Egy jeles mulattatóról
Egy jeles mulattatóról
Az a szólásmondás, hogy a „munka nemesít”, meg a többi hasonló (például ez is: „dolog nélkül nem élhetünk”), amelyekkel az olvasókönyveket telerakták, korántsem voltak régente olyan örökigazságok, mint manapság. A régi Magyarországon akadtak olyanok is, akik egész tisztességesen megéltek, anélkül hogy talpalatnyi földjük lett volna, vagy bármely komoly munkával erőlködtek volna. A forradalom utáni időkről – egész évtizedekről – írta valahol Grünwald Béla, hogy ez az idő a lusták, álmodozók és színészkedők kora volt; valamint ez volt a szelíd csalások és hazugságok kora is. Annyi semmirekellő léhűtő és tunya bolond sohasem lesz egyszerre hazánk földjén, mint akkor volt. Dolgozni meg nem is annyira szégyen, mint inkább – hazaárulás volt. A sok semmittevő lengyel évtizedeken át fújta: „magyar és lengyel, két testvér gyermek”, és ez a nóta eltartotta őket; a furfangos bujdosók hazugságait ha könyvbe gyűjtenék, az volna a leghazugabb könyv a világon. A magyar nem tett egyebet, mint sírt és vígadott, az istennek sem akart kijózanodni. Be sokan haragudtak a poros kabátú megyei fiskusra, az „öreg úrra”, amikor bölcsességével véget vetett a folytonos honfiúi bánkódásnak!
A mi vármegyénkben a legnevezetesebb semmittevő Enyiczky Gyuri volt. Hiszen akadtak még kívüle is néhányan, akiknek az volt a meggyőződésük, hogy igaz hazafi ezekben a zord időkben egyebet nem tehet, mint tököt ültet, és nézi, hogyan érik a tök – csakhogy a furfangos Enyiczky csak mondta ezt, de maga nem cselekedte. Bizony cselekedett őkegyelme egyebet is a tök nézésén kívül: pincéket látogatott, és házasságokat oldott meg kötött, de főként bolondos tréfákon törte a fejét szüntelen. Az volt a nevezetessége, hogy senki sem tud úgy kacagni, mint ő. Teli torokból, megkönnyeztetően, hasrengetően, elzsibbasztóan tudott kacagni. Kacagott esttől reggelig, a könnyei csurogtak, és aki látta, hallotta: vele kacagott.
A nevetése tette, hogy országos nevezetességű férfiú lett belőle. (Igaz,250 hogy akkor könnyebb volt még a nevezetesség, mint manapság. Lányi Ábrahámnak csak egy farkasbőr bundája volt; ismerték ezt a bundát mindenfelé az országban. A Lisznyay Kálmán cifraszűrének is akadt volna tán párja, ha jól körülnézünk, mégis mindenki csak az ő cifraszűrét emlegette. Virágh Bence Kállón egy akkora sárga tököt termelt, hogy négy ember alig bírta föltenni az ökrös szekérre; olvashatja még ma is, aki akarja, a régi „Vasárnapi Újság”-ban. A nevezetességet nem Mikszáth Kálmán osztogatta; híres lehetett mindenki a maga emberségéből. Lahocsinszky – a későbbi követ – egyetlen anekdotát tudott. Bizony én már nemigen emlékezem, melyik volt az az egy anekdota, csak annyit tudok, hogy Lahocsinszky bejárta az egész országot ezzel az egy anekdotával. Ahol elmondta: tejben-vajban fürösztötték. Vajon ki indulhatna neki manapság az országnak ilyen kevés útipoggyásszal?)
De hát térjünk vissza Enyiczky Györgyhöz. Köpcös, vörös arcú, kopaszodó ember volt, és ha láttad volna őt a kis kétablakos házikója előtt sütkérezni az őszi verőfényben, amint búsan gunnyasztott a kapu küszöbén, feje fölöltt a bemeszelt családi címerrel, azt gondoltad volna:
– Ez az ember beteg. Mégpedig minden valószínűség szerint májbeteg.
Furcsa, de való, hogy Enyiczky György otthon a legszomorúbb ember volt. A felesége néha napokig szavát sem hallotta, legfeljebb panaszkodni tudott: a dereka fájt, mindig csak a dereka fájt…
– Elhullok, mint a levél a fáról – dünnyögte keservesen, és búsan bólogatott a fejével. Az ételhez ímmel-ámmal nyúlt, a bort, amit megivott, gyanakodva nézegette, szeme elé emelve. A pipát is lassan, elkényszeredve tömte meg, és köhécselve, aprózva eregette a füstöt.
– A pipáról is lemondok – mondta oly hangon, hogy szegény felesége sírva fordult be a szomszéd szobába.
