MÁSODIK FEJEZET • A tardi fiúról és annak csodálatosságairól, amivel eme krónika hősévé kinövi magát
MÁSODIK FEJEZET • A tardi fiúról és annak csodálatosságairól, amivel eme krónika hősévé kinövi magát
Birta Pál, ahogy átlépte a sásházi gimnázium küszöbét, ment egyenesen bal felé a hosszú folyosón, és benyitott egy ajtón, ott leült a leghátulsó padba, és ottan ült négy évig egyazon szent helyen, egyazon módon: két tenyerét összekulcsolva álla alatt, mereven nézett maga elé, ijedt, nagy, fakó színű szemével. Majd négy év múlva más terembe nyitott be szeptember elsején, és ott is elfoglalván a legutolsó padsorban helyét, számos évig ült mozdulatlanul, ijedten nézve maga elé. Csendesen megszakállasodott, bajusza is nőtt, és ebből az időből emlékszem én Birta Pálra, amikor változtatni kezdte eddigi viselkedését, és néha-néha fütyülgetett hegyesen óra közben, és a léniával csapdosta csizmaszárát.
Mert már akkor kerek, piroskás, bibircses arcát nagy szakáll köríté, és bajuszt pedert. Rövid szárú csizmában járt télen-nyáron, és szűk nadrágjai zsebjébe mélyesztve ökleit, úgy feszengett közöttünk kinőtt, rövid kabátjában, puha elejű ingével és piros nyakkendőjével, mint a gólya a békák között. Birta úrnak hívogattuk őt, egyszer azonban, egy szerdai napon, Birta elkésett az óráról. A rajztanár úr, egy öklömnyi német emberke, peckesen felemelkedett sarkaira, és keményen leszidta Birtát a későn való érkezés mián. Emlékszünk Birtára, milyen csodálkozva nézett a kis szöszke emberkére, és tulajdonképpen nevetett nagy szakállába.
Igen, hát ezen a délelőttön, amikor tízórai szünetkor a gimnáziumi épület mögé vonultunk egy cigarettli elszippantására, Birta, megtömködve selmeci pipáját, a dohányoszacskót kinyitotta előttünk, és kínált belőle.
– Szűz ám ez. Ma hozta otthonról a kocsisunk, bejövén a hetivásárra. A bátyám küldte.66
Megkóstoltuk, cigerettlit sodorván a vékonyra vágott dohányból, azonban emlékszem, igen erősnek találtuk. Valaki mondta:
– Jobb ennél a trafik.
Birta úr csodálkozott:
– Jobb-e? Majd megkérdem a bátyámtól. Vele ebédelek ma együtt a fogadóban, mert ő is bejött a kocsival.
Erről a bátyjáról sokat beszélt mindig Birta úr, de senki sem tudott többet felőle, mint hogy be szokott jönni a hetivásárra. De Birta úr mindig nagy tisztelettel emlegette, és így némileg mi is tartottunk felőle. Ott állt Birta úr, öklét rendes szokása szerint szűk nadrágja zsebébe mélyesztve, agyara közt selmeci pipáját tartva, és a kurta szárú csizmája orrára pislogott. A hátát a falnak vetette, és nemigen törődött velünk, akik iskolai dolgokról, nehéz stúdiumokról és szigorú tanárokról fecsegtünk. A nagy, nyurga ember bozontos szakállával, kiviaszkolt bajuszával és fekete süvegében úgy nézett ki, mintha nem is közibénk tartozott volna. Elmélázgatott, és nyújtózkodott, kivervén tenyerébe pipáját, amikor csengetett a pedellus, ami azt jelentette, hogy az óraközi szünetnek vége.
Azon a szerdai délelőttön, amikor a szűzdohánnyal megkínált bennünket, sokkal beszédesebb volt, és figyelmesen hallgatott.
Egyszerre meg is szólalt:
– A télen elmegyek haza – mondta. – Ezt akarja a bátyám. Meg a falu is.
– El-e? – kérdeztük.
– El bizony – szólt Birta úr, és némileg mintha elszomorodott volna. – Kellek haza. A gazdaság széjjelmegy, ha nem vigyáznak rá. Az apámnak nincsen ideje, a bátyámnak se.
– Téns úr lesz Birtából – mondta egy fiú, és nagyot nevetett.
Birta felnézett, s a pipáját szívogatta. Halkan mondta:
– Az a, téns úr… És ha maguk akarják, hát hívhatnak úgy már most is – tette hozzá szomorkásan a téns úr, mert ettől az órától ez lett a neve.
