3
3
És a szép fehér délután minden emléke édes akkord.
Andercs úrnak nagy diadalokat jelentett e nap, de kedves gyönyörűséget mindenkinek. Mert ugye, édes kicsi húgom, a zsúrokat még most sem ismerik mifelénk? Uzsonnák és házibálok varázsolják virágossá az alkonyaiba forduló, decemberi délutánokat. Estenden meg felgyújtják a lusztert a „Griff-fogadó” nagytermében, hirtelen – a Jóisten és Micike, a postáskisasszony tudná, honnan – egyszerre nyíló virággal telik meg az egész város. Muzsika zendül a déli cserepes virágok mögött, lenn a „Griff” kapujában tarsolyos huszárok pengetik meg a sarkantyújukat a hattyúprémes bundák előtt. Csilingelve fordulnak be a szánok, és bőrös fedelükön körös-körül tíz mérföldnyire a vármegyéből hozzák meg a frissen esett havat.
Délután. Öt óra.
Már vége volt az uzsonnának, mert a nagy, kerek asztalt kitolták az ambitusra. Póli tant lelkendezve lépegetett tipegőn és aprón. Fehér hajkoronás feje sebesen izgett-mozgott, és fürge kis dióbarna szemei szorgosan tekintettek meg mindent. Andercs úr komolyan és mereven állt a sarokban. Bal karjával könnyedén támaszkodott az almáriumra, halkan köhintett olykor, általán ünnepies vala, és manzsettjeit húzogatta. Közben pár szót váltott Vér Aladárral – vele, Aladárral, a kotillonordók tulajdonosával már komolyan is szóba állott a mosziő, és halk kedvetlenséggel fejezte ki ama véleményét, hogy a nagy fejű Istenes Pista elront mindent. Cigány létére nem tudja majd a taktust betartani. A taktust. Tán fogalma sincs e nagy fejű zenésznek a minétről. És a lengyelkéről van-e?
Andercs úr komoran rázogatta a bal vállát, Vér Aladár a nagy nőhódítók unott közömbösségével vizsgálgatta a leányokat. A szőke és barna fejű leánykákat, akik hasonlóan egy bokor fehér galambhoz, csacsogva tömörültek a nagyszoba sarkában, közel a mamákhoz. A rövid szoknyácskák szalagos fodrai libbentek, Andercs úr idegesen intett a cigány39 felé, a vonók a húrok közé csaptak, és mély lendülést téve, végigpolkázott a nagyszobán a szőke mamzell Bettivel, a Keresztyék guvernántjával.
Egyszerre muzsikával telt meg a nagyszoba.
Milyen muzsikával.
Igazi és teljes cigánybanda muzsikájával – és nem Póli tant ült a klávír előtt, réges-régi melódiákat ütögetve ki csontos ujjaival a sárguló elefántcsont billentyűkből, andalogva, elmerengve, taktust soha be nem tartva, de valóságos tüzes cigánymuzsika suhogott elő egyszerre, mintha csattogó szárnyú, nagyszerű, szálló madarak repülnének a nagyszoba minden sarka felé. Ez már igazi házibál volt. Nagy házibál.
Csak mi táncoltunk. Fiatalok. Mamzell Betti, a csillogó szemű Betti, ki alkalomadtán a huszárokkal ropja a táncot a Keresztyék estéin, így mondta: „A gyerekek mulatnak.”
De valóban nagyon jól mulattunk!
Andercs úr, a táncok rendezője, ki külön meghívásra fogadta el nagy kegyesen ezt a hivatalt, komoran aggodalmaskodott, és semmi sem volt meg benne a táncórákon bolondos, hosszú hajú kis emberből. Tán mert a hegedűje hiányzott, vagy elkábította őt is e nagyarányú zene, mint bennünket, gyerekeket. Sehogy sem tudott kibékülni a Kertész Böske lépéseivel. Néhány diszkrét ujjmutatás után odaállt a háta mögé – a minét alatt – és hangosan mondta párszor: „Trállá, trállá, a ballal, trállá, most, most… ej, a jobbal! Trállá, trállá…”
Egyszerre illattal és fiatal mosolygással lett teli minden, minden. Ezek az apró, leányok oly illatosak voltak, harmatos szemük csillogott a tánc hevében, apró fürteik rezzentek csinosan fésült fejükön, mikor kecses lakktopánjukban taktusra emelve harisnyás bokáikat, végigkeringőztek a nagy szobán, helyes tartású fiúk karján. Az alkonyaiba vesző utcán egyszerre megeredt a hó. A szép fehér hó, ami nagy pelyhekben, kerengve, angyalszárnyak elhullatott tollaihoz hasonlóan hullott csendesen.
Már a lámpák is égtek. A cigányok a második négyesre rántották el a megnyitót. Kipirult arcú fiúk és lányok sorfala között Andercs úr ünnepélyesen kiáltotta:
– Itt a párok!40
