A TÖRTÉNET
A TÖRTÉNET
Úgy siet-e még az Ipoly a nógrádi halmok között, mint akkor sietett, mikor én még játszottam a partjain? Hej, az az Ipoly hűtlen folyó! Hogy szeretik itt őt! Mintha a síkság is csak neki volna, a halmok az ő kedvéért lennének, partján a mezők neki öltözködnek föl gyönyörű köntöseikbe, lányok, menyecskék róla dalolnak – mégis úgy fut, igyekszik innen a napsugaras tájról a vén Dunába, mintha nem marasztaná semmi! A füzek szerelmesen ráhajolnak, mintha valami titkot locsogna nekik a folyó, vagy valami pletykát susognának fodrozó habjai a pajkos Krúdyról: már megint itt járt… Itt járt? Tán itt is van? A kovácsi réten elkiáltja magát egy formás, fehér lábú palóc menyecske:
– Itt a pajkos Krúdy, a kukoricásban! – Hej, vége lett erre egyszerre a sarjúszedésnek. Gereblyét, sarlót inkább ottfelejtenek a szemérmes menyecskék, lányok, csakhogy a pajkos Krúdy be ne érhesse őket. Futnak a falu felé, mint a megriasztott jércék: itt a pajkos Krúdy! A kukoricásból pedig most előlép valaki: cifraszűr van rajta, árvalányhaj a kalapja mellett. A kalap alól egy pár erős, mosolygó, kék szem néz ki a menekülők után. Sugár, deli fiatal ember, kunkorgó, kis fekete bajusszal. Kék szem, fekete haj: vajon miért menekültek úgy a menyecskék? A rossz híre miatt tán, vagy udvariatlan volt a nőkhöz a pajkos Krúdy? A Jóisten tudna eligazodni ezeken a szemérmes palóc menyecskéken! Néha113 olyan ijedősek, különösen, ha sokan vannak, mint a foglyok az őszi tarlón, máskor egyedül szembenéznek a legnagyobb veszedelemmel. A pajkos Krúdy a kalapja alól mosolygósan néz a menyecskék után. Csöndesen kijön a kukoricásból, és lassan elindul a falu felé.
Hinnétek talán, hogy a megriasztott menyecskék már föllármázták az az egész falut, és botra kapott minden épkézláb férfi a farkas ellen? Dehogy. Bolondok ezek az asszonyok. A palócok nevetve csóválgatják a fejüket a rémhír hallatára: „Nem bánt az senkit, olyan a szíve, mint a vaj…”
Nem messze van a falu. Ott szalad el alatta az Ipoly. Körülnyaldossa a kovácsi kerteket, mint egy jó házőrző kutya. Pedig dehogy jó. Minden évben elvisz egy darabot a kertekből, ahol annyi illatos rozmaring, viola termett. Maholnap Szécsénybe járnak a legények rózsát lopni… Nagy kutya az Ipoly.
A faluszélen zsindelyes, kapubálványos kúria áll. Éppen olyan kúria, amilyen azelőtt minden falu szélén, közepén volt. Ma már nincs. Meghaltak azok a kőművesek, akik ilyen házat építettek. A mostani építők boltot, kocsmát, gyárat építenek. Kúriát már nem tudnak építeni.
A cifraszűrös fiatalember a kúria felé tart. A kémény füstölög, vendéget várnak tán?
Az első, aki a jövevény üdvözlésére siet, egy karcsú, fehér agár. De az aztán örül is a jövetelének. A nyakába ugrik, körültáncolja, nem tud hová lenni a nagy boldogságtól.
– Eredj, Cicke, hagyj békét! – rázza le a nyakából a vendég a vidám agarat.
A kapunál egy kis termetű, deresedő fejű, kövér úriember állt, és a tenyerét a szeme fölé emelte. Magas sarkú cipőjében bizonytalan lépésekkel közeledett. Csettintett az ujjával:
– Becsületemre, alig hiszek a szememnek. Te vagy az, Kálmán? – kiáltotta idegenes kiejtéssel.– Fogadni mertem volna a nagy Lipovnoszky becsületében, hogy valami kitűnő öröm ér ma, mikor viszketett a jobb szemem.
A kis termetű úriember megölelte, megcsókolta a pajkos Krúdyt. Alig ért a válláig. Eltolta magától, és szemrehányólag feddte:
– Becsületemre, nagy kutya vagy, Kálmán! Egy esztendeje nem hallottunk rólad!…
A pajkos Krúdy nevetett:
– No, no, Lipovnoszky lovag, csak mondjunk igazat!114
– Hát hallottunk egyet-mást, de persze a felét sem hittük el. Az öregúr sokszor nagyon mérges volt…
– Hát a lányok?
– A lányok – hm – azok is mérgesek. Azt vagdossák az öregúr fejéhez, hogy a te híred miatt nem mehetnek férjhez. Ördög vigye el a dolgát! Ha a fejembe kerülne, akkor se tudnám, miért ne mehetnének ilyen világszép leányok férjhez? Elromlott a férfiak ízlése? Fogadni mernék a lengyel koronában…
A pajkos Krúdy sietve ment be a sövény mellé. Ismerte Lipovnoszkyt. Tudta, hogy egy szavát se lehet elhinni. Szenvedélyesen hazudott. Ha az életét menthette volna meg, akkor se mondott volna tán igazat. Megállt egy pillanatig. A házra nézett. Vajon bemenjen-e? Hirtelen megfordult:
– Visszamegyek, Lipovnoszky, ahonnan jöttem…
– Nem oda Buda! Engem agyonlő az öregúr, ha elbocsátlak.
– Bolondság. Majd kibékültök.
– Kálmán! – esedezett a lengyel. – Hát ennyire becsülöd öreg barátod életét? Igaz, hogy nem ér az egész egy fakovát se. A Lipovnoszkyak életének már befellegzett. Elmehetek táncmesternek vagy fináncnak. Se szabadság, se pénz… Becsületemre, ilyen rossz világot még sohase láttam. Tönkremegyünk, Kálmán. Senkinek sincs pénze. Vajon kinek van? Kossuthnak van? Vagy Klapkának? Neked kell tudni, beszélj!
A kis lengyel görcsösen fogta a pajkos Krúdy szűrét. Fölágaskodott, és úgy beszélt:
– A minap erre járt egy drótos. Az öregúr reggeltől estig tarotta szóval, barátsággal, de a drótos nem akart vallani. Valami igen nagy titok lehetett rábízva, mert még azt is letagadta, hogy magyarul tud. Tótocskáztunk, povedálgattunk, de semmit se mondott… Szurmák, a szomszédban, szerencsésebb volt. Neki bevallotta négyszemközt a drótos, hogy Kossuth küldi Krasznahorkára, Andrássy Dénes grófhoz, hogy adná kölcsön az ottani régi ágyúkat. Kell a hadjárathoz.
A pajkos Krúdy nagyot nevetett:
– A drótos mondta?
– Ördögöt! Szurmák beszélte. Az öregúr mindjárt kételkedett benne. No, mi igaz a dologból?
– Semmi, barátom, egy szó sem igaz belőle – felelt a pajkos Krúdy. – Csak fogdossátok a drótosokat, ha kedvetek telik benne… No, Isten megáldjon, Lipovnoszky. Viseld jól magad, és vigyázz a becsületre.
Ebben a pillanatban erős hang hallatszott a házból:115
– „Kandúr!”
A pajkos Krúdy fölkapta a fejét. Lipovnoszky nagyot nevetett:
– Hehe. Tudod, hogy ez neked szól? Itthon a cselédek miatt úgy emlegetünk, Kálmán. Hehe! Az öregúr mégis kijött a kályha mellől. Megérezte, hogy itthon a legkedvesebb fia.
