A GAÁL LEÁNYOK
A GAÁL LEÁNYOK
A szép Gaál leányok Balassagyarmaton az asztalkát táncoltatták. Olyan asztaluk volt, amely mindent megjósolt előre. Nagy híre volt a Gaál leányok asztalkájának. Talán azért, mert olyan szépek voltak a leányok, mint a földre szállott tündérek. Vagy pedig azért, mert igazán olyan rendkívülieket jósolt az asztal.
Klementin és Flóra: így hívták a leányokat.
Klementin szőke volt, mint a hajnal. Mint a nyári hajnal, amely sejtelmesen ébred az erdők fölött. Hosszú szempillái alól csak néha vetette föl csodálatos tekintetét. Révedező, sejtelmes volt ez a tekintet. Mintha mindig más világokba látna. Talán nem is látja meg az embereket, akik a közelében vannak. A Klementin csodálatos tekintete igézte tán meg az asztalkát? Van benne valami! Hisz nagy, erős, szakállas férfiak fölsírtak álmukban, ha Gaál Klementinával álmodtak. Pedig mindenki véle álmodott néhanapján.
Flóra karcsú és nyúlánk volt, mint egy szarvas. Piros volt az arca, mint az alkony. Nagyra nyílt szemének puha barnasága akkoriban költővé tette az egész Ipolyságot. Koszorúba fonta haját, és piros ajka huncutul mosolygott. Talán e mosolygás volt az oka, hogy az asztalkának sok rendkívülisége nem talált általános hiedelemre.
Ezt az asztalkát hallgatta annak idején a fél ország. Jelentőségteljes jóslatait levelekben is megírták messzi vidékekre. Ma persze csóválják a fejüket az akkori gavallérok:
– A két kis boszorkány megbabonázta az egész országot.
No, ha az egész országot nem is éppen, de azokat, akik házukhoz jártak, bizonyosan. Pedig sokan jártak Gaálékhoz.
Az öreg Gaál Antal ezredes volt a szabadságharcban. Nagy, fehér szakállú, mély ember volt. Őt babonázták meg legelőször is a leányok. Öreges, szálkás betűivel szorgalmasan írta a leveleket még a Dunántúlra is.
„Jövő héten beszélni fog Pithia! Eljöjjetek ám, okvetlenül.”
A Gaál kúriának sohasem zárták be a kapuját. A drótostótokat itt fogdosták meg először, a süket Gerliczy is Gaálék kertjében hallotta először142 a közeledő magyar sereg ágyúinak dörgését. Kétségtelen, hogy ha Kossuth üzen valamit haza, azt bizonyosan Gaálékhoz küldi. Garibaldi levelét egy néma vándorlegény hozta. A levelet éjjel, titokban bontották föl, és szóról szóra emlékezetükbe vésték még azok is, akik egy szót sem értettek az olasz írásból. A Gaál ház barátai ezzel a titkos, összeesküvői szóval üdvözölték egymást: Avanti. Mert ezt üzente Garibaldi. A néma vándor pedig örökös vendégnek ott maradt a háznál. Mázoló volt foglalkozására nézve a szerencsétlen. Megunta az örökös dínomdánomot, amivel Gaáléknál ünnepelték, és világoszöldre festette be a Gaál házat. Mindent világoszöldre festett…
A nógrádi urak ebben is jeladást láttak.
Remélni! Remélni! – mondogatták. – Be kár, hogy a mázoló nem tud beszélni…
De így is, még Kassáról is eljöttek megbámulni a Gaálék világoszöldre festett kerekes kútját és a tyúkólakat. A vándorló pedig, mikor Gaáléknál már mindent befestett, új munka után nézett. Az urak valósággal verekedtek érte, hogy kinek a házát, tanyáját fesse először a mázoló. Vitték nagy diadallal faluról falura, városról városra a néma mázolót, aki világoszöldre festett mindent. Az urak gyönyörködve nézték munkájában, és az öreg Korompai Tamás, mikor a mázoló lemászott az istálló fedeléről, boldogan szorította kebléhez a festékes embert.
– Értem, bajtárs, értem! – Remélni! – kiáltotta.
S így történt, hogy abban az esztendőben világoszöld volt minden ház, minden udvar az Ipolyságon. Később, évek múlva, mesélték, az Alföldre került a néma mázoló, s ott is világoszöldre festett mindent. Pedig akkor nem volt mit remélni, a poros kabátú Deák elindította az ország megrekedt szekerét.
A Gaál leányok pedig jósoltak egyre-másra. A kúria nagy ebédlőjét besötétítették, és a vidéki urak visszafojtott lélegzettel lesték az asztalka mozdulatait. Az asztalka táncolt a Gaál leányok ujjai alatt, és rejtelmes jeleket írt a papírlapra. „Húszezer fölfegyverzett harcos áll az Al-Dunánál!” – jelentette az asztalka. – Máskor Kossuthról mondott híreket. Báró Frank, a megyefőnök, aki hírét vette a dolognak, mosolygott vörös szakállába.
– Jobb, ha így mulatnak a magyarok, mintha konspirálnának!
De mindnyájan hittek az asztalka csodálatos képességében. Ugyan kinek is jutott volna eszébe kételkedni, mikor olyan szépeket jósol az asztal!
Két fiatal nógrádi úriember udvarolt a legtüzesebben a Gaál leányoknak.143
Udvarolt azoknak mindenki. Tán még a haldoklónak is lett volna hozzájuk egy hízelkedő bókja. De a két Dobránszky teljesen a leányok rabja volt. Hatalmas szál emberek voltak. Barna szakállúak, tehát a medvét megölnék ölelésükkel. Lóháton jártak mindig. A lovaik pedig a Gaál kúria istállójába voltak bekötve, mert nem mozdultak el hétszámra a Gaál házból.
Számtalanszor megkérték már a leányok kezét. Az öreg ezredes csóválta a fejét.
– Bolondok vagytok! Éppen az én leányaimra áhítoztok! Mintha bizony nem találnátok máshol feleséget. Ezek a leányok most nem arra valók, hogy nektek főzzenek. A hazának szüksége van a Gaál leányokra. Nem adom őket férjhez.
A két Dobránszky lehangoltan bólintott:
– Van valami a dologban. De hát csak nem akarod örökké itthon tartani a lányokat?
Az ezredes vállat vont:
– Körülbelül itthon akarom őket tartani. Magamnak is szükségem van a leányaimra. Vajon mit is csinálnék én egyedül? Várjatok, amíg minden lecsöndesedik, akkor majd megfeleségesedhettek.
A két Dobránszky sötéten nézett maga elé. Az öreg terminusával nemigen voltak megelégedve. Másrészt az is elkeserítette őket, hogy a lányok egyáltalán meg nem hallgatták szavaikat. A lányoknak egyéb gondjuk volt, mint az ő szerelmes turbékolásaikkal törődni. A lányok a haza lányai voltak. A lányoknak csupán Garibaldira volt gondjuk. S a táncoló asztalkába voltak szerelmesek. Hej, sokan szerették akkor minden vérükkel a clairvoyance-ot. Az osztrák börtönökben még sóhajtoztak a magyar rabok, és a külföldön emigránsok barangoltak. Az asztalka táncára a brazíliai ültetvényes éppen úgy jelentkezett, mint az olmützi vár lakója. Nem csoda, hogy sokaknak volt szenvedélye az asztaltáncoltatás.
