3
3
A tekintetes úr az utolsó héten – mintha igazán ez lett volna az utolsó hét ezen a világon – azzal töltötte a napjait, hogy próbalovaglásokat rendezett a nagy udvaron. János az udvar közepére állt, és hosszú kötélre eresztve a szürkét, pattogtatta az ostort. A szürke egykor cirkuszi ló volt. Igen tetszett neki tehát a körben való futás, még bókolt is fejével, és pókos lábait gangosán emelgette. A tekintetes úrnak ez igen tetszett, és igyekezett délcegen megülni a vén jószágot. Ami Jánost végtelen elszomorította. Ő ugyanis azt várta a szürkétől – akit annyi esztendők óta kezelt – hogy néhányszor földre dobja a tekintetes urat, amit ő megérdemelné,45 János szerint. A szürke ezt nem tette, hanem ellenkezőleg, olyan gangosan emelgette vén lábait, körbefutván, hogy gyönyörűség volt nézni. A tekintetes úr meg folyvást kiáltozott:
– Hoppsza, paripám, hoppsza, hoppsza!
És cukorral traktálta a szürkét.
De egyszerre elkomorodott.
– János, nékem hibádzik valamim! – monda hirtelen.
János mogorván dünnyögött:
– Mi az ördög hibádzanék?
– Nincs sarkantyúm. Hogy ülöm én meg a paripámat sarkantyú nélkül?
János zordonan nevetett.
– Hát éppen úgy, mint most.
– Az nem lehet – mondta a tekintetes úr, és elszomorodva szállt le a lóról. Lehajtotta a fejét, és elgondolkozva ment be a házba. Sarkantyú nélkül nem lehet kirukkolni a báró barátja színe elé. (Már barátjának tekintette a bárót.) És a hencegő Tardoskeddyék és Tornyosyak??… Elfutotta a düh a tekintetes urat.
Akkor eszébe jutott, hogy volt neki egy felesége egyszer. Az a szegény, szomorú asszony még abban az időben került ebbe a házba, amikor a tekintetes úr eljárkált a szüretekre és mulatságokra. Elszegényedett mágnásleány volt, aki egyet-kettőt lélegzett csak abbén a vén oszlopos, dohos házban, és elszállt innen a más világokba. Az apja magas rangú katonatiszt vala egykor e szegény asszonykának. Az nem élt már, amikor a gazdag rokonság lerázván a nyakáról, a kis báróleányt Bikky Pálhoz adta férjhez. Hanem az olajfestmény itt függött a falon, az ebédlőben, amelyik a nagyurat ábrázolta. A tekintetes úr elnézte most sokáig ezt a képet. És magában azt gondolta, hogy: „Lám, eljár az idő.” És egyebet semmit. Sohasem gondolt az ő hiú lelke eddig arra, hogy az ő egykori apósa aranysarkantyúkat hordott a csizmáján.
– Bár az aranysarkantyúid megvolnának, öreg! – sóhajtott a tekintetes úr, intvén a képnek, amelyik katonai uniformisban, kipödrött, hegyes, deres bajusszal ábrázolta a nagyurat életnagyságban. Kardját oldalához szorította fél kezével, a balban pedig pergamentekercset tartott. Fényes csizmáin pedig szinte ragyogtak mostan az aranysarkantyúk, amint a tekintetes úr sóvárogva nézte őket. Hej, ha levehetne őket! Azonban most mást gondolt. Miért ne lehetne neki is arany sarkantyúja? Erre a gondolatra szinte melege lett. Hogy az emberek esztendőkig emlegetnék:46 – A legdélcegebb lovas Bikky Pál volt, az aranysarkantyús vitéz! Bikky, az aranysarkantyús! – Igen melege lett, és végiglépkedvén a szobán, hallotta csengeni amaz aranysarkantyúk pengését.
És muszáj-e annak az aranysarkantyúnak színaranyból lenni? Tán elég volna ezüstből is, bearanyozva, avagy fényes rézből?… Nem, aranyból kell lenni. Egy Bikky csak aranysarkantyút viselhet saruján.
A tekintetes úr e percben egészen biztosan hitte, hogy nem volt olyan Bikky a földkerekségen, amelyik csak ezüstsarkantyút viselt volna.