Az ámbituson deres bajuszú férfi állott: az öreg Krúdy János. Az egyik lába rövidebb volt a másiknál. Hol történt, mikor történt, hogy megrövidült? Régente azt beszélte, hogy tüzes lovak ragadták el, de öregkorában szerette, ha asszonyi dologgal hozták kapcsolatba a megrövidült lábat. Leugrott az emeletről, mert muszáj volt leugrani, már csak csupa gavallérságból is, vagy pedig… No, mindenki így jár, aki sokat forgolódik a szoknya körül. Veres bajusza pödörve. Deres üstöke a feje búbján kontyba fonva. (A kurucos hajviselet dívott a múlt század derekán, mikor még nem felejtették el nagyon Rákóczi Ferencet.) A fehér agár már az öreg lába előtt volt, és onnan vigyorgott buta kutyapofájával a „Kandúr” felé.
A pajkos Krúdy feljött az ámbitus lépcsőjén.
– Hol jársz itt? – kérdezte az öreg haragosan. – Már megint betyáros ruhád van! Tudod, hogy nem szeretlek így látni. Rózsa Sándor vagy-e, avagy Krúdy Kálmán?
A pajkos Krúdy ledobta válláról a cifraszűrt. Ott állt a háta megett a lengyel, aki elkapta. Egyszerű, fekete magyar ruha volt rajta. Aranyrojtos nyakra való az atillája fölött. De kard nem volt az oldalán, aminthogy általában kardot nem is hordtak a régi magyarok a mindennapi életben. Gyűlésen, inszurrekcióban a nevezetes onódi gyűlés óta karddal jártak.
– No, most gyere, hadd öleljelek meg! – szólt az öreg.
A pajkos Krúdy az apja vállára hajtotta a fejét. Ott nyugtatta egy percig. Az öreg elérzékenyülve dohogott:
– Jót nem hallunk rólad. Betyárkodsz, pajkoskodsz, csalafintáskodsz; nem jó véged lesz. A zsandárok mindennap keresnek. Ha megtalálnak, bizony főbe lőnek. Hát mire való az? Eredj Törökországba vagy Angliába. A többi el tudott menni, te mire vársz? Rablóvezér vagy zsivány vagy! Ördög bújjék beléd!
A pajkos Krúdy csak hallgatta az apját. Nem volt egy szava sem az öreg korholására. Az végre megsokallta a nagy hallgatást. Eltolta magától a fiát.
– No, hát mi bajod, „Kandúr”? – kérdezte aggódva.116
A pajkos Krúdy felsóhajtott:
– Hej, nagy az én bánatom! Asszonyi dologba keveredtem.
Az öreg fölkiáltott:
– Ördögbe, fickó! Mindig az asszonyokat bántod? Pedig már mondtam, hogy hadd őket békén. No, ki vele. Beszéld el gyorsan…
Megfogta a fia karját, és előretuszkolta a szobába. Egy ajtó nyílt a folyosó végében, és egy barna leányzó bukkant ki.
– Itthon a „Kandúr”! – kiáltott egy leányhang.
Az öregúr hátrafordult, az ajkára tette a kezét:
– Nincs itthon! – kiáltotta.
A szobába tuszkolta a fiát.
– Ezek a leányok mindig lármáznak. Zúg már a fejem a hangjuktól. Négy fölvágott nyelvű seregély nem kotyog annyit, mint ezek. Bárcsak elvinnék már őket a nyakamról.
De a következő pillanatban kiszólt az ajtón:
– Bella!
Sugár, barna leány futott be a szobába. (Ott leselkedett már az ajtó körül.) A bátyjához futott, és nagyot csókolt arcára.
– No, te pajkos! – mondta.
Többet nem tudott szólani. Egyszerre sírva fakadt. A sírásra mint a szélvész rontott be még három leány. Egyforma barnák, karcsúak, szépek voltak.
– Itt vannak a libáim! – dörmögte az öreg. – Ki hívott? Fussatok innen, mert a „Kandúr” haragszik.
Dehogy futottak. Sorba belekapaszkodtak a pajkos Krúdy nyakába.
– „Kandúrka”, drága „Kandúrka”, honnan jössz? Mi újság? Fiatal sertéskarmenádli lesz vacsorára. Bella, fuss borért. „Kandúr” még nem kóstolta az idei termést!
A négy nagy pille ott repdesett a pajkos Krúdy körül. Simogatták, dédelgették az elveszett fiút. Mari, a legidősebb, a bajuszát pedergette:
– Ilyen bajsza legyen annak, apám, aki nekem tetszeni akar! – szólt.
– Én csak kékszeműt tudnék szeretni! – folytatta Máli.
Anna fölkapta a cifra szűrt, és a tükör elé állott:
– „Kandúr”, mikor jön a Kossuth? Alig várom már, hogy itt legyen.
Az öregúr dörmögött, és védelmezte a fiát a húgai elől:
– Ne gágogjatok már! Beszédem van „Kandúr”-ral.
Meghúzta a Mari haját, erre mind kiszaladtak a szobából. A pajkos Krúdy mosolyogva nézett utánuk:117
– Bolondság! Tetszenek a húgaim. Persze, ritkán látom őket.
Az öreg Krúdy legyintett a kezével:
– Hadd el! Világfölforgató, rebellis leányok. Kár, hogy nem fiúnak születtek. A parasztokat heccelik a hatóság ellen. Jó, hogy még valami bajba nem kevertek. Anna a minap erővel férjhez akart menni egy vén, bujdosó honvédhez, aki dobos volt valamikor. Szerencsére már volt felesége a dobosnak. Majd meghallották, hogy valami huncut a szomszédban Petőfinek adja ki magát. Nosza, kocsira kaptak. Útközben már összevesztek a bujdosó Petőfi fölött. A véletlen műve, hogy a huncut akkorára kereket oldott…
A pajkos Krúdy nevetett.
– Derék leányok. Hát a németet szeretik-e?
– Úgy szidják, mint a jégeső. No, de beszéld el már a te dolgodat! Fúrja az oldalamat a kíváncsiság; hát miféle asszonyról van szó? – firtatta az öreg, és csillogni kezdett a szeme.
A pajkos Krúdy pipára gyújtott:
– Egy olyan asszonyról, aki van is, nincs is – felelt. – Elszöktettem valakit… A többit tudod, öreg. Magammal nem hordhatom. Nekem az erdő a tanyám, a bokor a takaróm. Álmomban mindig a zsandárok kergetnek. Mikor fölébredek, akkor már itt is vannak a zsandárok. Valahová kell tenni azt az asszonyt. Haza nem mehet.
Az öreg az asztalra csapott.
– Mindig mondtam, hagyj békét az asszonyoknak! – kiáltotta. Majd lecsillapodva hozzátette: – Ki az az asszony?
– Kenesse báróné!
(A vezetéknév költött.)
Az öregúr fölugrott, mintha puskából lőtték volna ki.
– Agyonver a báró, fölperzsel, keresztre feszít! No, most beletaláltál, te szerencsétlen. Betyár voltál gyermekkorod óta. Akasztófán fogsz elpusztulni.
A pajkos Krúdy dacosan vállat vont:
– Miért? Valahogy csak bűnhődnie kell a vén pecsovicsnak! A szívét venném ki, ha tudnám. Hazaáruló volt egész életében. Fölperzseltem a tanyáit, kutyába se vette. Tele van a kincstára. Farkasokat fogtam veremmel, és éjjel rábocsátottam a kastélyára a fenevadakat. A báró a puskájával kényelmesen lelövöldözte a farkasaimat, mielőtt azok kárt tehettek volna benne.118
A pajkos Krúdynak szenvedélyes láng lobbant föl a szemében. Fölugrott, és az apja elé állt.
