2
2
A mosziő.
Azt hiszem, minden táncmestert mosziőnek hívnak születése óta. Csak Andercs úr jutott jogtalanul ehhez a titulushoz. Ő ugyanis tót emberke. Némileg bolondos, hosszú hajat hord – ez csapott és fakó, de mindenesetre művészi – a táncra kedve volt, polkát és minétet tanult valahol, utóbb a kádrillt is felvette tanulmányaiba, és tánciskolát nyitott. Kicsi és méla tekintetű. Trálá, trálá, trálá… Nála csak ennyi az élet.
Andalogva lépett be a szalonba. Meghajlott, szigorúan és teljes biztonsággal. S tekintete gyorsan végigsiklott a társaságon. Ím ott Kertész Böske. Tanítványa. S Kertész Böskére jóakaratúlag mosolygott Andercs úr. De ím mások is vannak itt a fiúk és leányok között, akik naponkint, alkonyattal, megjelennek a Szentvér utcai iskolában, ahol Andercs úr, négy kolónba osztva, a táncművészetre oktatja városkánk úrigyermekeit. Mindnyájan megkapták tehát a jóakaratú pillantást. Amelyik pillantásban tömérdek vala a szeretetteljes biztatás és bátorítás. Míg ama fiatal leányokra és fiúkra, akik nem tartoznak tanítványai közé, jóakaratú elnézéssel és szánakozással nézett csak Andercs úr.
…Persze őt látom most is. És kis hegedűje hangját hallom, amint fejét féloldalra hajtva, rapszodikusan vonta ki a hínárból az egyhangú melódiákat. Állva a homályos iskolaterem sarkában. Fiúk és leányok lejtették a kádrillt. Csak halkan nevetgélve, félénken csacsogva, mert Andercs úr súlyt helyezett arra, hogy a taktust mindenki betartsa. Ez ellen senki sem vétett. Vér Aladár sem, a kotillonok hőse, ordók és selyemszalagocskák dús ura. Mert csak így ment minden: Trallá, trallá… A lábak halkan csosszantak előre. Az alkony szállt a Szentvér utcában. Trallá, trallá. A kicsi muzsika újabb egyhangú melódiába kezdett az Andercs úr kezében. Vér Aladár, a kádrillok és kotillonok hőse, kilejtett a kolonok közepébe, és diadalmas karmozdulattal – mélyen és ünnepélyesen – intett a szemben álló sor felé:
– Itt a párok!38
Andercs úr kezében a kis hegedű végtelen melódiába fogott. A bájos akkordok zsongva repkedtek a szőke és barna leányfejek körül e sötétes alkonyon. A fal mentén a mesebeli nagynénik is mosolygó főbólintásokkal kísérték az előrelejtő párokat. Trállá, trállá, trállá.
