Dickens úr barátai
Dickens úr barátai
Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának ajtajáról, és rémülten kiáltott föl:
– A papa ismét elszökött az éjszaka!
Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszéd szobából. A fiatalasszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat, és percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a függönyt.
– Csakugyan, a papa megszökött – mormogta szomorúan, mintha valami igen nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét, mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül haza!…
A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban elhagyták a nők a helyiséget, A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a Sheffieldi utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr otthon van, és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen hallgat, a nők szomorúságára.
A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból a faliszekrény ajtaja nyitva van, és a fogas, amelyen Dickens úr kürtőkalapja és kávészínű köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen üres. Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az asztal sarkán lapos aljú, karcsú kerti rézlámpás, amelyben még most is pislog a kormos láng, és rávilágít a bagoly alakú tintatartóra, az elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író gyöngy alakú, apró betűivel, csupán a D-k szokatlanul cifrák e nyugodt, folyékony írásban.517
Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek vezetője, az írásra hajol, amely a Bleak House egyik részlete. Keresgél az asztalon, majd szomorúan susogja asszonynénjének:
– A regényfolytatásért is hiába jönnek!
A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely szökésében hű társa volt gazdájának, és nem kopogott a Sheffieldi utca kövezetén, hogy árulóvá váljon.
A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában. Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat, mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.
Az ajtó megnyílik e percben, és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt, és ha Tom úr tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több, sokszorosan több volt, mint egyszerű szolga. Nem volt a szerkesztőségnek olyan titka, amelyet fiatal kora dacára nem tudott volna. Korábban egy fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkéért a Times irodájából elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész Nagy-Britanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a City-beli irodákat és üzleteket, Tom úr sokatmondó arckifejezések között olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt, és sapkáját földhöz vágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná utánozni Tom úr arckifejezését, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a City kora reggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel megengedte, hogy tisztes távolból kövessék, és részt vegyenek azon leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett518 a fiatal gentlemanekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriási!” „Nagyszerű!” És más hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran csörgött a nyála némelyik fiatalúrnak, amint zsebre dugott kezekkel követte a népszerű Tomot a Sheffieldi utcából a Times irodájáig.
Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás elmarad.
– Lehetetlen – rebegte, és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott fővel és mellékutcákon ügetett el a Sheffieldi utcai házból.
Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában, és mialatt a kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát, s a házikó tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanútlanul, bizonyos megelégedettséggel ült London Warwick nevű külvárosában a ,,Régi katoná”-hoz címzett vendégfogadóban.
A „Régi katona” éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről, és az utca felőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a söröspoharat a „Régi katona” falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári hőségben nem egészen megbízhatók, és könnyen lehetséges, hogy más kocsmák előtt is érezték a komló illatát.
A komlóillat tehát nem lehetett az a sajátossága a „Régi katoná”-nak, amely ezt az öreg uracskát a Sheffieldi utcából idáig vonzotta. Kellett hogy legyen más sajátossága is a „Régi katoná”-nak, aminthogy volt is.
Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt befutva, és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas közepén, vörös abrosszal leterítve, és az asztal körül székek állottak. Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni, akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal, és meg vannak elégedve önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barna színű sör bizonyosan igen jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen postaállomások közelében, ahol a piros mellényes postakocsisok megkövetelik,519 hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút porát, terjedelmes legyen – de másfelé már nemigen divatosak ezek a poharak. Eltűnnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis feleleteit ahhoz mérte, vajon hány korsó sörre van kilátása a legközelebbi kocsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, mert rendesen nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen bizonyos, élnek-e még azok a piros képű, vidám fickók, akik Londontól Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.
A „Régi katoná”-ban tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a postakocsisok virágjában voltak divatban, és szólt is a postakürt a sussexi országúton, amikor a „Régi katona” gyaluforgácsa feltűnt a törpe fák között.
Mondtam, hogy két karosszék volt?
Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrűn jár ide kávészínű köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve – ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a „Régi katona” körül, itt szaladgált talán Twist Olivér is egykor.
Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínű öreg uracska, aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört, és furcsán hunyorít a szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrűn változnak. Itt szokott ülni Cross úr, a piros képű, széles vállú, fehér hajú fogadós, és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni, és Dickens úrnak hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével, és ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.
A kocsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember üldögél.
– Kapitány, nem jönnél át egy szóra meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?
A kapitány – Brigden nyugalmazott tengerészkapitány ő – mindig hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az óceánon520 – ahol a halak ennivalójául fél lábát hagyta –, hogy szóra és egy ital sörre mindig kell hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínű öreg uracska pompás partner. Sohase untatja az embert a hazugságaival, sohasem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat csendesen, és fejével bólongat.
– Érdekes, ördöngösen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha, és Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra teszi, új történetbe kezd.
Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngösen vén, de az ő történeteinek is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti sörét, és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon tűnődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a szingapúri esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna, fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott, határozottan túlzott…
A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A távolból fölhangzik a postakürt hangja, és a sussexi úton a porfellegből kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a „Régi katoná”-hoz, és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már itt van a postakocsi, és utasai nyújtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, amikor az utasok sorban leszállnak. Nini, ott az a sárga nankingnadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a stratfordi iskolaigazgató? Hát az a piros képű, szőke fejű fiúcska nem a kis Copperfield Dávid vajon? Hölgyek és urak vonulnak a lugasba, és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a hallgatag, ravasz mosolyú öreg uracskára, csupán az időközben visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajon elhitte-e az öreg uracska a szingapúri esetet?
Ryerson úr, a piros mellényes kocsis már ostorát pattogtatja a „Régi katona” előtt. A kocsi továbbrobog, a fogadó és környéke elcsendesedik.
Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a sussexi úton a „Régi katona” felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsúzik barátaitól, a kapitánytól és a fogadóstól, és botocskájával vígan kopogva megindul Elly kisasszony felé.521
– Papa, papa – kiáltja a jó gyermek –, egész Londont felkutattuk már utánad, hol voltál ismét, papa?
– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem – felelt vidoran az öreg uracska. Magában ravaszul megjegyzi:
– Akármi legyek, ha az a nankingnadrágos nem a stratfordi iskolaigazgató volt!
(1907)522
