A PAJKOS KRÚDY UTOLJÁRA MEGJELEN
A PAJKOS KRÚDY UTOLJÁRA MEGJELEN
Egy komor, esős őszi este elzüllött külsejű, barna szűrös fiatalember kopogtatott a Gaál portán, a kalapját mélyen a szemébe húzta, és az ezredessel akart beszélni. Az ezredes legbelsőbb szobájába vezette a vendéget.
– Krúdy Kálmán kérdezteti, mit üzennek külföldről? – szólt a fiatalember.
Az ezredesnek kiderült az arca:144
– A Kálmán fiú? No lám, már azt hittem, hogy meghalt.
Leült az íróasztalhoz, és szálkás, öreg betűivel kimerítő jelentést írt a bujdosónak a haza állapotáról. Hol jár Kossuth, Türr Pista mit üzen, és a Klapka légió mely napon fog betörni Románia felől. Mondtam már, hogy Nógrádban tudtak mindent? Tán azért, mert itt laktak a megbízható, kipróbált hazafiak? Van valami a dologban. Lehet, hogy máshol is laktak olyan hazafiak, mint Nógrádban, de mégis, olyan nagy csomóban együtt sehol se.
Az ezredes megírta jelentését, és kezet szorított a szűrös fiatalemberrel.
– Adja át öcsémuram üdvözletemet a pajkos Krúdynak!
A fiatalember összehúzta nyakán a szűrgallért:
– Nem látom én soha Krúdy Kálmánt. Én a Hornyák bandájában vagyok. Tíz kézen is keresztülmegy ez a levél, míg a Krúdy kezébe jut.
Gaál Antal kényelmetlenül borzolta föl szakállát:
– Tehát maga a Hornyák bandájában van?
– Igen, a juristák bandájában. Csupa jogászok vagyunk valamennyien. Mindnyájunkat fölakasztanak, ha elfognak… Nem kerüljük el a bitófát. Azt én mondom önnek, ezredes úr, Záhor Gyurka. A legfelső törvényszéknél voltam én joggyakorlatra másfél évig… Én csak tudom.
– Hornyák úr pedig tudtommal ügyvédi kancelláriáját hagyta oda.
– Valóban – felelt a rabló. – Ugyanaz a Hornyák, aki tavaly télen a pecsovics hírben álló egri érseket rabolta ki. Az egri kanonokok még most is rendes hópénzt fizetnek Hornyáknak, hogy hazafiságukat bizonyítsák.
Gaál ezredes, aki fejét bólongatva hallgatta végig a beszédét, kezét nyújtotta:
– Tehát kérem, adja át üdvözletemet Hornyák úrnak.
Ilyen világ volt akkor. A rablókkal való barátkozás hazafias cselekedet volt. Pedig a tatárjárás óta nem volt annyi rablóharamia Magyarországon, mint az ötvenes években. IV. Béla erős kézzel irtotta ki az alföldi zsiványbandákat, de az ötvenes évek zsiványkompániáit a lakosság támogatta. A Rákóczi-korszak után gomba módra fölburjánzó, rabló hajdúcsapatokat kardélre hányta a vasas németség, de a forradalom utáni haramiabandákhoz hozzá sem lehetett férni. Hisz a közhit azt tartotta, hogy ezek a bandák a bujdosó honvédekből telnek ki. Az egykori gerillahadnagyok nem adták föl a harcot – beszélték a tűz mellett – s tovább folytatták a forradalmat. A bujdosók! Ki ne rejtegette volna a bujdosókat? Úricsaládok kalandos hajlandóságú fiai, akik megunták az iskolapadot,145 fölcsaptak rablónak. Még magam is ismertem az öreg Barkót, aki az ügyvédi diplomát sutba vágta, és elment haramiának a Bakonyba. Később benőtt a feje lágya, és visszaszökött a diplomájához, de hány fiatal, reményteljes élet pusztult el ebben a képzelődő, kalandos korban! A Rádai-krónika futóbetyárjai között fölös számmal voltak a megtévedt egzisztenciák. A futóbetyárság e fénykorában éppen olyan úrimunka volt a haramiaság, mint manapság akár a diplomáciai pálya. A nemzet nem tudott mit csinálni a temperamentumával. „Valamit csak kellett csinálni – mondta egyszer Kléh István e korról –, hogy a vérünk el ne tespedjen!” Persze, sok gonosz egzisztencia használta föl az általános divatot, és fölcsapott regényhősnek, holott közönséges rabló volt csupán. A szűrös rabló minden hónapban kopogtatott a Gaál portán:
– Mi hír külföldön, kérdezteti Krúdy Kálmán.