– Ki vagyok én? Bujdosó kalandor, betyár! Miért vagyok az? Mert gyűlölöm hazám ellenségeit, meg mert kedvem van a veszélyes, kalandos élethez. Nyitva az ország, menekülhetnék külföldre, itthon elfelednének, megbocsátanának. De én itt maradok, mint az élő bosszúállás. Nem megyek. Üldöztetés, gyötrelem az életem, míg egykori bajtársaim hontalanul csavarognak a világban, de nekem legalább hazám van.
– „Kandúr”, ne ordíts! – csillapította az öreg.
A pajkos Krúdynak szikrázott a szeme. A sok visszafojtott keserűség, harag egyszerre kitört belőle. Hosszú lépésekkel méregette a szobát, és remegő hangon beszélt:
– Értsd meg, öreg, hogy ki vagyok én! Én vagyok az ördög! Az az ördög, akitől minden áruló, kém, pecsovics álmában retteg. Egész életemben ördög voltam, de az élet tett ördöggé. A gyermekkoromat megszégyenítő módon töltöttem Olaszországban, a stráfkompániában, ahová büntetésből besoroztak, mert szerettem egy nagy úrnak a feleségét. Gyermek voltam jóformán, az asszony csábított a vétkezésre. De nyomban férfi lettem, amikor bűnhődnöm kellett. Hej, eleget csikorgattam a fogam ott a milánói kaszárnyában, a megbélyegzett ruhában. Csupa fegyenc, gyilkos, rabló, tolvajnépség alkotta a kompániát. És én tizenhat éves, romlatlan szívvel kerültem oda. Akkor megesküdtem, hogy megbosszulom magamat a világon, megbosszulom magamat az asszonyokon.
– Akasztófáravaló! – süvöltött közbe az öreg. – A hercegné mindennap imádkozott érted a templomban. Elhervadt, utánad halt.
A pajkos Krúdy élesen kacagott:
– Azóta már többen sírtak utánam… Kiimádkozni mégse tudott a hercegné a milánói kaszárnyából. Elszöktem szépen, golyóval a lábamban, mikor itthon szükség volt a legényekre. Itthon aztán éppen olyan gaz világot találtam, mint azelőtt volt. A paraszt – a nyomorult földtúró – az otthagyta az ekéjét, feleségét, gyermekét, ment katonának. A fiatalság, a diákok a paraszttal mentek, de az urak persze, késlekedtek, nem mentek honvédnek. Az Ipoly mellett, a kancelláriákban tovább pipáztak, csak mire kiégett a pipa, akkorra gondoltak rá, hogy hát mit is kíván a haza. Hiába jöttem haza, a hírem megelőzött, honvédnek se kellett a stráfkompánista. A régi pajtásaim nem ismertek meg. Pedig tudták egytől egyig, hogy mi volt a bűnöm! Négy esztendő nagy idő! Ha gyilkoltam volna, azt is el kellett volna feledni. Nem feledték el, nem119 kellettem honvédnek. Az Ipoly mellől elment minden épkézláb ember, minden nemesúrfi, csak Krúdy Kálmán maradt otthon. Ha te nem vagy, öreg, a szürke fejeddel, meg azok az ártatlan gyereklányok, bizony elvitt volna az elkeseredés még az ellenséghez is… így csak Görgey Artúrhoz mentem. Sose felejtem el, mikor így szólt hideg, száraz hangon hozzám: „Önnel igazságtalanul bántak! A mai naptól fogva futárom lesz!” Tévedsz, öreg, ha azt hiszed, hogy az emberek rosszaságáért megvigasztalt a Görgey szava. Csak annál mélyebb lett a lelkemben a gyűlölet árka, amely lassan elválasztott mindenkitől. Kerestem a halált, nem találtam. Nem rajtam múlt, hogy még itt vagyok…
– Tudom, Volk Irmán múlott! – szólt az öreg.
A pajkos Krúdy elhalványodott.
– Igazad van – dörmögte. – Helyettem őt lőtték főbe, az én kedves kis pajtásomat.
– Volk Irmáért megbocsáthattál volna az asszonyoknak – mormogta gúnyosan az öreg.
– Volk Irmáért? Hisz az nem is volt asszony! Férfiruhában járt, férfiszíve volt. Az ellenség megölte vőlegényét, apját, testvérét. A gyűlölet és a magánosság a katonák közé hajtotta. Sohasem tudta róla senki, hogy leány. Csak amikor főbe lőtte az ellenség helyettem. Akkor derült ki, hogy az én kis pajtásom, akit azért szerettem, mert éppen úgy tudott gyűlölni, mint én, egy szegény, árva leányka volt. A sorsnak vannak igen különös tréfái… Talán szerelmes volt belém, és nem merte magát leleplezni, mert félt, hogy nő létére többé nem szeretném. Éjjel, a sátor előtt sokszor tanítottam gyűlöletre a fiatal kis honvédet. Miért nézett reám olyan furcsán: most már értem.
A pajkos Krúdy az emlékezések alatt mélyen elszomorodott. Lehorgasztotta a fejét, majd fölhajtott egy kancsó bort, amit a pohárszéken talált. Köhintett, és az apja szemébe nézett:
– Az én gerilláim mind olyan legények, hogy megnyúznák az ördögöt is, ha az pecsovics volna. Félig rablók, félig szabadsághősök. Negyven elszánt emberem van az enyingi erdőben. Egész hadsereg az. Ahány tépett, rongyos bujdosó jár ebben az országban, az mind az én emberem. A rejtőzők, az üldözöttek az én katonáim… A forradalom nem halt meg. Továbbfolyik az erdőkben, hegyszakadékokban. Ha pirosnak látod este az eget, tudd meg, hogy Krúdy Kálmán jár arra, a pecsovicsok, az árulók kastélyai, tanyái égnek a látóhatáron. A nemzet halott már, a hullán a varjak és dögkeselyűk lakomáznak. Kell, hogy valaki megriassza120 a hullamadarakat, kell, hogy valaki bosszút álljon az árulásokért, hitszegésekért.
– Hóbortos bolond vagy! – dörmögte szomorúan az öreg. – A paraszt már dalolva jár ekéje után, a véres mezőkön élet terem. Sebeit beforrja a föld, és a halottakat elfelejtik az élők.
A pajkos Krúdy ekkor odalépett az apjához, és a fülébe súgta:
– Egy-két hét kérdése az egész. Klapka betör Olaszország felől…
Az öreg nemesnek elfutotta a vér a szemét. A szék karjába kapaszkodott, és elfulladva rebegte: – Jön Klapka?…
A „Kandúr” komolyan bólintott.
– Futárom jött az éjszaka – suttogta szenvedélyesen, ragyogó szemmel. – Azt üzenik, hogy csak még egy kicsit tartsuk magunkat. Élesztgessük a hamu alatt a forradalom tüzet. Készen legyen mindenki… Klapka már a határon van. Senkinek se szólj, öreg. Add a becsületszavadat!
– Becsületemre! – mormogta az öreg.
– Egy elhamarkodott lépés tönkretehetne mindent. Hallgass és készülj. Ezt üzenték a futárommal. Addig pedig folyjon a bosszúállás édes munkája.
