A LOSONCI LEGENDA
A LOSONCI LEGENDA
Losoncot negyvenkilencben porig leégették az oroszok. A szorgalmas polgárok megriadva menekültek a lángok elől, és a hegyoldalakban az erdők asszonyok jaj gátasától, férfiak szitkozódásától lettek hangosak. De a lángok elhamvadtak, és az ellenség továbbvonult. A polgárok visszatértek az erdőből, és serényen láttak hozzá a város fölépítéséhez.
Miért gyújtották föl Losoncot a oroszok?
Ennek a története is a Krúdy Kálmán nevéhez fűződik.
A muszka hadtest, amelynek a cár rokona volt a főparancsnoka, csengő muzsikaszóval vonult be Losoncra. A vonuló kozákezredek dübörgése az utcákon már hajnal óta tartott. Az első ezred csupa hófehér paripán ült. Ez volt a testőrezred. A második ezred – doni kozákság – sötét pejparipán lovagolt. A harmadik ezred sárga ázsiai lovain büszkén ültek a napégette legények, akiket a Volga mellől parancsolt ide a mindenható cár… Még az ágyúütegeket is egyszínű paripák húzták. A legénység egyenruhájának a színe pedig változott, mint a kaleidoszkóp.
Ilyen hadsereg még nem járt Magyarországon. Bizony átnyilallhatott a fájdalom a jó losonciak szívén, mikor a szürke, kevésbé fölfegyverzett honvédekre gondoltak. A mi honvédeinknek nem volt egyebük, mint szuronyos puskájuk. Mert a magyar hadsereg – ez Damjanich taktikája volt – mindig szuronnyal verekedett. Lövöldözésre alig került sor a honvédség diadalaiban: a golyó célt téveszt, de a szurony biztosan odatalál, ahová a honvéd akarja.
A szurony ellen még a kozákok hosszú dzsidája se volt megfelelő védelem. A szuronnyal a honvéd kiparírozta még a lovasság szablyatámadását is. A honvéd a szuronnyal két ember volt. A huszárságnak az a régi keletű szállóigéje, hogy: „Én meg bajtársam, a kardom”, a magyar szabadságharc után merült feledésbe. A régi magyar huszárkardnak dicsőségét a szurony örökölte. Az öreg veressipkásoktól még láttam mutogatni a hatvágást, amelyet a honvéd szuronyával éppoly bravúrosan végzett, mint hajdanában a huszár: védekezni ellene nem lehetett.
Vonult az orosz hadsereg végig Losonc utcáin. A cár rokona büszkén nézhetett végig seregein: gyönyörű hadsereg volt az. (Persze Világos után nemigen lehetett ráismerni a rongyos hadra!) A város közepén vendégfogadó állott, ott ütötték fel a főhadiszállást. A fogadó nyitott kapuján egész nap jártak-keltek a futárok, galoppinek. A nyargoncok lovának138 patkója szikrát vert a piac gránitkövezetén, a kerekes kút csigája nyikorgott… A toronyban éppen delet harangoztak.
A főtiszteknek a fogadó nagytermében terítettek. Forró nyári nap volt, és az ablakok nyitva voltak. Odabévülről csengő tábori muzsika hallatszott. Ünnepi ebédhez készültek a tisztek: az első ebédhez a magyar területen.
A fővezér a pecsenyénél fölemelkedett, és megragadta poharát. Szürke szakállú, keselyűszemű tábornok volt a vezér. Harsogott a hangja, mikor felséges rokona, a cár egészségére ivott.
– Remélem – mondotta francia nyelven, harsogó hangon –, hogy nemsokára jelenthetem felséges atyámfiának, hogy e lázadó dunai tartomány a lábai előtt fekszik…
Ebben a percben vad trombitarecsegés hallatszott a piacról. Mintha magyar huszárság indulna rohamra. Bizony könnyen kitelhetett azoktól a vakmerő fickóktól, hogy megrohanják a nyugodtan ebédelő orosz hadsereget.