Az ezredes pedig írta, írta az ő hosszú jelentéseit.
A legendás Krúdy Kálmán tehát újra föltámadt. A nógrádiak még büszkék is voltak rá: íme, hazaküld tudakozódni, mert itt tudnak mindent legjobban. Esténkint, ha kifogytak a témából, Krúdy Kálmánról beszélgettek. Hol van vajon? Lehet, hogy itt van a kukoricásban, csak nem mer előjönni. De lehet az is, hogy nagyon messzire van a lankás nógrádi halmoktól. Az öregasszonyok ismét elkezdtek sugdolózni, és a fiatal menyecskék borzongva néztek ki esténkint az ablakon. Ha éjjelen-kint a kutyák ugattak, az alvók felültek ágyukban:
– Vajon nem a pajkos Krúdy jár odakünn az udvaron?
A fiatal lányoknak az asszonyok meséltek Krúdyról, és a borozásnál olykor fölkiáltott egyik-másik idősebb úr:
– A pajkos Krúdy? Az volt csak a legény.
A legenda, amit már-már elfeledtek, ismét föltámadt. Tíz esztendő múlt el a pajkos Krúdy utolsó megjelenése óta, és a tíz esztendő nem ártott a legendának. A heveredésben szétfoszlott a legenda, mint valami régi zászló, amelynek darabjai azonban külön-külön is színesek. Hozzátoldtak, elvettek belőle valamit – a legenda kerekebb és formásabb lett. Hisz a múltban minden szebb volt…
A Gaál leányok asztalkája pedig táncolt.
Tavasz felé járt az idő. Odakívülről nagyon rossz hírek érkeztek. Bezzeg senki sem hallott most már ágyúdörgést. Az asztalka csak szomorú híreket jelentett. De egy téli este különös ember szólalt meg az asztalka útján a Gaáléknál összegyűlt társaságnak. Senki más, mint a legendás Krúdy Kálmán.146
Addig is hívták a pajkos palócot, de sohasem jelentkezett. Most egyszerre megszólalt magától. Ezt üzente:
– A tavaszi losonci vásáron ott leszek!
Bolondság, miért éppen a losonci vásáron? Miért nem jön inkább Gyarmatra? Hisz az ő emberei mind itt laknak. De az asztalka üzenetét nem lehetett félremagyarázni.
Szállt, repült a Krúdy Kálmán üzenetének a híre. A tavaszi losonci vásár áprilisban szokott lenni, húsvét előtt egy héttel. Vajon mit akar Krúdy Kálmán a losonci vásáron? Sokan, akik már elvesztették minden reménységüket, különös fontosságot tulajdonítottak Krúdy üzenetének. Még Gaál ezredes is így szólt vendégeihez:
– Meglássátok, urak, valami nagy dolog történik Losoncon.
A süket Gerliczy bácsi már ősz óta pirosnak látta az eget kelet felé, és a gazdag Szobodits Pál, aki világéletében békepárti ember volt (csúfolták is érte eleget), lelkesen kiáltott fel:
– Most mutatja meg a pajkos Krúdy, hogy miért hallgatott olyan sokáig.
Most mutatja meg? Vajon mit mutat meg? Senki sem volt tisztában azzal, hogy mi történhetik a Krúdy Kálmán megjelenésére, de mindenki nagyon sokat várt tőle.
