A KÉP MEGVIGASZTAL
A KÉP MEGVIGASZTAL
A gárdisták közül még néhányan ébren voltak a nagy ebédlőben. Kockajátékkal mulattatták magukat. Ismerték már ugyan a kártyát is sokan az időben, de a nagy királynő idejében nem volt szabad kártyázni a birodalomban. Különösen gárdistának nem volt szabad a kezébe venni az ördög bibliáját. Azért csak kockáztak reggeltől estig és estétől reggelig, mert a szegény gárdistának is kellett tenni valamit. Hébe-korba igen nagy összegek perdültek tova a kockán. Egy bizonyos francia vikomt oly nagy gyakorlottságra tett szert a kocka dobásában, hogy később végigbarangolta egész Európát, és visszaváltotta zálogban lévő apai jussát. A kegyes királynő bizonyára – amilyen jó gazdasszony volt a magáéban, olyan szeretett lenni a máséban is – betiltotta volna az ártatlannak tetsző kockajátékot, ha veszedelmeit sejti. De hát még az asszonyok sem tudnak mindent.
Pusztaeörsi a kockázó gárdisták közül kiválasztotta két bajtársát, aztán elindult az alsó lovarda felé. Akármennyire tiltotta a királynő, a párviaskodás napirenden volt abban az időben. A francia udvarnál megfordult nemesek elhozták a tőrvívást onnan, és előfordult, hogy Bécs külvárosaiban agyondöfött tisztekre, urakra találtak. De a gárdisták még a kardot használták viszályos ügyeik elintézésére.
Obolovszky gróf már várta ellenfelét. A nagy lovardát gyéren világították meg a lámpások. Az ellenfelek szemben állottak.
– Kard ki kard! – kiáltotta a rangban idősebb Obolovszky.
A viadal alig néhány pillanatig tartott. Pusztaeörsi kardja erős vágást mért ellenfele homlokára, akinek arcát egyszerre elfutotta a vér. A gróf letörölte arcáról a vért.
– Köszönöm, bajtárs – mondta ama kor szokásos udvariasságával –, hogy összemérted velem pengédet.
Kezet szorítottak, és a béke ezzel meg volt pecsételve.
A reggel első óráiban ugyanazon a helyen Bessenyei mérkőzött a megsértett Pusztaeörsivel. A viadal rövid ideig tartott, és Bessenyei ugyancsak a homlokán sebesült meg. (Ismerték már Pusztaeörsi homlokvágásait239 Közép-Európa valamennyi udvaránál. Ezt a vágást kivédeni senki sem tudta. A „Pusztaeörsi-prim” még a múlt század derekán is szerepelt a katonai vívómesterek kátéjában. De persze legény kellett hozzá, aki utánacsinálja!)
Mire a királynő fölébredt, akkorára már vége volt mind a két viadalnak. Azért kellett vele úgy sietni, mert a királynő nem szerette, ha gárdistái egymás között mérkőznek. Gyakran közbelépett, ha hírét vette valamely készülő párbajnak. És bizony gyakran az udvartól való száműzetés volt a büntetése annak, aki okot szolgáltatott a kihívásra. Úgy kezelte a kegyes királynő egész udvartartását, mint egy jó családanya.
Természetes, hogy az udvari pletyka gondoskodott arról, hogy a királynő már reggeli tejescsészéjénél megtudta az egész éjjeli komédiát. (Nagyon szerette a tejet Mária Terézia. Azt mondják, azért volt olyan fehér a bőre. Három-négy köcsög tejet ivott meg reggelenkint. Még József császár alatt is nagy tiszteletben és jólétben tartották a schönbrunni majorságban azt a Mili nevű svájci tehenet, amelynek tejét a királynő utolsó éveiben itta.)
A királynő először nagyon haragudott.
– Donnerwetter! – kiáltott föl. – Megtanítom én azt a verekedő embert! Takarodjon haza a kanászai közé, ott verekedhetik kedvére…
De a következő pillanatban mintha napsugár lopózott volna a királynő régen elborult arcára. Nőtt-nőtt a napfény a fehér arcon, amely élete utolsó napjáig hófehér, szeplőtelen maradt. Aztán egyszerre csengő, víg kacaj szakadt ki a királynő ajkán. Hátradőlt a székén, és úgy kacagott…
A háta mögött Semmel Fanni asszony, aki utolsó éveiben a komornája volt, szintén nevetett, és a mozdulatlan arcú öreg udvari lakájnak is csillogni kezdett a szeme.
– Ó, a vén hóbortos! – kiáltott föl a királynő az asztalra ütve, és tovább kacagott.
A kacagás pedig szállt, szállt végig a nagy, komor palotán, mintha apró ezüstcsengettyűket rázogatnának a napsugárban hintázó angyalok. Szállt, röpült a kacagás ki a nagy palotából a városba, és mindenütt mosolyra derült minden orca, ahol hírét vették: a királynőnek ismét jókedve van, kacagott, úgy, mint régen, amilyen jóízűen csak ő tudott kacagni egyedül az egész világon.