Még csak csizmát se húzott otthon. Papucsban csoszogott ide-oda: az ing megfeketedett rajta, szakálla sörtés lett, haja homlokára lógott.
– Minek is él már az ilyen ember! – sóhajtotta, ha lefeküdt.
– Megint jön egy átkozott nap! – dünnyögte reggel.
Így tartott ez addig, amíg az a jámbor, csendes asszonyka, aki nesztelenül járt-kelt Enyiczky uram körül, lassan felforrt… Lassan, lassan: minden nyögésre, minden sóhajtozásra közelebb jutott ahhoz a ponthoz, ahol elmúlik a szelídség és tisztelet. Előbb csak az ajtót vágta be hangosabban, később kihívó mosollyal helyezte a kozmás levest az asztalra,251 legutoljára pedig csendesen nevetgélt magában, ha Enyiczky uram a derekát tapogatta. Ezután már csak a könnyek és haragos szitkok következtek.
– Miért gyötörsz, te ember, mikor nincs semmi bajod? Özvegy szeretnél talán lenni, hogy elvehessed azt, aki miatt itt a nyakamon búslakodsz? Ölj meg inkább, te gyilkos. Ez a lassú halál, amelyre kárhoztatsz, kínszenvedésesebb a pokolnál…
Enyiczky György csodálkozva meresztette a szemét a feleségére:
– Megbolondultál, Lidi?
– Dehogyis. Csak kend szeretné, ha megbolondulnék. Szeretne már eltenni láb alól. Rám unt, mintha bizony én is megvénültem volna már, mint kend…
– Ne kendezz, hé! – mondta emelt hangon György úr.
Az asszonynak pörgött a nyelve, mert hát akármilyen csendes, halk teremtés volt, néha még ő is csak asszony volt.
Enyiczky egyszerre csak a sarokban álló csizmája felé nyúlt:
– Az istenfáját! – dörmögte, és felrántotta az egyik csizmát. – Csak megégetnének, te boszorkány! – szólt, és már beleugrott a másik csizmába is.
Mire kifente a nadrágszíjon a borotváló kését, beszappanozta az állat, olyan dühös volt, hogy járt a keze, mint a vasvilla.
– Elmegyek – hörögte. – Elmegyek ebből a házból.
S el is ment.
Akkoriban még olyan világ volt, hogy az embernek nem sokat kellett azon gondolkozni, hogy hová menjen.
Enyiczky György nem soká töprenkedett, amikor felült a sárga bricskájára. Ha tél volt, lefelé indult Debrecen felé. Az országút átszelt egy csomó falut. Azokban örökké disznótor van, amint a hó leesett. Nyár végén, ősz felé: felfelé, a tokaji útnak fordította a szekere rúdját. A lovacskák alighogy ügetésbe kaptak, már megcsillant a Tisza ezüstös szalagja a síkon, és a folyón túl mosolygósan köszöntötték az aranysárga, vén hegyaljai hegyek. Mintha csak összesúgtak volna e piros derekú vének:
– Jön ám Enyiczky uram! Nemhiába termeltünk az idén.
A sebesen pörgő kocsin a szellő a Gyuri arcába fújt, és elfújta onnan a ráncokat és barázdákat. Lassan-lassan nekigömbölyödött, kipirosodott az arca: a szemében felcsillant a vidámság tüze. Az út mentén egy falu fehérlett, Kemecse. A faluvégi úriház kapuja tárva-nyitva, a kapu előtt az őrnek kiállított béresgyerek elrikkantja magát!252
A házból sietve baktat kifelé Rubinszky, a Csollán Endre lengyele. A kövér Rubinszky már nevet messziről:
– Az ördög bújjék belé! Hát nem rólad álmodtam az éjszaka, tekintetes komám?
Csakhogy a bricska meg nem áll. Enyiczky csak az ülésből szól:
– Szervusz, Rubinszky!
A lengyel elkapja a kereket:
– Hohó, egy tapodtat sem tovább! Bejössz hozzánk. Tegnapelőtt ment el az utolsó vendégünk. Azóta haragszik Csollán Endre uram.
– Nem lehet – felel Gyuri –, messze utam van. Majd ha visszafelé jövök.
A lengyel elképedve mereszti a szemét Gyurira:
– Tekintetes komám, szerencsétlenné akarsz tenni? Akarod, hogy puskát ragadjon Csollán Endre uram, és agyonlője Rubinszkyt, amiért téged elengedett háza előtt?