Az öreg Krúdy János elképedve nézett a fiára. Nem tudta, higgyen, ne higgyen? Annyiszor hallotta már a titkos, suttogva továbbadott hírt, annyiszor kopogtattak bujdosó vándorok ajtaján, akik míg a párolgó tál és teli kancsó előttük állott, rózsás színekben festegették a legközelebbi eseményeket – és sohasem történt semmi. A várva várt trombitaharsogás nem hallatszott, hogy lemúljon a nemzet testéről a halálos dermedtség. Nem jött a mesebeli tündér, ki varázsvesszejével megérintené a mély álomba merült földet, a sírhalmokat, a korhadt fakereszteket: ébredjetek! Újra tavasz van. A haza vért kér, édes, piros magyar vért, a csuda rózsafa, a szabadság öntözésére. Van még elég erős kar a hazában. A gyermekek már megtanulták az apáktól, hogy mit kell tenniök. Az inges gyerkőcök masíroznak a réten, csak honvédcsákót kell a fejükbe nyomni… És ha temető volna már az egész ország, a sírhalmok közül akkor is kiemelkedne egy kar és egy kard: az utolsó magyarnak a karja!
A „Kandúr” szenvedélyes, elszánt arcából azt olvasta ki az öreg, hogy a fiúnak igaza van. Akkor egyszerre két nagy könnycsepp csordult ki a szeméből. Fölemelte a két karját, és mély megindultsággal átölelte.121
A fia meghatottan szorította meg az apja kezét:
– Már hónapok óta, éjjel, álmomban mindig reng alattam a föld, mintha ágyúznának valahol… Akármerre járok, mindenütt azt mondják, hogy különös jeleket észlelnek. Piros az ég körös-körül, és a szél ellenkező irányból fúj, mint amerről rendesen szokott. Csányon a híres jövendőmondó molnárné – hat vármegyéből járnak hozzá a kuncsaftok – mindenkinek azt jósolta, hogy a nagy idők visszatérnek, de a nap nyugaton fog kelni, és keleten lenyugodni… Én kottyantottam ki tán valamit a molnárnénak – nem tudom… Elég csinos a menyecske, hogy egy negyedórára elvegye az ember eszét…
Az öreg Krúdy a homlokára csapott:
– Ördög vigye el a molnárnét. Bizony, majd elfelejtettem miatta a bárónét. Hát hol van? Merre van? Valahogy szép csendesen, még melegében vissza kellene expediálni az urához.
A pajkos Krúdy vállat vont:
– Próbáld meg. Nem fog neked sikerülni. Fülig belém bolondult. Még csak tegnap óta hagyta ott a vén bárót. Tudom, keresi is azóta vármegyeszerte. Hintóstól, szobalányostól velem van. Ott rejtettem el őket a bágyi erdőben. Legjobb volna idehozni a menyecskét. Itt megnyugszik, aztán szépen hazamegy.
Az öreg Krúdy mereven a fia szemébe nézett:
– Kellett neked az az asszony?
– Se lelkemnek, se testemnek… Szép, finom fajta, mint a vadaskertekben az őz, de én inkább Rozgony Zsuzsannát, a vadkerti csárdásnét szeretem, aki betyárnótákat dalol a fülembe.
– No, hát ha besötétedett, hozd el ide a bárónét – szólt az öreg. – Itt majd vigyázunk az erkölcseire, míg hazakívánkozik. Két hét nem nagy idő… A pokol pitvarában is elülnék addig… Gazember vagy, „Kandúr”, végtére majd csak nyakadat szegik az asszonyok. Büntetlenül nem lehet az asszonyokat bolonddá tenni. Egy majd megbosszulja magát valamennyiért… No de, mindegy, csakhogy kiüt újra a szabadság!
Kora őszi idő volt. Késő délutánba hajlott a nap. A nagy szobában már árnyékok leselkedtek a vén almárium körül. A pipatóriumon csillogtak a pipák ezüstkupakjai, karikái. A nagy óra a falon komolyan tiktakolt. Az apa és fiú elhallgattak. A „Kandúr” a levegőbe bámult. Isten tudja, hol jártak a gondolatai. Az öreg lopva a fiát nézte, fél szemmel meg az országutat figyelte. Két lovas zsandár baktatott nagy lassan az úton. Rézsisakjuk fény lett a piros alkonyatban.122
– Lehet, hogy már a bárónét keresik – mormogta.
A pajkos Krúdy hanyagul legyintett:
– Azt kereshetik. A csúnya Gracza Tóni vigyáz rá. Attól nem veszik el a bárónét.
Az öreg incselkedett a „Kandúr”-ral:
– Nem félted a menyecskét?
– Olyan csúnya ember nincs ebben az országban, mint Gracza Tóni. Az ugyan nem csábít el senkit.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és a Lipovnoszky deres, gömbölyű feje nyomult be. Fontoskodva közeledett:
– Jelentékeny hírt mondhatok. Szurmák szomszéd arra az újságra, hogy „Kandúr” itthon van, kijelentette, hogy az egész históriát a drótostóttal csak álmodta. Olyan tót volt az a drótos, amilyen csak Árva megye kellős közepén terem. Becsületemre, az efféle Szurmák-fajta emberek bolonddá tarthatnák az egész falut, ha szerencsére nem volna ilyen kiváló összeköttetésünk a forradalmárokkal, mint Kálmán.
A lengyel ledörzsölte a kezét, és magas sarkú cipőjében libegve járt föl-alá a szobában. Majd a Kálmán vállára csapott:
– Nos, ifjú barátom, mit csinál a mi ragyogó csillagunk, Rozgony Zsuzsi, ott, a vadkerti csárdában? Tudunk ám mindent, hiába próbálnál tagadni. Az egész vármegye beszéli, irigyli tőled mindenki. Legjobban Paczolay uram, a zsandárkomisszárius. De nincs is olyan menyecske az egész országrészben, mint Zsuzsi asszony.
A „Kandúr”-t bosszantotta a lengyel szószátyársága:
– Tán te is irigyled, Lipovnoszky?
A lengyel nevetett:
– Hehe. Nem tagadom, van benne valami. A Lipovnoszkyak családi becsületére mondom, hogy van a dologban valami. A minap arra jártam – Vácra mentem dohányzacskót venni – gondoltam, megnézem a nevezetes menyecskét. Olyan fehér lába van, mint a mennybeli angyalnak, a dereka helyén pedig mintha valami finom rugó volna, finomabb, mint a János bácsi angol kronométerjében, oly ringó-rengő, hajladozó. A gyöngyös pruszlikja alatt bizonyosan két ágyúgolyót hord – a legnagyobb ágyúgolyók közül, amit a komáromi sáncokból kilőttek. Azt kérdem a menyecskétől: „Mit csinál Krúdy Kálmán?” Hát csak rám emeli azt a két kökényszemét, és olyan ártatlanul, mint egy bárány, azt feleli: „Hallottam hírét, de személyesen nincs szerencsém ismerni.” Biztatom aztán, ne szégyellje, mással is megesett az már… Erre már123 a derekára csapott: „Mit? – azt mondja –, én szégyellném!…” Ha dohányzacskót nem kellett volna venni Vácott, tán még most is ott delelnék a vadkerti csárdában. Fogadni mernék száz forintban egy fületlen pityke ellen, hogy még most is ott delelnék.
A lengyel nevetve dörzsölte a tenyerével feje búbját. Hol Kálmánra nézett, hol az öreg Jánosra. De azok nem nevettek. Lipovnoszky savanyú arcot vágott:
– No, megyek, elmondom Marikának, hogy mit olvastam a Pesti Naplóban. Hadd művelődjön a hölgyi társadalom is. Szenegálban börtönbe zárták a feketék vezéreit – írja az újságszerkesztő. – Becsületemre, ez valami találós mese lesz. Hadd törjék rajta fejüket a lányok.
Csöndesen kiment a szobából.
A „Kandúr” mogorván szólalt meg:
– Nagy pletykafészek ez a mi lengyelünk, öreg. Locsog, mint a házeresz, reggeltől estig.
