2
2
„A legrosszabb lóban is van egy verseny” – mondják gyönyörű magyarsággal a sportemberek.
Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett cselekedni, egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai. Ahelyett hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt annak a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel elkészült, nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.
– Ment ám episztola tótországba!574
De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét tegye és élőszóval referáljon az előörsi szolgálatot tevő levelek mineműségéről. Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a házakat, ahol bekötetlen fejű hajadonok léteznek. Az ördög nem alszik – mondogatta –, a kaszinóban legföljebb partimat veszítem el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, már öreg legény volt, nem sokat ért neki az a félve féltett szabadság.)
Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a pipafüstös, tintaszagú kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra felé a következő postával érkezett haza kiküldetéséből:
– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni. Erre Vitkóczyné stante pede elájult.
Mikor nagy nehezen magához térítették a derék, javakorabeli asszonyt, aki különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett volna bátran a leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, hogy a leányok ijedten dugták be a fülüket.
– Ez a Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak éjjeli baglyára. Ideüzen, mint a kocsmába, estére vendéget hoz. Most már hol van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené a kontyát az adott esetben? Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az ember?
(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha benne volt, mert felelni úgysem mert felelni neki senki.)
– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz csinálni, hogy a szemed ki ne süljön a szégyentől? Oh, ti férfiak, férfiak!…
Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal megszenvedett volna a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen viselkedett, és nem kellett ártatlanul szenvednie.
Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este nyolc órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az udvar felől, pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. Gyurkovay csakugyan elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, a végrehajtót, sem Vadász Attilát, kártyás cimboráját, hanem valóságban Bajomi Sándor tótországi köz- és váltóügyvédet, amin Vitkóczyné eleget csodálkozott.
– No – mondta csupán Gyurkovay Pál, és fáradtan leült egy nagy, bőrös karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e percben úgysem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné minden kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, aki szinte ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.
– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az otthoniak?575
Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz szerencsénk? Szereti-e a töltött káposztát? Hát a püspöktortát? mert éppen az lesz vacsorára …
– Nono – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is észre vétessék, de csupán egy rosszalló pillantásban volt része a Vitkóczyné részéről, még mindig a késői üzenet miatt.
Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé, és magában megfogadta, hogy ismét hosszú időre beszünteti az úgynevezett családi viziteket, amikor az emberrel nem törődik senki.
Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman kapaszkodott az ijedt arcú fiatalember karjaiba, és mazurkalépésekben vonultak ki a szalonból. Gyurkovay Pál keserű gondolataiból arra tért magához, hogy valaki megcsípi a karját.
– Te sem tudod már az illemet – sziszegte mosolygás alá rejtett mérgelődéssel Vitkóczyné.
Gyurkovay karját nyújtotta, és fáradt lépésekkel vezette be a ház asszonyát az ebédlőbe.
Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt magában gondolta.
A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay uram nem győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdete Vitkóczynétól:
– Ez volna a szeplős Sári?
Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás alakjában a lábára.
Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szaloni elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál, a pompás sültek és jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos kedélyességét, és miután túláradó magasztalásban részesítette a szakácsnő áldott kezét (mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), poharát a ház úrnőjére emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás közben fölpirult az arca, deres bajuszszálai egyenkint mozogni látszottak, csupán az zavarta meg, hogy senki sem méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet Vadász Attila elkövetett volna – ha véletlenül jelen van. De a borulat hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt, és amidőn Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek mint fénylő csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú Vitkóczyné is elmosolyodott, és tréfásan Pál úr kezére legyintett.
Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a Vitkóczyné fehér,576 erős kezének. Mintha villamosütés érte volna Gyurkovay Pált, a megcsontosodott öreg legényt, s egyszerre föltámadt a szívében minden gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, amellyel a női nem iránt viselkedik. A szeme fölragyogott, és a nyelve megeredt. A leányok az ijedt arcú fiatalemberrel a szalonba vonultak zongorázni, és a félig nyitott ajtón át mindenféle ósdi valcerek melódiái ömlöttek az ebédlőbe – mert az új kotta drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres fejét, és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett beszélni:
– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam körül, az jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az életünket. Nekünk valójában egymásénak kellett volna lennünk. Emlékszel arra a régi majálisra, amikor fehér ruhádban először láttalak meg…? Emlékszel a szent esküvésekre, amellyel egymásnak örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? Az élet kifacsart engem, mint egy citromot, és te sem voltál igazán boldog soha…
A Rip van Winkle keringőjét verték odabent a zongorán, és Vitkóczyné elmélázva hajtotta félre a fejét.
– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.
Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:
– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a saját boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt hiszed, nem lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, amilyen te vagy, Züzánn?
– Azt hiszem, boldog lettél volna.
– Nos, tehát miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne pótolni.
Így szólt Gyurkovay, és megragadta az asszony kezét. Az derűs kacagással emelkedett föl:
– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid már, hagyjuk az ostoba múltat. Lá, lá, lá… la, la la… Emlékszel erre a régi valcerre?
A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek már nem is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca átszellemült a régi hangokra, és Gyurkovay Pál hirtelen elhatározással fölállott, és táncmozdulattal az asszony elé lépett. Vitkóczyné nem ellenkezett. Körülvalcerozták az ebédlőasztalt, és amire a leányok észrevették volna,577 már a szalonban folytatták a valcert, ahová Gyurkovay ügyesen bekormányozta táncosnőjét.
– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta Gyurkovay. A leányok fölváltva verték a zongorát, és csakhamar belemelegedett
a táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen” keringőzött, amely hasonlít a bécsi fiákerosok táncához, és Gyurkovay ezen nagyokat hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg Gyurkovay volt. Rendezte a táncokat, és selyemkendőt lobogtatott.
– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! – kiáltotta.
A Vitkóczy kisasszonyok is kitettek magukért a táncban, és csaknem olyan jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett Vitkóczyné szinte röpülni látszott tánc közben. Könnyedén, egy bálkirálynő nyugodt magatartásával táncolt fáradhatatlanul.
Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet fiatal korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán tökéletesen kifáradva, lehunyt szemmel ült a kanapéra. Egy negyedóra múlva álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a térdét, és így szólt:
– Én hazaballagok, mert öregember vagyok.
A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha nem is tisztes családi körben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett reá rosszalló pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.
– Hazaballagok – ismételte konokul Gyurkovay, és a kabátját vette.
Az utcán Bajomi doktor bizalmasan az öregúr karjába kapaszkodott.
– Mondja, kolléga úr, milyen família ez, ahol voltunk?
Gyurkovay keserűen elnevette magát, és bömbölő hangon fölkiáltott:
– Olyan família, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.
Bajomi cinikusan nevetett:
– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!
– Ostoba – dörmögte Gyurkovay, és hátat fordítva vendégének, hazaballagott.
(1908)578
