3
3
– Itt lakik Erzsébet – mondta a szürke lovag szürke társának az erkély alatt, ahol lovaikkal megállottak.
Megállottak, és az esti szél lengette alakjukat, mint a légvonat lengeti a kulisszákat a nyári színkörökben.
A kis tanítónő odafönn arra gondolt, hogy az órák, amelyek a századok folyamán néki életül adattak, eddig mindig kegyetlen gyorsasággal leperegtek, ezért ez alkalommal nem sokáig tétovázott. Kendőjét vállára dobta, és sietve az utcára indult, ahol a lovagok állottak.
– Erzsébet! – rebegte a szürke lovag, mint mikor a szél lengeti a faleveleket.
– Itt vagyok! – sóhajtotta a leány.
A lovag kezét nyújtotta, és Erzsébet a következő percben már ott ült a nyeregben a lovag háta mögött.
A szürke lovak nesztelenül vágtatni kezdtek. Miklós, az öreg kissé elmaradt a fiatalok mögött.
– Ne siessetek – kiáltotta utánuk. – Éjfél még messzire van. Addig régen elérjük a sírboltot várunkban.
A budai tornyok az est sötétségébe merültek. Éjszaka, sűrű éjszaka volt. Csupán a Dunán ragyogott egy-két kis lámpás az éj tengerében.