Az öreg Krúdy védelmezte a lengyelét:
– Ejha, mit vétett neked a lovag? Öregszünk, fiam, annyi az egész. Vén tanya ez már, „Kandúr”. Ismerősök, barátok nem keresnek föl. Ha Lipovnoszky nem volna, megölne bennünket az unalom. Az a négy unatkozó leány meg ez a mogorva, ásítozó, vén apád elég dolgot ád Lipovnoszkynak. Reggeltől estig azon töri a fejét, azért járja a falut, hogy valami új dolgot süssön ki. Már a régi Hölgyfutárt is átböngészte. Betéve tudjuk már, hogy mit írt a Hölgyfutár 49-ben. Máli unalmában betanulta az akkori bálozók névsorát. Mari asztalt táncoltat. Anna szóról szóra tudja, hogy mikor, hol volt csata Magyarországban, és kik között. Bella ha nem volna, tán nem is ebédelnénk, nagy unalmunkban. Neki van a legjobb étvágya…
Odakívül leereszkedett az este. Az udvaron lombosak lettek a vén iharok, a távoli mezőre ködszalag feküdt.
– Megyek a bárónéért! – szólt a pajkos Krúdy, és fölemelkedett. Az apja utánaszólt:
– Vigyázz, hogy a zsandárok meg ne lássanak, mert bizony soha nem érsz a bárónéig.
A „Kandúr”-t nem kellett félteni. Mintha az édesanyja megmártotta volna valami mesebeli fürdőben, mint Akhillészt – bűvkör vette körül a pajkos Krúdyt. „Köd előttem, köd utánam” – kiáltotta, mint a népmesék királyfia: eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A zsandárok, üldöző vérteskatonák számtalanszor bekerítették (nagy díj volt a fejére124 tűzve): „No, Krúdy Kálmán, add meg magad, úgysem menekülhetsz, a hóhéré vagy már!” A pajkos Krúdy pedig mindannyiszor eltűnt nyomtalanul. Ismerte azt a tájat, jó barátja volt minden bokor, valamennyi odvas fa. Az Ipoly be sokszor megmentette! Egyszer zajlott télidőben, a pajkos Krúdyt mégis átbocsátotta egyik partjáról a másikra. Máskor elrejtette homokos ágyába. A folyó fenekén fekvő Krúdy fölött csendesen, zajtalanul suhantak tovább a habok, mintha azt mondták volna: itt nincs, ne is keressétek. Egy hosszú nádszálon éppen elég levegőt kaphatott a vízben fekvő ember. És legjobb barát az éjszaka. Sötétben, az árokba rejtőzve, hányszor hallgatta masírozó katonacsapatok lépéseit. A katonák az ő felkutatására indultak, róla beszélgettek. Tudta azt az egész Ipolyságon mindenki, hogy az a német nem született meg, aki a pajkos Krúdyt elcsípje. Talán ezért a babonáért vagy talán másért nevezték ki csendőrkomisszáriusnak Paczolay Ferit, a pajkos Krúdy vér szerint való unokatestvérét. Gonoszul, de ésszel gondolták ki ezt a kinevezést. A két unokatestvér között egy egész világ volt: a forradalom. (A szelíd vérű Paczolay Ferkó külföldre szaladt, mikor itthon kibontották a zászlókat.) De ha még ez a világ nem lett volna köztük, száz világot képviselt a vadkerti csárdásné, Rozgony Zsuzsanna, aki Paczolayt hitegette, a pajkos Krúdyt könyörögte – mint a nóta mondta. Az új zsandárkomisszárius aztán kergette is árkon-bokron keresztül az unokatestvérét. Egyszer már majdnem beérte a pajkos Krúdy könnyű kis szekerét a Paczolay lova ott, a vadkerti síkon. A hajszát a Paczolay paripája unta meg, kezdett elmaradozni.
– Vigyázz, Krúdy – kiáltotta a komisszárius – ha még egyszer találkozunk, beléd eresztem a pisztoly magját! Eredj erről a tájról. (A vadkerti csárda tájáról.)
Kirántotta a pisztolyát és a levegőbe lőtt vele, nehogy a kíséretében levő cseh zsandárok gyanakodjanak. A pajkos Krúdy is megfordult a lövésre, és arcához kapva jó duplapuskáját, sokáig célozta Paczolayt. Aztán egyszerre a levegőbe kapta a fegyvert, s elsütötte. Egy kék csóka szántotta a Paczolay feje fölött a levegőeget. Az szegény vergődve esett Paczolay lábához… Ez volt az utolsó találkozás a két unokatestvér között.
Éjfélre járt az őszi éjszaka, mikor egy bőrfedeles hintó fordult be az öreg Krúdy János kúriájára. Olyan csendesen jött a hintó a vaksötét éjszakában, hogy még a szomszédok se vehették észre érkezését. A lovak lába bepólyázva, a kerekeken pokróc. A hintót két lovas alak követte.125
A cifraszűrösben ráismerhetünk a pajkos Krúdyra, a társa Gracza Tóni volt.
A ház ajtaja gyöngén megnyílott. Azon besuhantak az éjszakai vendégek. A vén kocsis az udvaron ezalatt eltette az útból a hintót, a lovakat.
A lányok még ébren voltak. A báróné vagy a Gracza Tóni tiszteletére? No, mind a kettőben alaposan csalódtak. Lehet, hogy Gracza Tóni akkor, midőn a bába először megfürösztötte, szép gyermek volt, hanem azóta nagyon megváltozott. Ha mást nem mondok róla, csak annyit, hogy a forradalom előtt már temérdek kardvágás ékesítette az arcát heidelbergai emlékek gyanánt, Komáromban pedig, amikor fölrobbant egy kis hordó puskapor, Gracza Tóni éppen a hordó tetején ült – elég-e? Magasabbra repült, mint a legmeredekebb bástya, majd szerencsésen földet ért, egyéb baja nem történt, mint az, hogy félig korommá égett. Háborús időben nagyobb seb is katonadolog számításba megy. Hát akinek ellőtte a koponyája felét, a hátulsót, az ágyúgolyó? A fegyverkovács kalapált neki nemes ércből fél koponyát, és azt hordta a sapkája alatt. Csak arra kellett vigyáznia, hogy véletlenül el ne hagyja valahol az agyvelejét. Gyerekkoromban én is láttam egy olyan orosz-török háborús vitézt, aki fél koponyával jött haza. Igaz, hogy ezüstből volt a másik fele a koponyájának, de hát ezt csak gazdag ember engedheti meg magának.
Gracza Tóni is meggyógyult, hanem olyan fekete maradt, mint egy néger. Az az összeégett feje, mint egy szerecsen halálfő, vigyorgott a kalap alól. Hát ez az ember se nagyon szerethette a világot. A pajkos Krúdy barátja volt; együtt járták az Ipolyságot, egyebekben közeli atyafiak is voltak.
Hát a báróné?