Hát az hol járt, aki a királynőt megkacagtatta?
Pusztaeörsi abban az időben, midőn a bécsi udvarnál viziteket szokás elfogadni, gárdistaruhájának teljes díszében ballagott végig a folyosón,240 ahol éjjel a „fehérasszony” járt. Bejelentette magát Sternbuck Katalin grófnőnél. A grófnő kegyesen fogadta.
Aztán nem szólt semmit többet a jó Pusztaeörsi, mint csupán ennyit:
– Grófnő, kérem a kezét!
Katalin grófnő – halovány volt ő is az éjszakai izgalmaktól – minden meghatottsága mellett meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát. Odalépett Pusztaeörsihez, és megsimogatta a vállát:
– Olyan szomorú ön, mintha a vesztőhelyre vinnék… Pedig tudhatná, hogy a nagy királynő immár tizenöt esztendeje nem engedte meg a legnagyobb bűnösöknek sem a kivégeztetését.
– Grófnő, kérem a kezét! – ismételte valamivel megenyhültebb hangon Pusztaeörsi. (Eddig észre sem vette, hogy a grófnő milyen kedvesen, gyönyörűen nevet.)
Katalin grófnő tréfás szomorúsággal folytatta:
– Fájdalom, hogy éjszakai pajkosságomnak az árát önnek kell megadni … De hát már nem tehetünk róla. A királynő kiüldözne birodalmából, ha nem lennénk egy pár.
– Grófnő, kérem a kezét! – ismételte térdeplő helyzetében Pusztaeörsi. (Milyen ragyogó ennek a leánynak a szeme. A sírástól tán? Szegény, sokat sírhatott!)
– Az öné már. Kérem, ne haragudjon rám. Mi talán nagyon boldogok is lehetünk még. Mert én mindig nagyon szerettem magát…
A gárdista erre meglepetten állott föl.
– Engem? – mormogta. – Hát szerethet engem valaki? Ilyen vén, mogorva embert?…
A grófnő mosolyogva nézett reá:
– A Käty grófnő. Hiszen az egész udvar tudta…
– Csak én nem – mormogta megilletődve, meghatva a gárdista, és még sokszor megcsókolta a grófnő kezét.
De a gárdistára egyéb meglepetés is várt. A sors néha annak az embernek is fejébe nyomja varázssapkáját, aki már azt hiszi, hogy az az egyedüli meglepetés, ami még vár reá az életben – hogy vége az életnek. A gárdistával jó huszonöt éve nem történt semmi rendkívüli. Most kezdődtek el vele a csodálatosabbnál csodálatosabb dolgok.
A menyasszonyától a királynőhöz indult kihallgatásra. A királynő nyomban fogadta a gárdistát, és nevetve mustrálta végig.
– Tudok mindent, Pusztaeörsi. Megbocsátok, és beleegyezem a házasságba.241
A gárdista meghajolt:
– Fölséged kegyes fölmentését kérem a szolgálat alól. Hazaköltözöm a feleségemmel.
A királynő kegyesen intett:
– Megkapod, Pusztaeörsi. Kedvemre cselekedtél. Aztán gondoskodtam is már rólad, hogy ha elválunk egymástól, rám emlékezzél, hűséges gárdistám…
Intett a gárdistának, és belépett a szomszéd szobába. Egy kis fülke nyílott a szobából, a királynő félrelebbentette a fülke függönyét. Ott állott a fülke falán a nagy kép a mosolygó gárdistával.
Pusztaeörsi értelmetlenül nézte a képet.
– Húsz év előtt ilyen voltál, Pusztaeörsi! – folytatta a királynő.
Aztán oldalt lépett a királynő, és intett a gárdistának.
– És most innen nézd a festményt, hűséges gárdistám!
A gárdista percekig nem tudott szólani. Aztán letérdepelt a királynő előtt:
– Ó, kegyes királynőm – rebegte könnyek között.
A királynő a gárdista fejére tette a kezét, és könnyezett a szeme:
– És most menj, Pusztaeörsi, és légy boldog a feleségeddel! Ez az én ajándékom.
A gárdista akart még valamit mondani, de a királynő kilépett a teremből. Pusztaeörsi percekig térdepelt a kép előtt, és lélegzet nélkül nézte a nőalakot.
Aztán elment…
*
Falusi udvarházában Balogh de Pusztaeörsi, kiszolgált gárdistahadnagy késő öreg korában gyakran emlegette a múltat, bár boldogan élt még sokáig Käty grófnővel. Gyermekei lettek, és midőn már csak pipázni tudott, a kemence mellől folyton a képet nézte, és gyakran így kiáltott föl:
– Fiatalkoromban, ha akartam volna…
De sohasem folytatta tovább, és szomszédai, kik meglátogatták, meg voltak győződve arról, hogy ha a gárdista akarta volna azt a dolgot, amiről nem beszélt, bizonyosan sikerült volna.
De nem akarta.
(1904)242
