4
4
Belpoták még ebben az órában útra kelt a város felé, befogván a két szürkét az ernyős kocsiba. A tekintetes úr kiadta neki a rendeletet:
– Mindent zálogba lehet tenni, amennyit csak ád Klein Májer még, Herr Belpoták. Ferstet? Allesz! Ferstét? Itt a meghatalmazás. Én mindent aláírtam már. Csak pénzt hozzon. Az aranymíves pedig csinálja a sarkantyúkat. Ferstét? Azonnal, Herr Belpoták. A szürkére pedig vigyázni, ferstét? Hogy kondíciója jó legyen a nagy napra. Ami után jön a díszes, nagy hivatal báró barátom kezéből.
Az ernyős szekér kifordult a kapun. A tekintetes úr azonban még utána iramodott a szekérnek.
– És egy pár lakkcsizma is kellene, Herr Belpoták! Nem? Lakkcsizma az aranysarkantyúhoz. Ferstét?
A sovány Belpoták táncoltatta a bajuszát, és alig hallhatólag igen nagy tisztelettel rebegte:
– Lakkcsizma, ja.
– Aranypaszománttal – tódította kitüzesedett arccal a tekintetes úr.
– Aminek majd alispán koromban is hasznát vehetem.
Belpoták felnyögött:
– Paszománttal, ja.
A tekintetes úr belekapaszkodott a kocsi sárhányójába.
– És mente, nem? – kérdezte, habozva tekintve Belpoták ijedt arcába.
– Tán mente is illenék?…
– Mente?
– No igen – tüzesedett a tekintetes úr –, mente.
– Mente? – sóhajtott halaványan Belpoták.
A tekintetes úr fölkiáltott:47
– Persze… mente. Paszománttal.
(A János, aki a bakon ült, veszettül káromkodott.)
– Ja, mente – mormogta Belpoták halkan.
– Valami jó magyar szabónál – tette hozzá a tekintetes úr. – És ha… ha – dünnyögte elfulladva – már aranysarkantyúk lesznek a csizmámon, tán kellene egy új kalap is?… A régi kalapom már zsíros…
Belpoták rémülten nézett a tekintetes úrra.
János kocsis erre leugrott a bakról, és iszonyú káromkodások között fogta ki a lovakat. Egy szót sem szólt, csak kioldozta az istrángot, és behajtotta a lovakat az istálló felé.
A tekintetes úr fogcsikorgatva kiáltott rá:
– János, te kötni való gazember, mit csinálsz?
János leszedte a lovakról a szerszámot, és egy hangos szót sem ejtett, csak magában káromkodott.
– Hol a puskám? A puskám? – kiabált iszonyú dühösen a tekintetes úr. – Hadd lőjem le ezt a betyárt. Hogy mertél kifogni, te ördög?
A kiáltozásra Julis asszony sikoltozva futott ki a házból. A vén, deres János erre megszólalt, Julis felé fordulva és nagyujjával a vállain keresztül a tekintetes úr felé bökdösve:
– Hát azt akarja, hogy menjünk a városba, és vegyünk aranysarkantyút meg lakkcsizmát meg paszomántos mentét meg még – az Isten akárhová tegye – még kalapot is akar!?
Julis asszony szótlanul meredt a tekintetes úrra. A tekintetes úr szitkozódva rángatta a kocsi bőrfüggönyeit, amelyik alól a másik oldalon Belpoták remegve osont ki.
Julis asszony szólt.
– Belpoták! – Mintha az égből csapott volna le ez a rikoltó asszonyi szó. A nyurga, sovány Belpoták lesütötte a szemét. – Belpoták, kapott pénzt a vásárláshoz?
Belpoták a válla közé kapta a fejét, és kifordította a tenyerét.
– Hát? – pattogott Julis asszony.
– Adósságra akarja – dörmögte közbe János kocsis. – Mindent elzálogosít a zsidónál. Zsidó lesz a gazdánk, Julis asszony – tette hozzá a vén kocsis elkeseredve.
– Adósságra? – sikoltott Julis – hát nincs már elég adósság? Nekünk három év óta hűséges szolgálatunkért nem fizet senki bért – és még adósságot csinál? Adósságot? Hogy kilökjenek bennünket ebből az odúból?… Lakkcsizma, aranysarkantyú?… Kalap?48
Julis asszony sírt, mint a záporeső. Belpoták elosont valamerre az udvar zugába, János kocsis pipára gyújtott, s hátát a falnak vetette. A tekintetes úr bizonytalan hangon kiáltotta:
– Ha a puskám itt volna, mind lelődöznélek benneteket!
– Le bizony – zokogott Julis asszony – hát akkor ki főzne a tekintetes úrra; ki mosna; ki vasalna; és ki ültetne kacsát, libát? Az Isten áldja meg a tekintetes urat, jöjjön be az udvarról, mert megeredt az eső. Jó ebédet főztem.
A bánatos októberi égből hosszú fonatokban eredt meg a suhogó őszi eső. János kocsis megfogta a kocsi rúdját, és húzta befelé a szín alá, az eső elől.
– Hanem ezt a vén betyárt lelövöm! – kiáltotta a tekintetes úr.
János csendesen mondta:
– Jó, jó. Ne veszekedjen az emberrel örökké – tette hozzá zsörtölődve.
A tekintetes úr erre bement az ambitusra. Ott Julis asszony elkapta a kezét, és behúzta maga után a szobába.
Az eső – ami ezen a nedves, csúnya őszön nem szűnt meg – suhogva esett a mohos, düledező udvarház fölött.
Délután a zöld cserépkályhában vígan lobogott a tűz, a tekintetes úr mérgesen szívta pipáját, és az üvegajtón át elnézte a ködbe vesző messzeséget. Mérges volt, és nagy tervvel foglalkozott. Azzal ugyanis, hogy a legközelebbi főispáni installációnál jóval előbb gondoskodik az aranysarkantyúról és hozzávalókról. Most az egyszer elmarad a báró barátja fogadtatásáról. „Mert még megvertek volna a cselédeim” – tette hozzá gondolatban. Majd arra gondolt, hogy vajon mivel kedveskedik Julis vacsorára? Amikor Belpotákot is megrovandja majd gyáva magaviseletéért.
Az eső közben csendesen suhogott a régi udvarház körül – és a dombok a messziségben belevesztek a leereszkedő őszi ködbe az álmos délutánon. Azon a csúnya, nedves, kedvetlen őszön, amikor a bárót installálták nálunk.
(1898)49
