1
1
Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső csapkodja odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek, és húznak hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott” leányzók. Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról „elsüthesse” a leányát, vagy legalábbis a telekjegyzőkönyvnek kell rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek – hogyan is lehetne a mostani „rendszer” mellett! – számba vétetnek az atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. Olcsóbb is az ilyesmi, no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi kisasszonyt gardírozott a honi bálokban.
De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás közben, és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünetórában is, amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány hallgatónótákat játszik, és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a hebehurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk572 is meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.
Amerre a Vitkóczy kisasszonyok jártak egy farsangon – hosszú éjszakájú felvidéki bálakon –, a szünórát betartották, de hajh, a két kisasszony mégiscsak gyűrű nélkül jött haza az anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre jártak, mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincsen, mint a felvidéki családoknak. Egyik-másik uralkodóhercegeket számol rokonai közé, és a legszerényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy csillognak-villognak a felső vármegyékben a közei-távoli atyafiak, hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégiscsak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.
De íme, mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasúti állomáson havas eső csapkodta a restauráció párás ablakait, és teremtett lélek nem látszott sehol. A restaurációban már világosság volt, és még Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek skatulyával, különböző kosárral kifelé, a vendéglő ajtaja fölnyílt, és egy bundába burkolt, nemezcsizmás alak krákogva lépett ki a peronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas hangon jó reggelt kívánt az Északi-sarkra készülő utazó.
Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:
– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig, mint az erdei haramia.
A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomot” mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal, de teljesen hasznavehetetlen, tizenkét próbás agglegény volt. Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle kombinációktól.
– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló hangján.
– Onnan, tótországból, hogy süllyedne el – felelt Vitkóczyné nem kevésbé erős hangon.
– Ugyan, ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.
– Miért ne kiabálnék? Először, nem hallja az ördög sem, másodszor,573 megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne keveredjen az ember atyafiságba.
– Ugyan, ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.
– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a Vitkóczy kisasszonyok.
– De éppen ő…
– Ugye, mondtuk, mama?…
– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még itt hagy a vonat.
Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem fordulva, kedélyesen jó reggelt bömbölve nyomult be havas bundájában egy másodosztályú szakaszba, ahol egymás hátán aludtak az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, Gyurkovay jóreggeltje a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét elhagyja.
A Vitkóczy kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó arccal néztek az anyjukra.
– Ugye, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly szándékai vannak.
– Ne gágogjatok – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent elpuskázott.
A leányok lehajtották a fejüket.
– Igaz – felelt Anna, az idősebb –, nekem már tíz esztendeje ígéri, hogy férjhez ád.