Szállt, repült a hír a Krúdy közeledéséről. Az asszonyokkal nem lehetett bírni. Akik még nem látták, azok mindenáron látni akarták. Akik pedig már találkoztak vele valamikor az életben, éppen azért akarták újra látni. Ilyen nevezetes fenevadnak a látása nem kínálkozik mindennap. Este azzal ijesztgették a gyermekeket:
– Jön a Krúdy! – és ezzel elhallgatott még a legmakacsabb is.
– Jön a Krúdy!
A vásárosok egy-két nappal korábban indultak el a környékről. Amint gurultak a szekerek a tavaszi mezőkön, átkiabáltak egymáshoz az árusok:
– Aztán meg ne ijedjünk, emberek – kiáltotta Szurmák szűrszabó Újhelyről. – Elbánunk mi a pajkos Krúdyval. Nem olyan nagy annak az ereje, mint mondják.
A vásáros szekerek között úri hintók, kacér bricskák igyekeztek Losonc felé. A hintók megrakva asszonyokkal, leányokkal, mosolyogtak, a szemek és az arcok kíváncsian fordultak az Ipoly felé.
– Jaj, ha eljönne véletlenül – sóhajtottak félősen a fiatal menyecskék. Pedig talán nem is féltek annyira, mint „mondták.147
Ugyan miért féltek volna a pajkos Krúdytól?
Ami szép leány, asszony volt az Ipolyságon, az mind Losoncra ment, a tavaszi vásárra. A Gaál leányoknak mindenfélére volt szükségük, amit sehol se lehet megvenni, csak a losonci vásáron. Az öreg Gaálnak esze ágába sem volt otthon hagyni őket. Még Paczolay uram is fölkapaszkodott vasderes, vén lovára:
– Hát hadd lássuk azt a kísértetet – mondta az öreg csendbiztos.
De a pisztolyait világért se feledte volna otthon. Ki tudja? Hisz semmi sem lehetetlen a világon.
Báró Frank, a megyefőnök se volt rest. A zsandárjaival úgy megrakta Losoncot, hogy ott nem menekedhetett meg egy gombostű, nem pedig Krúdy Kálmán. A Losonc felé vezető országutakat lovas pandúrok lepték el.
– Most már jöhet Krúdy Kálmán! – mormogta megelégedetten. Vajon el mer-e jönni a vakmerő kalandor, mikor ily nagy előkészületek történtek a fogadására?
– A „pajkos” még a pokolba is elmenne! – kiabált Sztropkó, kovácsi csizmadia, aki a Krúdy kúria háta mögött lakott, s így nagy tisztelője volt Krúdy Kálmánnak.
A „pajkos”! Vajon még mindig a régi pajkos-e? Hisz újabb csínytevéseinek hírét nem lehetett hallani. Talán csak azért pihent meg, hogy most elülről kezdje a régi dolgokat! Talán csak ezután következik a java?
A vásárosokkal és útifogatokkal megrakott országutakon egyebet se lehetett hallani, mint a pajkos nevét. Mindenki tudott róla valamit. Az ipolysági lovak büszkén lépkedtek, és a szekerek ünnepi hangulatban nyikorogtak. Hogyne, hisz az övék a pajkos, akinek tiszteletére ez a nagy sokadalom összegyülekezett. A vásár itt nem volt fontos. A fődolog az, hogy Krúdy is ott lesz.
A losonci vásár három napig tartott abban az időben. A lengyel borkereskedők szőrös kucsmáikban itt kötötték meg üzleteiket, és a napégette alföldi urak átugrottak a Tiszán, ha jó lovakat akartak venni. A vargák és szűcsök egész utcákat raktak ki sátraikkal. A kocsmasátrakban szakadásig muzsikált a cigány. Itt van egész Palócország. A színes rokolyájú menyecskék, lányok csoportban járnak a vásáron. Ha egyébről nem – vidám, szép szemükről meg lehetett őket ismerni a sokadalomban.
A Gaál leányok is ott járnak a vásárban. Az öreg ezredes beült a vendégfogadóba, az ismerőseihez, ott most a cigány muzsikál, és a bor folyik. Mit keresnének ott a leányok?148
A vásárnak utolsó napja van. A sokadalom a legnagyobb. Úgy tolong a nép a sátrak körül, mintha többé soha nem volna vásár a világon.
