A FEHÉRASSZONY
A FEHÉRASSZONY
A bécsi Burgnak van egy fehérasszonya. Azt mondják, éppen olyan régi, mint maga a Burg. Sötét éjjelen végig szokott suhanni a folyosókon, az őrállók nagy rémületére, és eltűnik valahol a falban. Ez a százados kísértet mindig csak akkor szokott megjelenni, ha valami baj vagy halál közeledik. Azért nem is nagyon örülnek a fehérasszonynak, sőt eltitkolják megjelenését…
Babonaság, rémlátomás persze az egész. Fehérasszonyok nincsenek. Talán valami főfájós fráj sétált egyszer a hűvös folyosón. A királynő is asszony volt, mégpedig olyan asszony, aki nem ijedt meg a maga árnyékától, és amilyen szigorúan vigyázott az erkölcsökre, hátrakötötte volna annak a sétáló nőszemélynek a sarkát. De hát az asszony is csak addig asszony, amíg a fiatalság tüze csergedezik ereiben. Ha egyszer elkezd öregedni – éppen olyan lesz, mint a férfi. Hiába írták az egykori krónikaírók, hogy a királynő örökké fiatal maradt, soha meg nem vénült. Igaz, igaz, nem lett csúf vénasszony, mert már hogyan is lehetett volna csúf az, aki olyan virágszépségű volt. Csak az idő lopott észrevétlen ezüstfehér szálakat a hajába. Először csak egyet-kettőt, puszta kacérságból. Amint fiatal mamák kacérkodnak süldő leányaikkal, úgy kacérkodik az idő is az első hószálakkal. De aztán a lányok nagyra nőnek, és az ősz hajszálak megsokasodnak.
Egyszer Mária Teréziának is hírül vitték – az után a farsang után következő böjtben – hogy a fehérasszonyt látták sétálni a palota folyosóján.
A kegyes királynő elmosolyodott, és tükrére pillantott. Soha el nem múlott jókedvével felkiáltott:
– Maholnap én leszek a fehérasszony.233
Hanem azért mégis megharagudott, mikor a fehérasszony látogatása ismétlődött:
– Ej, nem nyughatnak tán a frájaim? No, majd rendet csinálok én közöttük!
Éspedig, miután az udvarhölgyek folyosóján járt abban az időben a fehérasszony, kiadta a parancsot, hogy őrállót rendeljenek a folyosóra. A ceremóniamester alázatosan figyelmeztette a királynőt, hogy az udvari etikett értelmében közönséges zsandárok nem őrködhetnek azon a folyosón, ahol a nemes hölgyek laknak. A királynő türelmetlenül legyintett. (Betegeskedett már akkor.)
– Hát állítson oda is gárdistát. A nemes testőrök is szívesebben vigyáznak egy fiatal csinos komornára, mint egy öreg királynőre.
Neigig báró, a kis öreg, rózsaszínű arcú diplomata alázatosan meghajolt, és azt mondta:
– Bátor leszek majd fölségednek ide vonatkozó rendeletét aláírás végett előterjeszteni, és gondoskodom arról, hogy a főceremóniás könyv kijavíttassék.
A királynő, akinek udvara hajdan a fél világnak volt mintája etikett dolgában, haragosan vonta össze a szemöldökét:
– Csak semmi irkafirka, kedves Neigig…
De azért félóra múlva aláírta az etikett felől rendelkező okmányt, verébfej nagyságú, gazdasszonyos betűivel, amilyenekkel nagyanyáink tartották számon a kelengyéjüket: „Kivételesen engedélyeztetik.” Aztán haragosan dobta el a lúdtollat:
– Ennyi irkafirkát nem ér meg valamennyi gárdistám!
