4
4
De az igazi bál!
Ah, akkor már minket aludni küldtek.
Vér Aladár dühösen mormogta:
– Tudtam, hogy ez lesz a vége. Mindig elrontják a mulatságot a svihákok. Ezek a haramiák.
És karjaival olyan mozdulatot tett, mintha birokra akarna kelni az egész világgal, különösen ama svihákokkal és haramiákkal, akik részint atillában jelentek meg, részben fehér gardéniás, fekete kabátban. És mindnyájan bajuszt viseltek. Ugyanezért az utóbbiért – és lehet, azért is, mert már szükségtelennek látta jelenlétét – Andercs úr, a bajusztalan, nesztelenül távozott.
– Mert az asszony gyenge jószág – szavalta Vér Aladár néhány rövid ruhás kisasszonynak, akit éjfél felé hasonlóan az a sors ért, hogy aludni küldték.
Persze, persze.
Vacsora után egyszerre fiatal férfiak tünedeztek föl a nagyszoba láthatárán. Megálltak a sarkokban, és szelíd mosollyal nézték a mi táncunkat. Aztán egyszerre térültek-fordultak – és már ott táncoltak közöttünk. A nagylányok, akik szelíden vonakodtak még az imént, és a menyecskék, fiatalasszonyok már ott ropták a tüzes táncot. – És a cigány is megbolondult – mormogta Andercs úr távozása előtt. Minden taktusnak vége szakadt, csődöt mondott a tánctudomány. Andercs úr tehát bezárta a boltot. Sőt Vér Aladárra sem hallgatott többé a nagy fejű Istenes Pista, aki még az imént alázatosan hajlongott Aladár előtt, ki minden zsebpénzét odaadta már neki. Most szemtelenül hunyorgatott.
Szóval elrontották a „nagyok” a mulatságot.
És míg ők boldogan keringőztek, míg a havas téli hajnal tekintett be a bársonyfüggönyök mögül, és a szánok csilingelve érkeztek és mentek, kipirult arcú szép leányok, hamvas szemű fiatalasszonyok boldogan hajtották fejüket nyugalomra. A muzsika zsongítón, álmokat szövögetőn csengett, szüremlett messziről, valamerről a magasságos, szép téli ég felől.
(1897)41