Egyszer csak fönn a toronynál, ahol a sátrak kezdődnek, elrikkantja magát egy vékony asszonyi hang:
– Itt a Krúdy Kálmán!
Olyan kavarodás még nem volt a losonci vásáron, amilyen erre a kiáltásra kerekedett.
Ott jött a pajkos Krúdy lóháton, a sokadalomban, mögötte még vagy egy tucat lovas legény. Tulipános szűr volt a nyakába vetve, a fején árvalányhajas kalap, a dereka teletűzve pisztolyokkal, a kezében fokos: ahogy a legenda leírja.
Mögötte a lovas legények mind karabélyt tartanak kezükben. Annak a karabélynak föl van húzva a ravasza. Aki nem tér ki az útból, az ott marad.
Tisztult is az út a pajkos Krúdy előtt. Az pedig csak lépegetett sötét pejparipáján, és nem nézett se jobbra, se balra, csak ment előre.
A Gaál leányok, mikor meghallották a kiáltozást, ijedten lapultak egy sátor falához.
– No, Klementina, elvisz a pajkos Krúdy! – mondta Flóra, és megszorította a húga kezét.
– Tudom – rebegte az szemlesütve, és a keble úgy emelkedett, mint egy fáradt galambé.
Krúdy Kálmán pedig jött, közeledett csapatával a sátrak között. Nem lehetett előle elmenekülni, a sátrak kötelein hogy ugrálhatna keresztül egy fiatal leány, és a szekerek között vajon utat tudna-e találni? Legjobb nyugodtan bevárni a veszedelmet. Jött Krúdy, jött. A vásárosnépet hajtotta maga előtt, mint egy csordát. A tömeg menekült, fejét vesztve, pedig nem is volt olyan félelmetes a pajkos Krúdy.
De ím, micsoda lovas csapat közeledik a vásár másik széléről, szemben emezzel? Az a lovas csapat szakasztott mása emennek. A tizenkét lovasnál karabély és tulipános szűr a vezér hátán. Arcát annak is eltakarja az árvalányhajas süveg. Vajon melyik most az igazi Krúdy Kálmán?
Gaál Klementina megcsókolta a nénjét ott a sátor mellett:
– Isten veled, Flóra. Elvisz Krúdy téged is!
A két lovas csapat pedig mindig közelebb jött. A nép megtorlódott a sátrak között. Rémítő zavar keletkezett. A nők sikoltoztak, a férfiak taposták a gyermekeket, mint a vadállatok. Futott mindenki, amerre látott, pedig a lovasok nem bántottak senkit. Az árusok meglepték a szekereket.149
Onnan nézték fölágaskodva a két lovas csapatot. Parázs verekedés lesz itt, ha ez a két lovas csapat összetalálkozik.
De immár szemben is áll egymással. Gaál Klementina fehér zsebkendőt vett elő zsebéből, s azzal integetett a lovasoknak. Flóra piros selyem fejkendőjét leoldta, s azt libegtette.
– Nézd a selymákat! – kiáltott a kovácsi varga. – Persze, tetszik nekik a pajkos…
A lovasok egy szempillantás alatt észrevették a Gaál leányokat. A két lovas vezér kiugratott a sorból, és a leányokhoz furakodott a tömegen keresztül. A következő pillanatban aztán a nyeregben ültek már a Gaál leányok. Klementina az egyik Krúdy Kálmán mellett a nyeregben, Flóra a másik Krúdy Kálmán mellett. Vajon melyik ült az igazi mellett… Akkor aztán sarkantyúba kapták a paripákat. A lovasok kezdtek nyargalni, mint a szélvész. A Gaál leányok éles sikoltása túlhangzott a lódobogáson. Fehér ruhájukat lobogtatta a szél, mint sirályok szárnyait a háborgó vizek fölött a vihar.
