2
2
Ugyanezen időben Budán, a várhegy aljában, egy modern palotában, amely régi váracsot ábrázolt, a kényelmes erkélyen, szalmaszékben hátradőlve regényt olvasott egy kisasszony. A regényben középkori lovagok harcoltak szerelmükért, és öreg szerzetesek segítették frigyükhöz a menekülő párokat, öreg várurak tomboltak bősz haraggal, és a csendes zárdákból az apácák esti zsolozsmája hallatszott. Talán nem is a világ legnagyobb írója írta a regényt, amelyet e csendes estén a budai kisasszony olvasott, mindenesetre ez óra kedvezett az írónak, és a kisasszony térdére eresztve könyvét, félig behunyta a szemét, és a lovagokat látta jönni a Fehérvári úton. Igen, ugyanazok voltak ők, akik a Szentföldön a pogánynyal verekednek; ők ölik meg a gonosz Detriket, és a királyok egyebet sem tesznek, mint azon gondolkoznak, hogyan tüntessék ki e szerény és visszahúzódó férfiakat.
A kisasszony, fenn az erkélyen, azon kisasszonyok közül való volt, akik zsenge gyermekkoruktól várják a lovagok megjelenését. Némely nőket arra rendelt a természet, hogy csak epedjenek, mindig epedjenek, anélkül hogy vágyaikat valaha elérhetnék. A mi kisasszonyunk tanítónő volt, és szegényke a végzettől annyi tudományt kapott, hogy poggyászába nem fért el többé semmi: csinos hangocska vagy beszédes szempár… A háztartási számtan és a politikai földirat nem engedte érvényesülni még azt541 a bajuszkát sem, amely talán más nőnek az ajka fölött kedves, kívánatos és érdekes lett volna. A bajusz ez alkalommal nem tudott kitenni magáért, és viselőjének sok bánatot okozott. A háta mögött „őrmester”-nek hívták a budai kisasszonyt, pedig szelíd volt, és jó volt.
Az alkony szürke fátyla alatt halkan közeledtek a szürke lovagok a várhegy alatt. Néha-néha csudálkozó pillantást vetettek a háromemeletes házakra.
– Minek a királynak ez a sok palota? – kérdezték halkan.
Miklós lovag, aki fiatalabb korában testőr volt Budán, a vállát vonogatta.
– Öcsém, a király nagy úr, annyi palotája van neki, ahány ujja.
De később Miklós lovag is bevallotta, hogy nagyot változott a város, amióta utoljára benne volt, még az emberek is másféle gúnyát hordanak…
– Gyerünk, gyerünk – türelmetlenkedett a fiatal lovag. – Nem azért jöttem Budára, hogy a házakat bámuljam. Csákfia az erdélyi hadaknál időz, Erzsébet egyedül van otthon. Ha szeret, velem jő e hölgy, és nyargalvást hagyjuk el a várost…
Szürkén, nesztelenül, mint az árnyak lovagolnak végig az úton, és senki sem látta őket más, mint a nő az erkélyen. Dobogó szívvel látta őket közeledni… Igen, most világosan érezte, amire már sokszor gondolt, hogy miért nem ismerte meg eddig a férfit? Mert a végzet arra rendelte, hogy várjon, mindig csak várjon valakire, aki valaha el fog jönni… Egy valaki háromszáz esztendő előttről, a regényekből, az álmokból. Hiszen az lett volna a rettenetes csapás a kisasszonyunkra, ha a mai „silány, léha és közönséges” férfiak közül rendelt volna valakit számára a sors. Gyakran vigasztalta magát azzal, hogy háromszáz év előtt, mikor még a férfiak mások voltak, bizonyosan neki is akadt volna párja… Sőt bizonyos, hogy volt, van valaki, aki abból az időből szereti, mert a mi kisasszonyunk (felfogás szerint) minden században visszatért egy darabig az életbe.
Ott volt Spártában a hősleányok között, Rómában a katakombákban mártír volt, a középkorban várkisasszony, és a francia forradalomban márkinő. Minden addigi élete között a középkori tetszett a legjobban. Mert volt, kellett hogy legyen egy lovag, aki holdas éjszakákon megjelent a vár alatt. Az óra, amely a kisasszony középkori élete számára a sorstól adatott, lepergett; lepergett azelőtt, mielőtt a lovaggal találkozhatott volna a vár alatt… De a kis tanítónő tudta, hogy a lovag egyszer,542 két vagy háromszáz esztendő múlva, eljön, bizonyosan eljön. Felébred valahol még sírjában, és eljön érte.
Dobogó szívére szorította kezét, és úgy várta a közeledőket, a szürke árnyakat.