A tisztek a nyitott ablakhoz tódultak.
Hát vágtat ám a piacon keresztül, egyenesen a vendéglő felé – egyetlen lovas. Az fújta a trombitát torkaszakadtából. Mögötte ült nyeregben egy fiatal, vézna magyar honvéd. Mintha foglya lenne a lovasnak.
A lovas a fogadó elé ért. Megállította a paripáját.
– A fővezér úr őfenségét keresem! – kiáltotta francia nyelven a nyitott ablakoknál tolongó tisztekre.
Az orosz tisztek utat engedtek a hercegnek.
– Mit kíván tőlem? – kérdezte.
– Én Görgey tábornok futárja vagyok – felelt a lovas. – A tábornok úr üdvözletét küldi…
Így szólt, és abban a pillanatban eldördült a lovas válla fölött egy lövés. A vézna honvéd felágaskodott a nyeregben, és szuronyos puskájából lőtt.
A durranás visszhangzott a piacon, odafönn az ablakban megtántorodott az orosz főherceg. Aztán arccal előrezuhant…
Iszonyú riadalom támadt.
A lovas pedig odalenn megfordította tajtékzó paripáját, és nyargalt vissza arra, amerről jött. A trombita pedig viharként harsogott, mintha legalábbis egy ezred huszárság rohanna végig Losonc utcáin.
– Utána! – ordítozták a fogadóban a megrendült főtisztek.
A hadnagyok lóra kaptak, a kapu előtt a kozákőrség kilőtte fegyverét, de a következő pillanatban már a porfelleg is eltűnt a lovas nyomában.139
Hiába nyargalt egyik szotnya kozák a másik után a vakmerő lovas nyomába: az eltűnt a várost környékező erdőségben.
A legidősebb tábornok riadót fúvatott, és útra kelt újra a büszke hadsereg. Vágtattak az ezredek kifelé a városból, az ágyúk dübörögve gurultak a nyargaló lovak után. A sereg még nem tudta, hogy halott fővezér parancsnoksága alatt van. Az észak felé kanyargó országúton három ősz fejű tábornok nyargalt, vitte Moszkvába a rémhírt a mindenható cárnak, hogy kedves atyjafia immár nem vezeti tovább Magyarországban a hadjáratot.
A halott fővezért zárt hintóba emelték, s úgy vitték a sereg után. Ugyanaz a díszöltöny volt rajta, amelyben a cár egészségére ivott. Mellette ült hadsegéde, és komor arccal meredt a halottra, mintha parancsait várná. Ha valamelyik katonának eszébe jutna bepillantani a hintó bőrfüggönye alá, bizony nem látná meg odabenn, hogy halottat visznek. A seregnek nem volt szabad megtudni, hogy a császári herceg immár halott. A torzonborz szakállú, vén muszka kocsis rövid nyelű ostorával veszettül hajtotta a tarantász csengős lovait, és a vezérkar lihegve lovagolt a vezér nyomába. Losonc alatt megállott a hintó. Az országút itt észak felé fordul. A sereg dübörögve vonult dél felé, a hintó pedig az északi útra kanyarodott. A császári herceget vitték haza a Kreml kriptájába.
Estefelé, mikor hegytetőre értek, Sokov herceg, a hadsegéd, kitekintett a hintó bőrfüggönye alól. Dél felé vörös volt az egész égboltozat. Losonc égett odalenn a völgyben. Egy magas lángoszlop egyenesen az ég felé tört. A katolikus templom tornya égett ott, mint egy gyertyaszál. Kő kövön nem maradt a városból. A hátramaradt kozák szotnya égő csóvákkal nyargalt végig a városon, és tűzkévét dobott minden háztetőre. Az erős délkeleti szél élesztette a tüzet. A nők és férfiak jajgatva, sírva menekültek az erdők felé… Hanem azt már a halott császári herceg nem hallotta.