Erre aztán magukhoz tértek a megrémült vásárosok. A vargák hirtelen fölragadták a gazdátlan sátorpóznákat, a kocsmákból kitódultak a vigadók.
– Utána a pajkos Krúdynak! – ordítottak az emberek.
De hát hol van a pajkos Krúdy? Melyik csapatot vezeti Krúdy? Azt, amelyik jobb felé menekült, vagy amazt, amelyik lefelé nyargalt el, hogy a kövezet szikrákat szórt a lovasok nyomában?
Hol a pajkos Krúdy?
Itt-ott eldördült egy fegyver a menekülők után. A megriadt szekeres lovak nyerítettek, és nekirohantak a sátraknak. Szurmák, az újhelyi szabók öregapja, a feje fölött lóbált egy nagy kalapácsot, amint a vágtató után futott.
– Elébe! Elébe! – kiáltotta száz torok.
De ugyan kinek lett volna kedve a nyargaló lovak elébe kerülni? A karabélyok eldördültek a lovasok kezében. Igaz, hogy a levegőbe repült minden lövés, de bizony repülhetett volna a vásárosok közé is.
A város szélén találkozott a két lovas csapat. Akkor már elállta előttük az utat egy szakasz zsandár. Lovas pandúrok dobogása hallatszott hátul.
A zsandárok láttára aztán nem is védekeztek. Leugráltak a lovakról, és vonakodás nélkül engedték megkötözni a kezüket, lábukat. A vörös Frank báró sorba leütötte a megkötözöttek fejéből a kalapot.
– Te is itt vagy, Dobránszky Mihály? – lihegte a megyefőnök. – Te is,150 Gerliczy Antal? Hát te, másik Dobránszky? Te is leányrabló lettél? A Krúdy Kálmán melyik köztetek?
Hol volt már akkor Krúdy Kálmán? Vagy talán meglehet, hogy nem is volt ott közöttük soha. Csak a Dobránszkyak gondolták ki az egész Krúdy-féle mesét, hogy menyasszonyaikhoz jussanak. Legalább ezt vallották a megindult nagy pörben, amelybe bele volt keverve az Ipolyság minden valamirevaló gavallérja, akik segítettek a leányrablásban. Csendesebb szelek fújdogáltak: a leányrablóknak nem lett bántódásuk. A Dobránszkyak pedig végre megkapták a szép Gaál leányokat.
A vásárosok közül ugyanakkor sokan megesküdtek rá, hogy láttak egy magános lovast, aki keresztülvágta magát a zsandárokon, és elmenekült. Az a magános lovas eltűnt nyomtalanul. Tán az lehetett a pajkos Krúdy?
Ha ő volt, akkor se tudták meg soha teljes bizonyossággal. Krúdy Kálmánt sohasem látta senki. Voltak sokan, akik a későbbi években visszaéltek a nevével, és bekalandozták az országot. Sorban elfogdosták őket; némelyiket agyon is lőtték, de egy se volt az igazi Krúdy.
Hová lett Krúdy?
Némelyek szerint a Paczolay golyója ölte meg, és évtizeden át csupán a legendában élt alakja. Mások szerint sikerült kimenekülnie Törökországba, és ott meghalt az emigránsok között. Bizonyos hír sohasem érkezett róla.
Gyermekkoromban egy ősz hajú, szikár embert mutatott az apám a pesti indulóházban:
– Ilyen volna Krúdy Kálmán, ha élne – mondta.
A bronzarcú öregúr fölszállott egy induló vonatra.
Ha élne? A fantáziám soká foglalkozott a szikár, ősz hajú férfiúval. Vajon hová lett a legendás Krúdy?
*
Elmúlt az álmok ideje, és az álmok hősére ma már nemigen emlékszik senki. Öregasszonyok tán még tudják róla az Ipoly mentén, hogy Krúdyval egykor polkáztak a megyebálokon, de többre már ők sem emlékeznek. A képzelődés, a kalandok kora elmúlt. A nemzet fölébredt, s a fantasztikus ábrándokkal ma már nem törődik senki. De mégis szép idők voltak! Sóhajtunk és feledünk!
(1903)151