Akkor már azokat sem szerette. Teljesen megharagudott a világra. Néha napokig fel nem kelt hatalmas, nagyon nagy ágyából, amelyet manapság csudálkozva néznek meg a kíváncsi utazók. Be hatalmas asszony lehetett! Az udvari orvosok tehetetlenül csóválták a fejüket. Mi baja lehet a királynőnek? Lehet, hogy a szürke, bús böjti idő nedves szeleivel, szemelgető esőivel lehangolja? Ámbátor a Burg már akkor is úgy volt építve, hogy ott az időváltozás nem sokat jelentett. A schönbrunni kertész örök tavaszt varázsolt a folyosókra, a királynő termeiben pedig májusi atmoszférát teremtettek azok az új szerkezetű kályhák, amelyeket abban az időben talált fel valami kóbor lovag. Lehet, hogy nem is ő találta föl. Csakhogy nemességet és birtokot kapott Ausztriában, és utódai tán nem is tudják valamennyien, hogy mit jelent címerükben a lobogó tűzrakás.
De a királynő mégis rosszkedvű volt. Senkit sem állhatott. A betegségének,234 rosszkedvének a híre elterjedt egész Bécs városában. A bécsiek egész nap azon törték a fejüket, hogy mivel lehetne a királynőt felvidítani. Bolondabbnál bolondabb ideák születtek. Aki nem sajnálja a fáradságot, hogy az emberi képzelet groteszk hajtásaiban gyönyörködjön, keresse meg a Bécs városi levéltárban azokat az instanciákat, amelyekben Mária Terézia császárnő rosszkedvének az elmulasztására tesznek indítványokat. A Leopold utcai varga csupán azt akarta, hogy a legközelebbi vasárnapon a birodalmi város egész lakossága cseréljen ruhát. A férfiak vegyék föl a nők köntösét, a nők a férfiakét. Olyan álarcosbált még nem látott volna a világ, még a temetőkben is fölkelnek a halottak, hogy ezt a vasárnapot láthassák. Kár, hogy az ötletes varga tervéből nem lett semmi.
Az udvarnál – manapság azt írnák: „az udvari körökben”, de hát akkor még csak egy kör volt – tűnődtek azon, hogy lehetne felvidítani a kegyes királynőt. Azok, akik a sablonokat szeretik, azt gondolták, hogy nagy vadászatokat vagy lovas játékokat kellene rendezni. De a királynő hallani sem akart semmiféle mulatságról. Az öreg Danzer tábornoknak, akit kivételesen színe elé bocsátott (ne hagyta volna el fél karját Berlinben, még a kapun se eresztették volna be), elkeseredve mondta:
– Hagyjatok már engem meghalni, kedves gyermekeim!
A vén tábornok fejcsóválva bicegett le a lépcsőn. Annyira szívére vette királynője bánatát, hogy hazament, lefeküdt, és fel sem kelt többé. (Mária Terézia soká élt még azután, de hát ő nem hitte, hogy a vén oroszlán annyira elbúsul majd.)
A testőrök ebédlőjében Bessenyei uram is elkeseredve ürítgette a kelyhet, és haragosan csapkodta az asztalt:
– Mindennek az a makacs, derékfájós Pusztaeörsi bajtársunk az oka! Ha ő elvenné az ő coeur-dame-ját, minden rendben volna.
A gárdisták mosolyogtak a jó Bessenyei fellobbanásán. Ilyen már az ember, hiába! Néha a szúnyogban látja meg az elefántot, egy öreges gárdista legénykedésében egy nagy birodalom első asszonya rosszkedvének az okát. De hát néha a tavaszi szellő is olyan, hogy egész országrészekre hoz pusztítást: rázúdítja az árvizet. Máskor meg a fél világrész nem tesz egyebet, mint annak a kis langyos esőnek lehullását lesi, amely megtermékenyíti a messze Indiát.
Kis okok okozzák a nagyokat. Ki tudja, nem kacagna-e fel vidáman a királynő, ha öreg agglegény gárdistája holnap azzal lépne elébe, térdét meghajtva, hogy házasságot akarván kötni ama bizonyos epekedő grófnővel, alázatosan kéri obsitját? Ki tudja, ki tudhatná?…235
Dőry Balázs uram csóválta a fejét:
– Bolondság… De lehet, hogy van valami a dologban.
