2
2
Igen, a láz üldöz éjjel-nappal, és ilyenekre tanít. Gondolom, kiszívja belőlem az utolsó csepp életerőt is, az agyamból a vért, a gondolaterőt, s mint egy kiaszott spongya, üres és tartalmatlan lesz az agyvelőm.
Most elhagyott egy kissé, de tudom, itt leskelődik. Vár, hagy pihenni, hogy annál nagyobb erővel törhessen rám.
Odakünn esik az eső. Ősziesen, suhogva, csendesen. Ahogy elnéztem a vég nélküli, nedves vízfonalakat, amint halkan, nesztelen pocsogással simulnak egymás mellé itt a szürke légben, háromemeletnyi magasságban az utca felett, sejtelmek lepnek el, melankolikus, bús sejtelmek, amelyek néha máskor is keresztülboronganak lelkemen a júliusi nap aranyosan lángoló nappalain. A múlandóság érzete ez. Még ugyan augusztus van, a bájos, aranyos nyárutó s talán holnap vagy még délután ragyogva, diadalmasan szökik ki a nap az esős fellegek rongyai között – s az emberi lélek csodálatosan bizarr alkotása mégis sejtelmeket, búsan szomorú sejtelmeket ébreszt föl a közeledő őszről, sárguló lombokról, mulandóságról. Nem tudunk többé úgy örülni a napsugárnak, nem a balzsamos nyárnak.
Valaki kopog az ajtón. Szerényen, halkan. Bevárja az ajtó előtt, míg megszólalok.
– Szabad.
Lábsúrolás következik erre. Megnyílik az ajtó. Aki bejön, az Kun Péter néptanító. Az én falumból. Köszön.
– Adjon Isten, Kun Péter. Üljön le. Mi jót hozott?
Leül. Körülnéz. És megszólal.
– Betegnek tetszik lenni?
– Igen, öreg.
Megmondom neki a bajomat. Kun Péter medicinát mond. Az biztosan használ. Ő tudja. A pesti doktorok kontárok. Ezt is tudja. És ugyanezt tanácsolná, ha tudná a bajomat ő is, a nagyasszony.
– Igen, megvan az anyám?
– Kérem, csendesen, mint falun az emberek. Üzeni, hogy éppolyan legyen az egészsége, mint az övé, kérem. De látom, hogy másként vagyon. De az nem baj, kérem, a láncvirág gyógyít. Egy fél liter vízben és melegen. Úgy jó.
Kun Péter, ez egy öreg falusi mester. Az ábécét nála tanultam. De régen. És egészséges mindig, csak a szemei gyöngülnek, és az a baj.17
És szól így:
– Kérem, ahogy az ember vénül, mindig nagyobb gond lesz az élet. Érezni kezdem, hogy súlyos feladat élni. Mert, kérem, tele van akadállyal az az ösvény, amelyiken más ember nagyon könnyen végighalad. Én immár hatvannyolcadik esztendeje taposom, és mindig akadályokkal.
Mondom, hogy igazán nehéz az élet. – Péter mester közelebb húzza a székét, és gyorsabban szól. Mintha énekelne a beszéde. A sok tanítás, gyereknevelés… Haragusznak arra az istenek, akit tanítónak szül az anyja.
Kérem. Tizenkét esztendeig a gimnáziumban és két évig az egyetemen eminens voltam mindig. Eminens, kérem. És egy szegény néptanító lettem. Azt mondták akkor, hogy rossz a természetem. Dacos vagyok és igazmondó, azaz így szóltak: „Nincs modorod, Kun Péter.” De hát mi az a modor, kérem? Most már, ötven esztendő múlva megtanultam, hogy a jó modor az, ha nem mondunk mindig igazat. Néha ugyan lehet, de legtöbbször nem, különösen akkor nem, ha kárunk lesz abból. Mert, kérem, nem igaz ám az a deák mondás, hogy Fiat justitia, pereat mundus. Aminthogy sok minden nem igaz, ami deákul van. Legyen igazság, vesszen a világ! Igen szép, de nem lesz igazság soha, a világ sem vész el, hanem beverik a fejünket, azaz megkap a sors, és eldob Liptóba, pokolba, néptanítónak.
Kérem, ötven esztendő sok. És mindig gyerekekkel vesződni! Még több. Szakállas, bajuszos emberek ma a volt növendékeim. Egyik-másik őszül. Vénember. Tehát azt mondta Koczka úr otthon, a nótárius, hogy menjek az alispánhoz, a vármegyére. Megérdemlek valamit, hogy annyi gyereket tanítottam az írás mesterségére.
Hát kérem, a múlt hónapban elmentem. Igen sok órát köllött várni, míg a tekintetes alispán úr kegyes színe elé juthattam… Kérem, tetszik ismerni a mi alispánunkat? A gőgös, büszke Krotnayt? Igen büszke a szegényhez. Belépek. Rám kiált.
– Mit akar?!
Hát, kérem, elmondtam csendesen a mondókámat. Egyszer közbeszól:
– Igazat mondjon, hallja, ötven esztendeje tanító?
Kérem, sohasem szoktam hazudni. És erre megmozdult bennem valami. Abból a régiből, a régi szerencsétlenségből. Kiegyenesedtem:
– Ha nem hisz az úr, járjon utána. Különben nem kértem semmit. Alászolgája.
És otthagytam. Hallottam, hogy utánam kiáltotta:
– Nézd a vén bolondot, hogy szalad a fejével a falnak!18
Hát persze hogy a falnak szaladtam. De míg hazáig értem, azt hittem, megöl az indulat.
Otthon, ahogy elmondtam a dolgot a nótáriusnak, azzal biztatott a jó ember, hogy még a nyugdíjamat is elveszthetem, mert az alispán úr nagy úr.
– Nagy úr? Akármilyen úr, de az én becsülettel megszolgált nyugdíjamat el nem veheti – mondtam. Van még igazság. És, kérem, feljöttem ide az igazságot keresni. Egy kis segélyt szeretnék kapni. Mert igazán nehéz, nagyon nehéz az élet.
Nehéz, tudom. S biztattam Kun mestert, hogy az igazságot bizonyosan meg fogja találni.
