ELSŐ FEJEZET • Olyan bevezetésféle, mely szól a nemzetesék kirohanásáról és a tardi kalendáriumról
ELSŐ FEJEZET • Olyan bevezetésféle, mely szól a nemzetesék kirohanásáról és a tardi kalendáriumról
A régi jó világban még csak jelentett valamit az, ha valakit meg-nemzetes-uramoztak. Felért annyival, mint ma legalábbis egy bankdirektorság. De ki hallotta azt, hogy máma büszkélkedne a nemzetes titulussal valaki? Van nálunk egy egész falu, ahol tán még a bakter is nemzetes úr – és ott igen büszkék az atyafiak a titulusra. Itten maradott ez a falu a Nyír kellő közepén, tán még Árpád apánk óta. Vagyis inkább Béla király óta. Mert a nemzetes urak azt vallják, hogy a nagy király küldte ide őket a tatárok eltakarodása után, mondván:
– Menjetek, fiaim, Bacsó András és Birta Pál és ti, többiek a Tiszának fölfelé. Menjetek addig-addig, amíg egy nagy, kutyafüves homokországra találtok, ahol úgy terem a sólyom meg a farkas a lápokban, mint a Jóisten áldása. Ottan ráakadtok Szabolcs vezér várára. Telepedjetek meg itten a környéken, valahol a vár körül, és legyetek segítségére a várvédő kapitánynak, ha háborús idők járnak.
Bacsó András és Birta Pál megindulának, mint egy falu, és megkeresték Szabolcs vezér várát a farkasok országában. Megtelepedének, és itten laknak azóta is. Ármálista nemesember egytől egyig a falu népe. Idegent meg nem tűrt maga között soha, mert pöffeszkedő és gőgös, habár csak bocskoros nemesek valának is világéletükben. Azonban verekedni igen jól tudtak, és lóra kapva restaurációkor, temérdek fejeket bevertek; leadván a voksot, visszatakarodtak ismét oda, ahonnan jöttek. Nem mászkáltak semerre, legfeljebb száraz nyáron, ha imitt-amott nyoma veszett egy lónak, mondták az emberek, hogy a ló irányában láttak egy tardi embert. A tardi nemzetes urak azonban igen tagadták a dolgot, és esküdöztek, hogy a tardi emberek között még nem akadt lókötő, mert azt felakasztanák ők maguk. A csendbiztosok igen jól tudták, hogy lókötő az egész falu, a bírótól a bakterig. Még a harangozó is. De ki az ördög menne evégett Tardra? Kora ősztől kései tavaszig eleven ember nem úszhatja meg a tardi határt. Víz, tó meg nád van mindenfelé,64 útnak híre sincs. A messzeségben, benn a nádak kellő közepén, biztos nyugalommal füstölögnek a tardi kémények. A csendbiztosok hiába nyargalásznak pusztázó legényeikkel a falu körül. Oda bejutni ilyenkor nem lehet. De ki se. A tardiak ezt nemigen bánják. Mert beszorulástól tisztulásig névnapokat tartanak. A tiszteletes, Homolay János, csak téli neveket ismer az újszülöttek számára, és vigyáznak rá, hogy egy nap se maradjon a kalendárium legelején és leghátulján, amikor valakinek a névnapja ne volna. Így gondoskodik Homolay uram a jövő generációról, mert nyilván így tettek elődei is. A tardiak között aztán így szétosztódik a téli kalendárium. A dínomdánom aztán tart kora tavaszig. Muzsikálnak a faluban, és a nemzetes urak megesznek és megisznak mindent.
Egy nedves télen, amikor a restaurációt tartotta a vármegye, a tardiak kimaradtak a voksaikkal. Nem tudtak kijönni a falujukból. Hanem alighogy befagytak az utak, nyolcvannégy tardi lovagolt be a vármegye udvarára, a fokossal megdöngetvén a kapukat, protestáltak a nélkülök megesett restauráció ellen. A vicispán hiába parancsolta ki őket a nagy udvarból. A tardiak nem mozdultak, sőt Bírta Pál uram felkiabált a vicispánnak:
– Az úr se volna vicispány, ha mi előjöttünk volna. Pereat Gönczy! Vivát Kállay!
A nyolcvannégy nemes utánazúgta Birta Pálnak a szavát. Gönczy Mihály uram, a kis öreg vicispán, ijedten húzódott be a kancelláriába, a tardiak döngették az eltorlaszolt ajtókat. Nagy tumultus keletkezett a székvárosban.
A tardiak – mondták a szomszéd utcában – nagy violenciát akarnak elkövetni a vármegyén. Új restaurációt akarnak. A hajdúk nagy nehezen kiszorították a nemzetes urakat a vármegyeház udvarából, mert a nemzetes urak a pincét akarták feltörni, ahol a rabok döngették az ajtót. Az atyafiak kiszabadítván a rabokat, fel akarták forgatni a várost. Ezt azonban, mint mondám, megakadályozták, kiszorítván őket az udvarból. Bezárták a kapukat. A nemzetes urak az utcákon vágtattak fel és alá, nagy riadalmat keltvén a vásárosok között. Napestig rémítgették a várost, akkor aztán, mikor már a városbeli emberek lóra kaptak és fokost ragadtak, a tardiak megelégedéssel haza vágtattak a falujukba. Megígérték azonban, hogy még beszéltetni fognak magukról.
Úgy is lőn.65
Mert két év múlva, egy nagyon meleg nyáron, hatvannégy tardi nemes vére festette pirosra a szenttamási sáncokat.
Az alkotmányos idők elmúltak, de Tardon még máma is nemzetes urak laknak, és a kalendáriumot sem szerkesztik másképpen, mint azelőtt. Habár a dínomdánom már nem olyan nagyon hangos Tardon.