A kockázó gárdisták fölfigyeltek. Obolovszky, az őrparancsnok nyújtózkodva húzta ki zsebéből drágamívű óráját:
– A vén medvéről van szó?… Éppen őt viszem silbaknak éjszakára, a fehér asszony folyosójára.
Lustán fölemelkedett, és fölfelé indult a lépcsőkön. A hűséges Pusztaeörsi félretette az aeskuláp folyadékait, és teljes gárdadíszben várta a parancsot az őrség megkezdésére. A kötelességtudás elfelejtette vele fájós derékcsontját.
Kilencven lépés volt annak a folyosónak a hossza, ahol a gárdista őrködött. A folyosó ablakai nagy, sötét kertre nyíltak, ahol a tavaszi rügyeiket még alig bontogató fák, bokrok mélyen szunnyadoztak a szeles, zivataros éjszakában. A folyosó közepén lámpa lógott. Pusztaeörsi odaplántálta magát a lámpa alá, a meztelen kardját nekitámasztotta a falnak, és a dolmánya zsebéből könyvet vett elő. Kis alakú, finom kötésű könyvet – a Bessenyei munkáját.
(Bezzeg, ha tudta volna Bessenyei uram, hogy öreges bajtársa mily nagy szeretettel olvassa az ő munkáját, talán nem is ágált volna ellene odalenn a csataképekkel díszített gárdistaebédlőben. Az írók még akkor is hiúságosak voltak, ha karmazsinposztóból varrott dolmány feszült meg vállukon.)
Olvasta, olvasta Pusztaeörsi nagy figyelemmel a könyvecskét. Odalenn a kert mély csendbe borult, a folyosó bezárt ajtajai mögött mintha nem is lakna élő lélek. (Az öreges udvarhölgyek világért sem akartak találkozni a fehérasszonnyal. Nem mindenkinek volt ám oly rendben a szénája, mint a királynőé.) Semmi hang nem hatolt el a csendes folyosóra, mint a Burg messzi tornyában lévő óra kongatása.
A harangkondítás mélán, méltósággal szállt át a csendes éjszakán a palotaszárnyak felett. Mondják, akik már hallották, hogy éjszaka sehol sem oly megrendítő az óraütés, mint a Burgban. Mintha elszállott lelkek sóhajtanának az óraütésben, mintha a nagy némaságban, mely a harangkondítás után következik, susogva repülnének tova a láthatatlan szellemek a sötétségben – az őrálló baka szorosabbra fogja fegyverét, és mereven bámul a sötétségbe, míg füle újra megszokja a nagy palota éjjeli csöndességét.236
Pusztaeörsi nem is hallotta az óra kongását, megszokta már ő azt eleget. Csak arra kapta fel a fejét, hogy falnak támasztott meztelen kardja csengve, zörrenve zuhant a földre, mintha valaki sietés közben megérintette volna a testével vagy a ruhájával.
A folyosó félhomályában egy fehér alakot látott tovasuhanni. Az érintette meg a kardot, midőn mellette elhaladt. A fehérasszony.
Pusztaeörsi bátor katona volt, de mégis hideg borzongás futott végig a tagjain, amikor a legendás, fehér alakot saját két szemével maga előtt látta tovatűnni.
Egy pillanatig gondolkozott. Azután sarkantyús csizmájában nagyokat szökkenve, nehéz, döngő lépésekkel futott a látomány után.
A „fehérasszony”, mintha meghallotta volna az üldöző lépéseket, futni kezdett a folyosón. Egy pillanat alatt eltűnni látszott Pusztaeörsi elől, aki haragosan így kiáltott fel:
– Megállj, asszony vagy bolygó szellem! Megállj!
Volt eszében a szellemnek, hogy megálljon! Futott, mint az őz a sötét folyosón, de Pusztaeörsi uramnak se volt ólomból a lába. A nagy gárdistacsizma még akkor sem repül úgy, ha gazdája hébe-korba a huszárja fejéhez vágta. Az egyik sarkantyúja le is maradt futás közben. De hát törődött is vele Pusztaeörsi uram. Mindenáron nyomára akart jutni a kísértet titkának.
