2
2
Azon a csúnya, nedves, szomorú őszön, amikor igen félünk a Tiszától, erősen készülődött a vármegye. Valami bárót küldött ide a miniszter főispánnak, holott nálunk sohasem volt még mágnás főispán. Mindig a vármegye y-os uraiból került ki valaki a gondokkal járó állomásra, akit aztán a nemesurak módfelett lenéztek, és a német kutyájának szidalmaztak mindaddig, amíg el nem rúgta magától a hivatalt.
Az idegen báró jöttének hírére meghökkentünk. Mi ez? A kormány beleköt a vármegyébe? Rá akar ijeszteni az emberekre, mert nem szavaznak követválasztáskor a kormány jelöltjére? A parasztok azt dörmögték, hogy nyilván emelkedik az adó.
Mindazonáltal a vármegye nem hagyta annyiba a dolgot. Ha már jön a báró, legalább lássa, hogy hová jön. Hogy urak közé jön a báró, tudniillik, mert a báróról az a hír keringett, hogy szegény az árva, és üveget hordoz a fél szemén. Meg ilyenek. No, mi sem voltunk már ebben az időben valami nagyon gazdagok, de csak kikerült négy ló meg egy zádnlájfer még valahonnan. És mentés huszár is meg tulipános szűr a kocsis alá. (A színes tulipánok ugyanis, belehímezvén a gácsi fehérbe, lelógnak a kocsi hátulsó ülése mögött a kasra.)
A Bikky Pál esze tüzet fogott, amikor a hír eljutott az ő falusi udvarházáig. A vénecske, potrohosodó ember már nemigen járogatott sehová. Amióta a szegénységük igen nagy itten. Nem is igen szerették, mert a természete kötekedő és hányavető volt. Afféle vad pusztalakónak született Bikky Pál, aki a fokosával fenyegetőzik, ha valaki nincsen magas43 úri tetszésére. Elmaradt a világtól, bár ő ezt nem tudta, és a zöld cserépkályha mellett hallgatván Belpoták zagyva német szavát, igen nagy úrnak tartotta magát. És mert a grófék is a kormány jelöltjét támogatták, ő is oda adta le a vótumát. (Két kis szürkével döcögvén be a városba, Belpoták sovány, nyurga termetével félénken gibicelt a hátsó ülésen. Miután előre tudta, hogy megdobálják őket a parasztgyerekek a szavazatjuk mián. Ami be is következett. A tekintetes úr alig menekedhetett meg ép bőrrel a két pókos szürkével.)
Bikky Pál úgy látta, hogy itt az alkalom, amikor végre megragadhatja a szerencse farkát. Tulajdonképpen semmire sem vágyott, csak azt szerette volna, ha igen nagy tisztelettel és becsüléssel közelednek feléje, és kalapjaikat leveszik a hencegő Tardoskeddyek, Tornyosyak, Vándorfalvyak őelőtte. A főispán nyilván barátjává fogadja, és karonfogva sétál vele be a nagy terembe, ahol az installáció lészen. És tán valami pompás úri hivatal is akad ebben a vármegyében az ő számára is.
A Bikky Pál házában attól a naptól fogva, amikor a tekintetes vármegye meghívó írása ideérkezett, mintha megbolondult volna mindenki.
Főként maga a vénecske gazda. Egész nap azon törte a fejét, hogy vajon hányadik lészen az ő fogata abban a kocsisorban, ami a vasúti állomástól a vármegyeházáig kíséri a bárót. Balsejtelmei voltak, és szorongatta az öklét, amikor a Tardoskeddyek és Tornyosyak esetleges hencegése jutott eszébe. Tán legutolsónak teszik őt, mert a hatalom most még az ő kezükben van. Őt, Bikky Pált, legutolsónak, abban a kocsisorban, amelyik a bárót a vasúti állomástól a vármegyeházig kísérendi.
Végre, hogy a sértést elkerülje, elhatározta, hogy lóháton fog megjelenni, és ha sikerül kezei közé kaparintani a lovasbandérium fővezérségét, akkor… Ah, nem is mert tovább gondolkozni.
A kis potrohos Bikky Pál ettől a naptól fogva a lószerszámokat vette rendre. A zöld cserépkályha mellett üldögélvén, sokszor elábrándozott bogláros kantárról, skófiumos nyeregtakaróról és ezüstzabláról… Azonban mindez nem volt meg. Csak réz volt itt és töredezett bőr. Fényesítette tehát a rezet, dörzsölgetvén; és jóféle hájakat követelt Julistól, amik a szíjak megpuhítására valók.
Julis asszony is sokkal többet veszekedett ezekben a napokban, mint egyébkor. Módfelett fölizgatta őt is gazdája szereplése. Julis hű gazdasszony volt, de mindig irigyelte Tardi Máriát, aki vénasszony létére az alispánék házvezetője. Habár ott egy asszonnyal kell küzdeni, az alispánnéval, itten pedig ő, az özvegy Bikky Pálnál, egészen a maga ura.44 Mennyivel nagyszerűbb volna azonban, ha Bikky Pál is alispán volna! Sóhajtott ilyenkor Julis, és a legjobb hájakat hozta elő a kamrából, amelyekkel a tekintetes úr saját úri kezeivel bekente naponkint a régi szíjakat.
A szürkét pedig János kefélgette az istállóban.
Ez a János olyan kocsis volt, hogy minden esztendőben otthagyta a gazdáját. Tudniillik, János feleselt és káromkodott, ha a tekintetes úr beleszólt a kocsisi dolgokba. És János – harcolván Mantuánál és Solferinónál – mélységesen megvetette az ő urát, aki a kormányra szavaz, amikor követválasztás vagyon. Azonban János minden esztendőben visszajött. Miután ő meg a gazdája úgy voltak egymással, hogy egymás nélkül el nem lehettek. Máshol Jánosnak tilos volt a feleselés, itten pedig, mondhatni, szükséges volt. És az engedetlenség is. Ha a tekintetes úr azt mondta:
– János, balra hajts!
János jobbra hajtott. És mindig így volt jobb.
A tekintetes úr ugyan káromkodott, és a fokost emlegette – azt elvette tőle János – és a végén még a tekintetes úr örült, hogy János meg nem verte. Mondom, ez a János a szürkét kefélgette. Közben beszélt hozzá:
– Te szegény pára! Hát te cipeled majd azt a rongyos gazdádat?!
A kefe és a vakaró élénkebben működött János kezében:
– Azt a potrohos gazdádat?
– Azt a német kutyáját? Te? Te? Te?
A szürke fölugrott, mert János már a bőrét nyúzta volna le a vakaróval.
Így készültek a nagy napra.