A lengyel a lovak elé akar ugrani, de Gyuri ügyes kocsis, kikerüli; tovább hajt, és a lengyel kétségbeesetten integet utána a kezével…
Jönnek sorban a faluk, mindegyikben van egy-két úri porta, ahol tárva a kapu. Pogányban, ahol egy fél tucat Tamásffy lakik, a lengyelek messzire előremennek az országúton, hogy egymás orra elől csípjék el a vendéget. Itt már felhangzik Enyiczky híres kacagása, amint a falun keresztülhajt bricskáján. Kacag torkaszakadtából, és az udvarházak ablakaiban erre a hangra, mint valami trombitaszóra, sorban feltünedeznek a piros házisapkás fejek. Tamásffy Ábris, az öreg, felkapja a csibukszárat, mint valami puskát:
– Megállj, mert lövök!
Enyiczky csak kacag és továbbhajt. A lengyelek nyomában rohannak. Tamásffy Gedeon, a falu közepén álló vén udvarház gazdája, amint megismeri Enyiczkyt, rákiált a maga lengyelére;
– Húsz bankóforint üti a markod, Sinkovics lovag, ha elcsíped Gyurit.
De Gyuri már elérte a falu végét, és vígan hajt tovább a porosán kanyargó országúton. Az aranysárga hegyek már itt mosolyognak előtte. Hívják, hívogatják. A hegyoldalban fehérlik egy pirosfedelű borház, odább a másik borház. De távolabb is rejtőzködik még néhány pince. Enyiczky Gyuri felkacag, mint valami híres énekes, aki a hangját gyakorolja. Leesik a hó, amíg a borházakat Gyuri mind bejárta…
*253
Így élt-éldegélt Enyiczky György nagyon sokáig. Haza csak pihenni járt, mikor már nagyon levette a lábáról a sok dínom-dánom. Mikor már belérekedt az a nevezetes kacaj, melynek hallatára még a félholt is megmozdult.
Az idő azonban még őtet is csak kikezdte egyszer… Néha nagyon sokáig nem mozdult ki otthonról, és a szelíd asszonyka hiába csapkodta az ajtókat. Gyuri nem nyúlt a sarokban álló csizmája után.
– Valami nyugalmas állomás után kellene nézni – mondogatta: mert hát tudni kell, hogy Gyuri nem volt valami gazdag ember. Az ő nyár végi és téli kirándulásai tartották a bemeszelt címerű kis házban a lelket. Gyuri kacagására kinyílott a jó barátok erszénye, de ha pénz nem volt, a híres mulattató egyébbel is megelégedett. Sonkákat, szalonnákat vitt haza a bricska, amíg ő nevetett, sőt a hordó borok is ilyenkor kerültek haza.
Tehát Gyuri lassan vénült, és mindig jobban unta eddigi kenyérkeresetét. Télen a reumás lábai miatt nehezen utazott, a szüreteken nem győzte már a bort. Itt-ott ki is kopott gazdag barátainál.
De hát a sors segítségére sietett ekkor Enyiczky Györgynek.
A horpácsi uradalom birtokosa, gróf Gyertyánffy András, egy nyáron hazaköltözött a birtokára. Nem is annyira magától jött, mint inkább hozták az atyafiak. A gróf a zajgó, mulatságos nagyvilági életben elveszítette kedvét, lelke egyensúlyát, és egész nap nem tett egyebet, mint a zsebóráit igazgatta egymáshoz. A kastélyban volt azonkívül vagy harminc álló óra. A gróf végigjárta az órákat naponkint, és egymáshoz igazította őket, mert hát természetes, hogy az órák nem jártak egyformán. Az órán kívül semmi egyébbel nem törődött Gyertyánffy András, pedig még nagyon öreg sem volt.
Az atyafiak hiába hozták a nyakára a leghíresebb orvosokat. Azok nem tudtak segíteni rajta.
– Halála percéig az órát nézi – szólt egy híres professzor. – Ez gyógyíthatatlan betegség.
Szécsény, az uradalom öreg kasznárja megcsóválta a fejét:
– Valahogy el kellene vele felejtetni, hogy óra van a világon.
– De hát ki tudná azt vajon megcselekedni? – tűnődött a grófné.
A vén kasznár elgondolkozott.
– Van itt a megyében – mondta tétovázva – valami Enyiczky Gyuri nevű úriember. Az úgy tud kacagni, hogy mindent elfelednek az emberek a társaságában.254
– Hát csak hozza elő Enyiczky Gyurit, kasznár úr – mondta a grófné.
Az öreg Szécsény még aznap kocsit küldött a híres mulattatóért.
…Igaz-e, nem igaz (ki tudná ellenőrizni a legendák valóságát?), mondják, hogy gróf Gyertyánffy az Enyiczky kezelése alatt teljesen megfeledkezett óráiról. Később a kasznárházat rendezte be neki, és odaköltöztette a feleségét. Itt élt Enyiczky nyugodalmasan, csendesen, és egyéb dolga nem volt, mint ebédnél és vacsoránál kacagni a gróf szórakoztatására.
(1904)255