Akármilyen hosszú volt a folyosó, egyszer mégiscsak a végére ért a gárdista. Ott aztán tapogathatta a puszta falakat a gyér világosságban. A fehérasszony eltűnt nyomtalanul.
– Pedig itt kell lenni! – lihegte Pusztaeörsi. – A föld el nem nyelte.
Visszafelé indult a folyosón. Arra számított, hogy valamelyik ablak vagy ajtó nyílásában húzta meg magát a „fehérasszony”.
Ebben a pillanatban a folyosó túlsó végéről sarkantyús lépések hallatszottak. Éjfél volt. Obolovszky, a gárdisták őrparancsnoka jött fölváltani az őrséget. Mögötte lépkedett Bessenyei uram teljes díszruhájában.
– Hopp, Pusztaeörsi! – kiáltotta az őrparancsnok. – Mit keresel ott a sötétben?
Pusztaeörsi megtörülte verejtékező homlokát:
– A fehérasszonyt! – mormogta. – Most ment el mellettem. Itt kell lenni.
– Megbolondultál! – kiáltott fel Obolovszky. – Te is megbolondultál?
Szél rázta meg a folyosó hosszú ablaksorát. A magas ablakok kísértetiesen zörrentek meg. A mély bolthajtás alatt nagyot lobbant a lámpa237 – aztán elaludt. Nyilván valami nyitva feledett ablakon szökött be a szél.
– Vigyázz! – kiáltotta Pusztaeörsi a sötétben. – Most suhant el mellettem.
Bessenyei uram ebben a pillanatban kiterjesztette öles karjait, amelyekkel beérte a folyosó mindkét falát. Egy pillanat múlva szoknyasuhogás hallatszott, és Bessenyei uram diadalmasan kiáltott fel:
– Megvan őkelme!
Obolovszky gróf szövétneket keresett elő a köpenyegéből. Amíg kovát csiholt, Bessenyei uram nevetve mondta:
– Nem kísértet ám őkelme, hanem… úgy érzem… valami gyenge fehérszemély!
Ugyancsak éles körme vagyon!
A következő percben fellobbant a szövetnek Obolovszky gróf kezében. Bessenyei karjai között egy fehérselyem csuklyás asszonyféle vergődött. Obolovszky az arcába világított, Pusztaeörsi uram felemelte a csuklyát arcából – erre hátrahökkentek mind a ketten. De még Bessenyei uram is ijedten bocsátotta el karjai közül zsákmányát.
A fehérasszony kimerülten állott meg egy pillanatig a folyosó közepén.
Obolovszky gróf különös mosollyal hajtotta meg magát, és esedezve mormolta:
– Pardont kérek, grófnő; valóban, ha csak sejtettük volna…
Bessenyei fél térdre ereszkedett. Szellemes arcán finom mosoly vonult végig.
– Grácia szegény fejemnek. Bajtársi kötelességünk volt Pusztaeörsi segítségére sietnünk.
Pusztaeörsi csak nézett, nézett, azt hitte, forog körülötte a világ. A „fehérasszony” már rég tovalebbent, és ő még mindig nem tudta, hogy fiú-e vagy leány. Az Obolovszky gróf érdes kacajára tért magához.
– Menjünk, te vén kópé! Bessenyei uramnak pedig megtiltom, hogy segítségért kiáltson; ha a fehérasszonyt látja. Magyar gárdistának nem illik kompromittálni úri dámákat…
Pusztaeörsinek sötétvörös lett az arca. Egy lépést tett előre. Remegő hangon kiáltott fel:
– Pardon, kapitány uram, köt-e szolgálatom még e percben, vagy már nem?
Obolovszky gróf kiegyenesedett. Órájára pillantott, és kimért hangon mondta:238
– Három órakor kivilágítják az alsó lovardát. Ott leszek kardommal.
Pusztaeörsi bólintott, és elmenőben így szólt:
– Bessenyei urammal is lészen diskurzusom még ebben a dologban.
És vad haraggal döcögött végig a folyosón.
