei helyett. A tiszaszögi vörös háznak hamarosan nagy híre keletkezett. A megyei urak seregestül keresték föl a fiatal házigazdát, mulattak, táncoltak, dorbézoltak, még Prinyi uram is eljött kecskebőr süvegével a fején és magas szárú lovaglócsizmájában. Megszemlélte a ház sajátságait, aztán gúnyosan vállat volt:
– Ez is valami? – dünnyögte. – Énnálam ha meghál valaki, annak boszorkány ül egész éjjel a mellén, reggelre pedig megnyírják, megborotválják, hogy magamagát nem ismeri meg a tükörben.
Szebenyi a fogát szívta:
– Igaz biz’ a’, boszorkányokról megfeledkeztem.
Később csináltatott egy olyan kocsit, amely leginkább egy nagy panorámás kocsihoz hasonlított. Nyolc csacsi húzta a kocsit, volt benne konyha, ágy, de még zongora is. Ezen a kocsin járta be a vármegyét, de ha a kerekeket leszedte a tengelyekről, még alkalmatos volt vízi járóműnek is. A vármegyében kacagtak, amidőn „Noé bárká”-ját látták, csak Prinyi János morgott a szakállába:
– Hát ez is valami? Én felépítem a trójai falovat, és azon nyargalok el Puszpángra Csori Pista barátomhoz. Onnan Balkányba Gaálékhoz, és fölveszem őket egész háznépükkel. Végül még a tabi kurtanemeseknek is jut egy nagy hodály a lóban, ahol kedvükre verekedhetnek.
Építtetett is egy ormótlan nagy falovat, amelyet kereken húzott két tucat parasztlovacska. A rengeteg alkotmány ment szántóföldeken, falvakon keresztül. Ugyan ki bánta volna a vetést, ha kárba vész?
Folyt-folyt a háború. Lassan félreállott mindenki a küzdelemből; a megyei urak tán megunták a versengést, vagy megjött az eszük, hagyták a két földesurat egymással harcolni. Amely bolond ötlet, hóbortos gondolat meghibbant agyvelőben megfoganhatott, azt mind végigcsinálta a két jeles úriember. Szebenyi Pál egyszer megtalálta az ősapját, valamely pogány magyar vezért, a dengi dombok alatt. Csakhogy nem csontváz volt az, vagy rozsdás sarkantyú, hanem valóságosan élő pogány vezér, aki sok galibát csinált föltámadása után. Prinyi János, hogy hátra ne maradjon,275 Ádámot fedezte föl a tiszai nádasokban. Ott bujdosott állatbőrbe burkolva az első ember, szakálla a földet seperte… Szebenyi elkeseredve kiáltott föl:
– No, most olyant teszek, amit nem csinál utánam Prinyi János.
S az elhatározást tett követte. Egyszerre abbahagyta az oktalan bolondságokat, hóbortos ötleteket, és megkomolyodott. Ugyanakkor udvarolni kezdett a vármegye legszebb leányának, Csebi Flórának. Udvarolt, udvarolt… Szép volt a leány, de a legény se volt utolsó. A szülők eleinte húzódoztak a bolondos udvarlótól: ugyan ki bízná szíve gyermekét egy féleszű emberre? De Szebenyi Pál látszólag megjavult. Komoly, gondos gazdaember lett belőle, aki nagy törekvéssel volt azon, hogy helyrehozza mindazt, amit a múltban elmulasztott. S a szép leány szíve hajlani kezdett a csinos gavallér felé, s egy napon kitűzték az esküvőt. Prinyi János nevetve simogatta a szakállát:
– Bolondság. Én már huszonöt esztendeje elkövettem ezt az ostobaságot.
Dehogyis követte el… megesküdött Szebenyi Pál az oltár előtt, de nem Csebi Flórával. Az esküvő napján fehér ruhába öltöztette a konyha szolgálóját, és azt vezette a templomba. A szolgálóleánynak fogadott örök hűséget a pap előtt.
– Ezt csinálja utánam Prinyi – mondotta diadalmasan.
Felszisszent a vármegye. Nem volt nevető, kacagó cimbora, elment mindenkinek a kedve a tréfától. Szegény Csebi Flóra eszét veszítette a szégyenben, de Szebenyi Pálból sem lett többé normális ember. Tán kijózanodva, meglátta a rettenetes valót, amely körülvette. Tán egy pillanatig visszatért helyes elméje, s ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy lelke egyensúlyát örökre megbontsa. Szomorú, groteszk figura volt egész életében, s neve az maradt, aminek egykor akarta: a legnagyobb bolond. Hát így mulattunk valamikor, az elmúlt Magyarországon.
(1905)276
