1
1
A betegség az élet átka. Mikor már nagyon kezdünk elbizakodni, és igen-igen sokat tartani magunkra, s emberi gőggel erősnek és legyőzhetetlennek hisszük magunkat, jő a betegség, földhöz vág, megkínoz, meggyúr, megpuhít, és csak akkor bocsát el, mikor ismét alázatosak és szerények leszünk.
És olyan a betegség, hogy nem lehet vele alkudni. Jön kérlelhetetlenül. Hiába mondjuk neki, hogy majd holnap, majd a jövő esztendőben, jön akkor, midőn legszebbnek látjuk az életet, ragyogónak a földet, s boldognak tudjuk magunkat, jön akkor hirtelen, kárörvendve. Birkózunk vele egy napig, két napig, nem akarunk róla tudni, úgy élünk, mint máskor, de végre mégis ő lesz a győztes. Ráül a mellünkre. „Te gőgös, büszke ember! Látod, mi vagy? Ismerd be, hogy semmi sem vagy, csak por, semmi más! Nem ismered be? Jó!”
Akkor elhívja az egyik szolgáját, a lázt. Orozva, leskelődve tör ránk. Először csak a simogatását érezzük; bágyadtan alszunk el simogatására. Csak ezt várja, hogy torkon ragadjon. Az alvó emberrel könnyű elbánni. Gyilkol a galád reggelig, cseppenkint öldösi meg bennünk az életerőt, hanem a sötétséggel eltűnik. Akkorra előkerül a betegség másik szolgája, a gyengeség.
Egy szelíd arcú apácanövendék ez. Titkon suhan elő, csak napok múlva tudjuk meg jelzetét. Először nehezünkre esik megfordulni az ágyban. Azt mondjuk: „Ellustultam a sok heveréstől. Holnap felkelek.”
A gyengeség nevet magában. Másnap a karunkat nem bírjuk felemelni, s a toll kiesik az ujjaink közül, harmadnapra már mozdulni sem tudunk. Éjjelenként a láz pusztít.
S ez így megy napokon.
A betegség vigyorog a szoba sarkában:
– Ember, még most sem adod meg magad?
Én azt mondtam: – Nem…16