A báróné se tartozott azok közé a nők közé, akikről a szépség fogalmát megalkották. Fiatal volt vagy öreg? Bizony, legjobban a keresztelő papja tudná. Szőke haja fürtökben omlott vállára nagy Rembrandt-kalapja alól. Az arcát bizonyosan festette, hisz odaelőre, míg Kenesse báróné lett, egy bécsi színház deszkáin táncolt és énekelt. Színésznő maradt mindhalálig: imádta a regényességet, és ruhái úgy suhogtak, mintha nagyjelenetben a közönség elé lépne. Mondják, hogy egykor a dúsgazdag öreg báró csak azért vette el, hogy a rokonait bosszantsa: nagyon jártak már a nyakára az atyafiak, és folyton kérdezgették: „Jól érzed magadat, Samu bácsi? Ejnye, ejnye! Száz évig fogsz élni!” A báró ezt megunta, és a színpadi csillagot mellére tűzte. Igaz, hogy nem bánta meg. Soha. Sohase volt olyan jó dolga, mint mikor megházasodott.126
A felesége kényeztette… Az atyafiság fogcsikorgatva dörmögte: „Kitanult perszóna az! Tudja, hogy mi kell a vén kecskének!” Hogy, hogy nem, a báró rabja lett a feleségének. Egy lépést se tudott tenni nélküle. Híre volt annak messze vidékre. „Käty, akarod – Käty, nem akarod?” – járta naphosszat. Käty megunta talán a nagyuraságot, vagy pihenő szívében a hamu alatt rejtőzött még a szerelemnek utolsó tűztojáskája, amelyből egyszerre tűzvész támadt, hogy a pajkos Krúdyval megismerkedett egy vadászaton. A pajkos Krúdy talán a bárót akarta elfogni, mikor lesbe állott a gyarmati erdőben – de a vén szarvas kitört, és helyette őz futott a verembe. A vakmerő kalandor, a nevezetes pajkos az első pillanatra megtetszett a bárónénak… Hol szövik az ilyen szerelmeket? Nem az égben. Az ördög szövőgépe szorgalmasan kattog, hamar elkészül a frivol vászonneművel. „A legjobb takácsok a pokolban vannak!” – tartja egy régi szepességi közmondás.
Käty fáradt volt az úttól, türelmetlen a várakozástól, és éhes, mint egy farkas. Magyarul nemigen tudott. Pattogó lerchenfeldi dialektusban szólt, csupa mély a az egész beszéde.
Levetette magát egy székre, és a leányok kedvéért egy kicsit sírdogált. A lányok pompásan beszéltek németül, Lipovnoszky lovag pedig nyelvmester lehetett volna.
– Adjatok valamit enni szerencsétlen barátnőtöknek! – kezdte a báróné.
Mari már repült a kamarába, az öreg Krúdy János pedig összeráncolt homlokkal fordult Graczához:
– Mit akar a báróné?
– Enni – felelt Gracza.
– Az más! Mindig szívszorongást érzek, ha németül beszélnek körülöttem – folytatta az öreg. – A halálos ítéletemet se érteném meg németül.
A báróné letörölte a könnyeit, és hatalmas darabokat vagdalt a sonkából. Egyszerre vígan összekoccintotta poharát a férfiakkal. Az öreg Krúdynak erősen a szeme közé nézett, amire az öreg csendesen elmosolyodott. Kigombolta a bekecsét.
– Kutyateremtette! – dohogta. – Bűbáj van a szemében.
Lipovnoszky csöndesen heherézett a háta mögött:
– Minden asszonynak, János bácsi… Nekünk már minden asszony veszedelmes. Becsületemre, veszedelmes.
A báróné hatalmasan evett, ivott. Aztán keresztbe vetette a lábát,127 s rágyújtott valami bécsi forradalmi nótára. Gracza Tóni vele dúdolt, titokban Lipovnoszky is megeresztett egy-egy mély hangot. Az öregúr izgett-mozgott a helyén.
– Adta fehérszemélye!… – dohogta, és a bajuszát pödörgette. – Nem is csodálkozom a vén bárón.
A pajkos Krúdy szótlanul ült egy sarokban. A báróné a nóta végén őt kereste a tekintetével. Mikor észrevette, fölemelte gömbölyű öklét, és megfenyegette vele a komor kalandort, hogy a csuklóján csörögtek a karperecek:
– Meg ne csalj, még gondolatban se – kiáltotta –, mert akkor meghalsz!…
Aztán újra folyt tovább a nóta. A lányok egyenkint elszökdöstek aludni. A báróné versenyt ivott a férfiakkal, nem ártott meg neki a bor.
Lipovnoszky lovag a Krúdy Kálmán háta mögé lopózott, és fülébe súgta:
– Ugye, jobb volna a vadkerti csárdában, „Kandúr”?
A pajkos Krúdy fölriadt gondolataiból, de nem arra, amit Lipovnoszky mondott; odakünn veszettül ugattak a kutyák. Az öreg Krúdy János is talpra ugrott.
– Menekülj, Kálmán – kiáltotta elfojtott hangon. – Zsandárok vannak itt. Ismerem a kutyáim ugatását.
A pajkos Krúdy már akkor a szoba közepén állt. Szilaj tekintettel nézett körül, s intett az apjának. Ablak nyílott a kert felé. Azt föltaszította, és kinézett a sötét éjbe. A következő pillanatban kiugrott az ablakon, Gracza utána. Alakjukat elnyelte a sötétség. Az öreg Krúdy lehunyt szemmel hallgatózott az ablaknál. Csak a szél zúgott, és a kutyák ugattak.
A báróné elhagyta a dalt, és komoran, leszegett fejjel ült helyén. Sötét harag terült lassan az arcára, aztán egyszerre odafordult az öreg Krúdy Jánoshoz:
– Az ön fia nem gavallér, uram! – kiáltotta haragosan. – Elbúcsúzhatott volna tőlem…
Lipovnoszky lovag kétségbeesetten integetett a kezével.
– A zsandárok, méltóságos asszony – rebegte.
A báróné vállat vont, aztán reménykedve nézett ki az ablakon. Hátha visszajön a pajkos Krúdy, és legalább a kezét megcsókolja?… De nem jött vissza. A báróné hiába bámult bele a sötétségbe… Mit jelent az egy szerelmes asszonynak, ha ezer veszélyek leskelődnek is odakünn, mikor128 itt egy pillantása se volt a számára? – Semmit. Térdelt volna le, vett volna érzékeny búcsút, mint a színpadon az összes hősök cselekszik. Vagy ha a lábainál lövik agyon, nem lett volna elég szép halál a sehonnainak? De a sehonnai mentette nyomorult életét.
Az ámbituson fegyvercsörgés hangzott.
A báróné visszaült az asztalhoz, és kacéran intett Lipovnoszky lovagnak.
– Koccintsunk, lovag úr… Hátha értem jönnek, elvisznek, és beledobnak abba a mély sziklabörtönbe, mely az uram vára alatt van? Hűtlen asszonyoknak építették azt…
Az öreg Krúdy aggodalmasan hallgatta a sarkantyús lépteket, amelyek a folyosón közeledtek. Lipovnoszky lovag remegett minden ízében, mint a nyárfalevél. Ki tudja, gyanúba keveredhetik ő is… Csak a báróné ült nyugodtan az asztal mellett, és rikácsolva fújt valami végtelen gassenhauert.
Megzörgették az ajtót!
– A császár nevében! – hangzott kívülről egy rekedt hang.
Az öreg Krúdy szokva volt az éjféli látogatásokhoz. A zsandárok untalan keresték a fiát otthon.
Kinyitotta az ajtót.
A zsandár őrmester lépett be, mögötte fegyveresek ércsisakja csillogott a sötétben.
A báróné éppen akkor ért a nóta legrikácsolóbb részéhez.
Az őrmester ijedten hátralépett:
– Méltóságos báróné – dadogta elképedve –, itt ebben a házban?
A báróné – nemhiába volt komédiásnő fiatalságában – fölugrott. Villámlott a szeme, és toporzékolt a lábával.
– Mit keresnek itt? Rám törik éjnek éjszakáján az ajtót! Ki vagyok én? Gyilkos vagy rabló? Nem tudják, hogy az én férjem a császár barátja?
A cseh őrmester sápadtan hátrált. Mindenre el volt készülve, csak arra nem, hogy a vármegye leghatalmasabb urának a feleségét találja a rebellisházban éjszaka… Hebegett valamit. A báróné fejedelmi mozdulattal mutatott az ajtó felé.
Lipovnoszky lovagnak ragyogott a szeme a szoba hátterében.
– Becsületemre – mormogta –, derekasan elbánt velük.
Az őrmester megelégedett annyival, hogy a cselédeket kérdezte ki,129 hogy látták-e a pajkos Krúdyt. Azok esküdtek, hogy nem látták, amint igaz is.