A legenda szerint Krúdy Kálmán volt a vakmerő lovas. Az pedig, aki mögötte a nyeregben ült, senki más, mint Volk Irma, a katonaleány, Krúdynak a kedvese, aki őt mindenhová elkísérte. De lehet, hogy ez csak legenda. Abban az időben kiválasztott hőseink követték el mások bravúrját. Öreg honvédek mesélték, hogy a szabadságharc története mennyire nincs igazán megírva. A névtelen ezrek hőstetteit kiválasztott hősei nevéhez fűzi a történelem. Pedig gyakran ott sem volt a hős, hol a hőstettet elkövették. A huszárbravúrokat se követte el mind Krúdy Kálmán. A losonciak emlegették nevét.140
De hát újra fölépült Losonc. A kormos pusztaság helyén, hol az égett mező az egykori Losonc helyét hirdette, új falakat emelt a polgári serénység. A gólyák – a híres losonci gólyák – azonban nem tértek vissza. Ők odavesztek a tűzbe. A gyermekek újra a porban játszottak, s az öregek a házak előtt üldögéltek, mint hajdanában mindig. A folyóban fehér lábú menyecskék, lányok sulykolták a ruhát. S ha fölgombolódott színes pruszlikjuk a meghajolás közben, kívánatos keblük éppen úgy pihegett, mint azelőtt. Ah, hisz semmi sem változik. Az öreg Sulyánszky bácsi – akinek már a forradalom előtt is zöld volt a bajusza – most is katonásdira tanítja a gyerekeket. Az öregasszonyok, akik egykor Krúdy Kálmánnal táncoltak és előle menekültek, fölsóhajtanak:
– Ah, öreg legény lehet már őkelme is! Pedig alig tíz esztendő múlott el!
Micsoda a porszem az idő mérhetetlen sivatagában, mégis megérezzük mi, emberek. A férfiak talán annyira nem is, mint az asszonyok. Hisz őnekik jobban fáj az elmúlott idő, az elmúlott idővel az élet kedvessége. A férfiú akármilyen öreg, az élet még nem vett el tőle semmit… Nem a reményeket, sem a lelki hevet. És ha már a szerelem hűtlen kutyája elmaradt, még mindig megmarad a haza s a közügyek. De mije van az öreg asszonynak! Az unokák, e kis pajkos csirkék, ha nem volnának, talán egészen fölöslegesek is volnának az öregasszonyok ezen a világon. A gyermekek játszottak a porban, és a losonci öregasszonyok Krúdy Kálmánt emlegették.
Beszélték, hogy valahová az Alföldre vonult el a pajkos gerilla. A palócok vadvirágos földjén már nem nyílott neki virág. De vajon csakugyan el tudott-e menni olyan messzire ettől a földtől?
A szőlőhegyekben, a csendillákban, amelyeket jobban látogattak mostanában, mint bármikor azelőtt, sokkal többet tudtak Krúdy Kálmánról, mint az öregasszonyok. Hja, a nógrádi csendilláknak saját külön távíróvezetékük volt a nagyvilággal! Nógrádban mindig többet tudtak a búsuló hazafiak, mint bárhol az országban. A hírthozó drótosok mindig idejöttek először, ha olaszföldről az emigránsok elindították őket. Garibaldi mindig a nógrádiakkal tudatta legelőször szándékát. Még hadmozdulatait is meg tudták mondani Nógrádban jó előre. A térképen – minden házban volt térkép – esténként az urak gombostűkkel szurkálták ki a háborús országrészt.
– Itt áll Garibaldi, emitt meg az osztrákok. A jobbszárnyon van Türr141 Pista. Hej, ha Türr Pista megkerülné az osztrákokat, agyonroppantaná őket Garibaldi. Agyonroppantaná, mintha vasból volna.
Így beszéltek esténkint a nógrádi csendillákban, és a kis gombostűfejek harciasán emelkedtek ki a térkép mezejéből.
