ELŐBESZÉD
ELŐBESZÉD
Régi magyar világunk, szokásaink, gondolataink és életmódunk előttünk, maiak előtt jóformán érthetetlenek. A százéves magyart az új idők gyermeke éppen olyan messziről látja, mint ős-Egyiptom lakosait. Mintha századok volnának köztünk és nagyapáink között. Mosolygunk az öregek furcsaságain, bogarain; nem értjük őket, csínyeiket, ifjúságukban elkövetett cselekedeteiket, melyeket ők hőstetteknek látnak, mi csendesen lenézzük. Ha kedvem olykor jégszürke öregek társaságába visz – vannak még, megvannak még, igaz, elrejtőzve – úgy érzem magamat, mintha a Belváros egyik-másik vén sikátorában járnék, ködös őszi alkonyaton. Nekik más ismerőseik vannak, nekik más gondolataik vannak. A modern ifjútól éppen oly messzire esnek, mint a pogány magyar, aki álmát a szabolcsi homokbuckában alussza. A „negyvennyolc” előttiek – akik meglett, megállapodott emberek voltak már a nevezetes időpont előtt – általában nem is érthetnek meg bennünket. Az aggok szellemi világa – akinek még van szellemi világa – mintha megállott volna annál az ágyúdörgésnél, mely utoljára hangzott el a komáromi falakról. A későbbi évtizedek eseményei, a kiegyezés és a többi nevezetességek mintha meg sem történtek volna. Mintha csak olvastak vagy hallottak volna róluk. „Deák Ferenc – mondta egyszer gyerekkoromban a pazonyi nótárius –, hallottam róla. Ügyes prókátor volt! De beszéljünk inkább Wesselényiről, a híres, erős Wesselényiről. Minden magyarnak olyannak kellene lenni, öcsém!” Ki tehet arról, hogy a pazonyi nótárius előbb született, mint a prókátor? Általában azt vélem, hogy az élet, akármennyire megforgat bennünket, új ruhákat ad és új szemüveget mindenik X-nél, öregségünkben visszatérünk ifjúságunk hőseihez.
A kályha mellett, míg odakünn karácsonyi kedvvel esik a hó, a nagyapák szívesebben emlékeznek húszéves koruk bolondságaira, mint a serény férfi évtizedek alakjaira.
Gyermekkoromba kellett visszamenni a pazonyi nótáriusért és társaiért,111 akik a Martinovics nevet még mindig suttogva emlegették – a mai öregeim, az álmok, a délibábok, ábrándok öregei. A bujdosók kora – a forradalom utáni esztendők – regényesen, nagyszerűen vésődött be az öregemberek emlékezetébe. Kléh István, a nevezetes öregúr mondta egyszer a Sasok társaságában: „Azok voltak életem legszebb évei. Csupa álomban éltünk. A szomszédunkban lakott egy siket varga: az minden reggel ágyúdörgést hallott… Itt vannak, visszajöttek!… Mindenki tervezett, reménykedett. A valót senki sem látta, az ábrándok rózsaszínű képei töltötték meg az emberek lelkét… Szinte rosszul esett, midőn fölébredtünk, hogy most már minden rendben van, többé semmi rendkívüli nem történhet a világban.”
A délibábok kora volt az; a múlt század magyarjainak a regényessége, színpadiassága kellett ahhoz, hogy a szomorú esztendők derülten – mint egy kalandos regény – élnek emlékezetünkben.
A bujdosó honvédek, a drótostótok – mindmegannyi összeesküvők a hatalom szemében, de a nép előtt a régi forradalmi idők visszatérésének hírthozó fecskéi.
Még ma is mutogatják azt a szép öregasszonyt a pesti társaságban, aki az ötvenes években drótostótnak öltözve szöktette el a vőlegényét Kufsteinből.
Igaz-e a legenda?… Kufsteinből még a drótostótok sem szöktethettek el senkit. Jó börtön volt az. De hát éppen az az érdekes a legendában, hogy olyan nagyon valószínűtlen.
Abból az időből csupa regényes, megbízhatatlan igazságú történetek maradtak fönn. Az emberek fantáziája mindent nagyobbnak látott a valónál, az ábrándok, álmok elvették a tisztalátásukat. Így eshetett meg, hogy egyszerre négy Petőfi Sándor bujdosott az ország különböző vidékein. Nem múlott el hét, hogy az emberek hírét ne hallották volna annak, hogy Klapka a határon áll negyvenezer emberrel… Legendák kora. Szép idők. Ha ma szólsz róluk, öregemberrel, fölpirul az agg arca, és suttogva mondja: „Tele volt a pincém puskaporral, fegyverrel… Csak jött volna!” – A hölgyi szívek fennen dobogtak. Hisz ha ők nem lettek volna, valóban meghal vala a nemzet! Az asszonyok, az ő erős fantáziájukkal, ábrándozásra hajló lelkűkkel sok csüggedt, elborult magyarban tartották a lelket. A lengyelek vidámságukat hozták a leigázott hazájukból meg azt a híres búsulónótát, mely a két magyar hazában évtizedekig hangzott.
Regényes, ábrándos idők! Ennek a kornak volt hőse, csínytevő pajkosa112 Krúdy Kálmán. A legendák tán sok mindent hozzáragasztottak az alakjához, vagy kisebbítettek rajta (még az éles eszű Lónyainé is, naplójában, a jeles kortörténelmi könyvben, úgy emlegeti őt, mint egy félistent!), de mindenesetre érdekes alak volt. Kalandor vagy hős? Mind a kettő. Volt az alakjában valami Rákóczi diákjából, Jávorkából, de zsivány is lehetett volna, mint Rózsa Sándor. Azok a regényes idők kellettek hozzá, hogy olyan nevezetes legyen, mint amilyen volt…
Őutána már megvirradt; új, prózai idők következtek. A színpadias, görögtüzes világnak egyszerre végét vetette a poros kabátú megyei fiskus. Kijózanodtak az emberek.
A Krúdy Kálmán alakja: egy darab regényes magyar történelem. Nem sok, egy évtized. De lássuk, hogy fajtánk, amely a bölcs mérsékeltségnek sohasem volt barátja, egykor mily kalandos, ábrándos volt, asszonyaink mily hősök, és a férfiak mily csüggedtek, és a mai embernek mily különös, fölfordult világot éltünk alig ötven esztendeje.