A báróné lassan elálmosodott. Kereste a szobaleányát. Lipovnoszky lovag legnagyobb sajnálatára nem mondhatta el családjának történetét, hiába esküdözött, hogy annál érdekesebbet még nem hallott a báróné. Käty álmos volt… A szobaleánya szobájába kísérte, az öreg János is aludni ment, csupán Lipovnoszky maradt ébren a borospalackoknál. Két flaskó óbor állott előtte az asztalon.
– Mire megiszom, „Kandúr” a vadkerti csárdához ért – dörmögte.
Elkezdett koccingatni az üres poharakkal. Lógatta a fejét, nagyokat, mind nagyobbakat sóhajtott, egyszerre lassan, ünnepélyesen fölállt. Kezébe vette a borospoharat, és halk, színpadias hangon beszélni kezdett az üres székekhez:
– Hölgyeim és uraim!…
Köszörülte a torkát.
– Hölgyeim és uraim!
Körülnézett, meghajtotta magát, majd haragosan legyintett a kezével és mérgesen leült.
– Jól van, beszéljen előbb Násfai uram, én várhatok…
Elérkezett-e a pajkos Krúdy a vadkerti csárdába? Lipovnoszky lovag azt meg nem mondhatta, mert a Násfai beszéde alatt unalmában elaludt, az asztalra borulva.
Arra ébredt, hogy szoknyasuhogás van körülötte. Fölemelte zavaros fejét az asztalról, és a hajnal alig derengő világosságában egy idegen hölgyet látott az ablaknál állni. Nézte, nézte, nem ismerte meg a bárónét… Nagyon álmos volt, lehajtotta újra a fejét.
A báróné észrevette Lipovnoszkyt.
– Holla, lovag! – kiáltotta, és a lengyel vállára ütött. – Merre jár a pajkos Krúdy?… Azt hittem, visszajön.
Lipovnoszky félálomban dörmögte:
– Nem jön az vissza… Nem ereszti a vadkerti csárdásné.
A báróné ökle összeszorult, és most már hatalmasan hátba vágta az elázott lovagot.
– Holla. Részeg ön?
– Becsületemre – dadogta –, Rozgony Zsuzsanna a szeretője.
A báróné kiegyenesedett, mint egy párduc. Jó szerencséje volt Lipovnoszkynak, hogy ártatlanul folytatta alvását; a báróné hátat fordított130 neki, és visszament a szobájába. Lángolt az arca, a két öklével pedig a halántékát ütögette.
– Ó, én gaz, ledér, nyomorult teremtés! – suttogott elfojtott kétségbeeséssel.
Levetette magát a díványra, és száraz szemmel bámult maga elé.
– Hátha csak egy részeg ember kotyogása az egész? – ébredt föl benne a reménység sugara.
– De hát akkor hol van, miért nem jött vissza, mikor tudja, hogy olyan nagyon várják?
A házban már ébredeztek, a báróné nesztelenül kinyitotta a szobaajtót. Lipovnoszky hortyogott az ebédlőben. A szobaleánya, a hűséges cseh leány ott aludt a küszöbön, egy szalmazsákon, mellette voltak a ruhái. A báróné nem sokáig gondolkozott. Egy-kettő, magára kapta a leány tarka szoknyáját, nagykendőt kötött a derekára, a fejére pedig piros kendőt… A színésznők gyorsan öltözködnek. A bárónénak még arra is volt ideje, hogy a neszesszerjéből kivegye a nyúllábat, és néhány színes foltocskát rajzoljon halovány, beesett arcára… A következő percben fölnyitotta azt az ablakot a kert felé, és nem kevésbé bátor szökéssel, mint a pajkos Krúdy, künn termett rajta. A kert hervadó harasztja susogott a lába alatt. Mintha azt susogta volna a haraszt, hogy nem ő az első, de nem is az utolsó asszony, aki a szobaleánya ruhájában lopódzik szerelmese után. A kikapós, lump férjeket is így szokták lesni a kocsmák, kávéházak körül, a szerető után menni pedig pláne felséges dolog. Ködös mezők között fodrozva, susogva szaladt az Ipoly. A báróné a homokba nézett. Lábnyomokat keresett a folyó partján. Össze volt taposva ott a föld, de a sok lábnyom közül (a zsandárok is jártak erre) világosan kivált egy sarok nyoma: 
alakban – az akasztófa alakjában voltak rézszegek abba a sarokba verve. A pajtásai erről ráismertek, a zsandárok ez után szaglásztak. Ment a nyomok után. Azok vezették szépen a folyóparton, míg egyszerre az erdőnek kanyarodtak. De a báróné már ekkor tudta, hogy a nyomok a Vadkert felé vezetnek.
alakban – az akasztófa alakjában voltak rézszegek abba a sarokba verve. A pajtásai erről ráismertek, a zsandárok ez után szaglásztak. Ment a nyomok után. Azok vezették szépen a folyóparton, míg egyszerre az erdőnek kanyarodtak. De a báróné már ekkor tudta, hogy a nyomok a Vadkert felé vezetnek.
Hová mehetett volna a pajkos Krúdy éjnek éjszakáján, menekülve a zsandárok elől? Ment egyenesen az erdőnek. Nem is nagyon sietett. Gracza Tóni váltig biztatta:
– Kálmán, igyekezzünk, még nyakunkra jönnek a zsandárok.
Az erdőben lepihentek. A csendes őszi éjszaka reszketett körülöttük. A fák között benézett egy kis csillag. Jaj, de messze lehet tőlük az a csillag. A pajkos Krúdy arra a csillagra bámult, és egyszerre megszólalt:131
– Tóni pajtás, emlékszel Volk Irmára, az én kis pajtásomra? Ma egész éjjel ő járt eszembe. Nem is láttam én Käty bárónét két lépésről sem. Egy árnyék volt közöttünk, annak a halott leánynak az árnyéka. Most is éppen úgy érzem, mintha itt volna mellettem, itt ülne, és a fülembe susogna.
Gracza nagyot sóhajtott.
– Bolondság – dörmögte. – Meghalt szegényke…
– Éppen azért van oly gyakran mellettem. Mintha hívogatna, csalogatna. Nem is fogok én már sokáig élni. Meglásd, Tóni, rövidesen elpusztulok.
Gracza fölkiáltott:
– Hát már csak megvárod Klapkát!
– Klapkát? Hát te hiszed, hogy valamikor eljön még Klapka vagy Kossuth? Soha többé. Meghalt már ez az ország, meghalt a szabadság örökre.
Nagyot hallgattak. Gracza akadozva beszélt:
– Tudja Isten… Hátha eljönnek? Szeretnék elébük menni, biztatni, bátorítani őket… Szóval, Kálmán, ha már erről beszélünk, őszintén bevallom neked, unom már az itthon való bujdosást, az örökös rettegést. Hazámban vagyok földönfutó. Gyerünk külföldre…
A pajkos Krúdy hosszan, megindultan felelt:
– Én nem mehetek. Én nem hagyhatom el ezt a tájat, mert megszakadna utána a szívem. Az Ipoly völgyén érzem jól magam, ezek a fák, a halmok, a mezők az én életem… Ha nagyon szomorú vagyok, elmegyek a vadkerti csatatérre, és kisírom magam az én kis pajtásom sírja fölött. Mit csinálnék én idegen világban?… Hanem te eredi!…
Gracza közbevágott:
– Nélküled nem.
– Eszembe jutott valami – folytatta Krúdy Kálmán. – Van már húszezer forintunk együtt, amit a pecsovicsoktól, hazaárulóktól szedtünk össze – a legtöbbször erőszakkal. Ahhoz a pénzhez nem nyúlhatunk soha. Az a pénz a hazáé volt. Hogyha még egyszer szükség volna kardra, puskára, legyen min venni fegyvert… Vedd azt a pénzt, tudod, hol van elrejtve, vidd el az emigránsoknak. Talán kenyérre kell nekik, tán fegyverre kell nekik, mindenesetre jobb helyen lesz náluk, mint itt nálunk.
Gracza elgondolkozott:
– Igazad van… Holnap már útra kelek…132
A két bujdosó még sokáig ült egymás mellett az erdő szélén. A csöndes éjből hallatszott az Ipoly susogása. Egyszerre fölkeltek, megölelték egymást, és szótlanul elváltak. Krúdy Kálmán elindult, Gracza sokáig hallgatta lépéseinek neszét a száraz avaron… (Szegény Gracza Antalnak is szomorú vége lett. Elindult a sok pénzzel. Hogy jobban vigyázhasson a kincsre, maga mellé vette egyik barátját. Szeged környékén jártak már, mikor egy pusztai kerülő orvul legyilkolta mindkettőjüket. A holttestüket eltemette a homokbuckába. Ráday Gedeon, a híres kormánybiztos ásta föl a sírt, nyomozta ki a gyilkost – esztendők múltán. A pénz sohasem került meg.)
Reggel volt, a nap magasan állott az égen, mikor a pajkos Krúdy a vadkerti csárdához ért. Hátulról került be a csárdába. Megzörgette az ablakot. Odabévülről halk, boldog sikoly hallatszott. Nyílott már az ajtó, és a küszöbön ott állt a híres csárdásné.
Bizony éppen olyan volt, mint ahogy leírták, ha ugyan nem szebb valamivel. Sugár, barna menyecske volt. A kökényszeme hamisan ragyogott, hogy nem tudtak a vendégei megválni tőle, de igazán csak Krúdyra ragyogott.
A csárdásné halkan dúdolta azt a nótát, mely akkoriban Ipolyságon járta.
Itt a pajkos Krúdy,
Jaj, de illegéli
Kaci bajuszkáját,
Lányok boldogságát
Menyecskék édes álmát!…
Jaj, de illegéli
Kaci bajuszkáját,
Lányok boldogságát
Menyecskék édes álmát!…
A pajkos Krúdy a szemére húzta a kalapját.
– Hadd el, Zsuzska, beteg vagyok!
– Mi baj van, gyöngyöm? – kiáltott a menyecske, és majdnem az ölében vitte be a férfit a szobájába. – Fejed fáj, hátad nyilall? Vagy a gyomrod rontottad el? Ne félj, édes jószágom, meggyógyít Zsuzska, az a hamis Zsuzska.
Nem kellett a pajkos Krúdynak egyéb, mint bor, nagyon sok bor. A kenyérsütő kemencéből előbújt egy rongyos, vén cigány, az útszéli kocsmák, fogadók e kipusztult lakója, ott aludt a melegben. Előkerítette a szerszámját, aztán pengetni kezdte a nótákat. Kezdődött a mulatság. Zsuzska dalolt, a pajkos Krúdy ivott és hallgatott. A szolgáló vigyázott az országúton.133
Estére hajlott az idő. A cigány is elfáradt, a mulató is elfáradt, a menyecskének is fátyolozott volt már a hangja. A pajkos Krúdy a csárdásné vállára hajtva fejét, szundikált…
Egyszerre fölpattant az ajtó, és egy tarka szoknyás, piros kendős asszony ugrott a szobába.
– Itt vagy, Krúdy?! – kiáltott, és lihegve vetette hátát az ajtónak.
A pajkos Krúdy fölemelte a fejét. Nyugodtan nézett az asszonyra.
– Ön az, báróné… Furcsa maskarában van…
A báróné lihegve állott az ajtónál.
Nem tudott szólni, csak a szeme forgott félelmetesen. Rozgony Zsuzsanna tétovázva nézett a férfiról az asszonyra; a beszédjüket nem értette, de egyszerre tudott mindent. A kezét a Krúdy vállára tette. Ez annyit jelentett, hogy az a férfi az övé. A báróné is észrevette a mozdulatot. Az asztalhoz ugrott, és öklével rácsapott.
– Hát én minek kellettem? Eldobsz, mint egy rongyot, egy másik rongyért? Verjen meg az Atyaisten, mind a két kezével.
Fölkapott egy pohár bort, és a férfi arcába öntötte, megfordult és kiugrott a szobából, becsapva maga után az ajtót.
A pajkos Krúdy az egyik kezével Rozgony Zsuzsit tartotta vissza, aki az idegen asszony után akart rohanni, a másikkal a bort törölte le az arcáról.
– Megérdemeltem – mormogta vígan. A csárdásné erre se csillapodott le.
– Eressz, te ördög! Hát nem vagyok elég én neked? A pokolban kevés ilyen huncut van, mint te…
Krúdy mosolygott.
– Jó, jó. Már útban vagyok oda. Ez az asszony most a zsandárokat ment megkeresni, ha megtalálja őket, a nyakamra hozza őket… Paczolay Ferkó, nagy napod lesz ma. Tied lesz a pajkos Krúdy!
– Lesz a manót! – süvöltött a csárdásné. – Amíg én itt vagyok, zsandár addig ide be nem teszi a lábát.
Krúdy sírva-nevetve borult a cimbalomra:
– Meguntam már ezt a rongyos életet! – kiáltotta.
Rozgony Zsuzsanna azt hitte, hogy bor ártott meg neki, pedig a bor sose ártott meg neki. Nem bírt vele. Az ujját az ajkára téve azon gondolkozott, hogy kaphatná a tíz körme közé azt az idegen asszonyt…
– Zsuzska – kiáltotta Krúdy Kálmán –, ha meghalok, itt temessetek el a környéken!134
A csárdásné legyintett a kezével:
– Bolond kend, sógor.
Fölállt, kiment a szobából.
A pajkos Krúdy is követte csakhamar. Sötét este volt már. A csárda ott állott az országúton. Alacsony cserjék szegélyezték a mély árkot, amely az országút mellett vezetett. A pajkos Krúdy az országútra ment. Majd jobbra fordult a mezőre. A mezőn halom volt – sírhalom az, a vadkerti csata hősei alusznak ott. A sírhalom felé tartott. Az éj sötét kárpitján alig pislogott egy-két kis lámpás… A pajkos arccal a földre vetette magát, és zokogva vergődött ott a halmon, mintha eszét vesztette volna. Mire gondolt, mi marcangolta, gyötörte a szívét?
Arra riadt föl, hogy kardcsörgés, sarkantyúpengés hallatszott a mezőn. Arra fölugrott, és szilajul kiáltotta:
– Te vagy itt, Paczolay?
– Én vagyok – felelt a sötétből egy mély hang, majd zsandársisakok csillantak ki a cserjék közül.
– Tisztelem a bárónét! – kiáltott a pajkos Krúdy. – Vigyázz, mert lövök …
Paczolay közeledett.
– Nincs a kezedben fegyver. A császár nevében…
– Egy lépést se közeledj, Paczolay unokatestvérem, mert meghalsz… – riadt a komisszáriusra Krúdy.
Paczolay kezében eldördült a fegyver.
A fegyverdörgésre kétségbeesett sikoly hangzott az országút felől. A báróné, mintha eszét vesztette volna, futott végig a mezőn.
– Meghalt! – sikoltotta.
Paczolay a pajkos Krúdy fölé hajolt.
– A golyó homlokon találta – felelt megindultan. – Jobb így szegény bujdosónak…
A báróné lerogyott a földre, a fekvő mellé. A fülébe súgta zokogva:
– Miért nem szerettél, látod?…
Paczolay megfogta a báróné karját:
– Menjünk, méltóságos asszony.135