A téns úr különben, amint sejteni lehet, szelíd ember volt, aki úgy megijedt, amikor az első napon hallotta perorálni a tanár urakat a katedráról, és megkapta az első szekundát, hogy ijedtsége nem múlott el soha. Tulajdonképp igen kényelmetlenül érezte magát az iskolában, és nagyon sietett haza délben és délután a Szentvérközbe, ahol özvegy Króminé asszonynál lakott, aki, tisztelettel legyen mondva, szülésznői mesterséget folytatott.67
Azt beszélik, hogy Birta Pál, amikor az első szekundákat megszerezte, a tudós asszony biztatására járkálni kezdett a kis nádas ház gyepes, eperfás udvarán, és könyvéből hangosan olvasott. A szekundák azonban ezután sem kímélték Birta Pált – hát aztán inkább nem járkált a gyepes udvaron, az eperfák alatt, hanem beült a tornácba, és onnan ügyelte a világot. Króminé asszony a konyhában mosogatott, és onnan darált, mert jó asszony volt, aki megszokta a nyugodt, szelíd viselkedést foglalkozásában, csak csendesen darált.
– Ej, ej, Birta fiam, mi lesz magából? Mit mond a falu, ha hazaviszi ismét a szekundákat? Abban a faluban jártam egyszer én is, amikor az ottani „asszonyság” beteg volt, és engem hívtak a szegény Bacsónéhoz …
– Jó asszony volt a nemzetes asszony – kottyant belé Birta.
– Jó bizony – folytatta a konyhából Króminé – nagyon jó asszony. A láz elpusztította szegényt. Aztán mikor már az utolsókat sóhajtotta, akkor odahívta az urát az ágyához, és mondta neki, hogy: „János, ápold az árvámat, vigyázz reá, neveld fel…” És kérte, hogy venné karjaiba az ember a vörös kis porontyot. Megvan-e még vajon…
– Fiú volt-e, vagy lány? – kérdezte Birta úr.
– Lány, lány, a legutolsó gyerek, már hat volt akkor rajta kívül.
– Megvan – mondta Birta úr, kinyújtva lábait a tornácon. – Borisnak hívják.
Így beszélgettek, amikor a kapun lelkendezve futott be egy asszony. Az özvegy már kapta a kendőjét és a kosarát. Szóhoz sem hagyta jutni az asszonyt.
– Megyek már, megyek – szólt, bezárván a konyhát, és a kulcsot Birta úr kezébe nyomta. – Fiam, ha elmenne, hát dugja az eresz alá, ahová mutattam. A Jucira pedig ügyeljen, fiam. Én csak ide megyek a szomszédba, az albíróéknál várnak valakire. Szeretném, ha fiú lenne, mert az albíró nagy keresztelőt csapna.
Az özvegy sebesen elment kosarával, Birta úr pedig ottmaradt a tornácon, és vigyázott Jucira.
Ez a Juci egy hatesztendős, szöszke fruska volt, és ott ült a száraz babon, hántogatván a hüvelyekből a tarka szemeket egy nagy szakajtóba. Erre a Jucira vigyázott Birta úr mindig, ha az özvegy távol volt. A vigyázást pedig úgy kellett érteni, hogy a nagy Birta leült a száraz babcsomóra, Juci mellé, és együtt hántotta vele a paszulyt. Juci – csinos, filigrán arcocskája volt, mint egy babának, nagy, kék szemét hosszú szempilla árnyékolta – igen jól elmulatgatott Birta úrral. A paszulyszemeket68 a fiú gallérjába eregette, ami igen mulatságos volt, mert Birta urat csiklandozta. A fiú ellenben különböző meséket mondott el, amiket otthon a búbos kemence mellett hallott az öregektől, inges korában. Úgy különösen sokat tudott a francia császárról és repülő, nagy golyóbisokról, amik közül egyik majd hogy le nem szakította Tabi Tahi Szilveszter fejét. Alig volt ideje elkapni előle a csákóját. Nemkülönben tudta azt is Birta úr utánozni, hogyan visítanak a kismalacok, és a kecske hogy mekeg. Továbbá négykézlábra állva bemutatta, hogyan szalad a kutya, ha verést kapott, vagy ha a szolgáló az orrához ütögeti a tejesfazekat, amiből kilopta a tejet. Szép volt az is, amikor Birta úr felmászott az eperfára, és onnan leugrott. Juci tapsolt a tornácon. – Emígy hősködött Birta úr ama hölgy előtt, akire vigyáznia kellett volna mindaddig, amíg az özvegy hazajött.
Az özvegy éppoly sebesen érkezett, mint elindult. Először kivallatta Jucit is, Birta urat is afelől, hogy nem kereste-e senki. Majd nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett:
– Jaj, fiam, nem ütött be a plánum. Lány a kiscsibe. Az albíró úr úgy örült, hogy majd kiugrott a bőréből, de az a szegény asszony, bár elég nagy a láza, szégyelli magát nagyon, és folyton azt hangoztatta: „Édes Króminé asszony, ha tudná, mennyit imádkoztam, hogy csak fiú legyen.”
– Ej, ej – szólt közbe fejcsóválva Birta úr.
– Úgy bizony – folytatta Króminé. – Én hiába vigasztaltam, hogy a Jóisten rendelte azt úgy, meg kell nyugodni. De ő azt felelgette, hogy már tudja, nem szereti többé az ura. Erre én azt feleltem, hogy az albíró úr odakünn sétál az udvaron, és akkorákat kurjant örömében, hogy öröm hallani; mert a férfiak már csak olyanok, Birta fiam, hogy hiába kötik magukat a fiúhoz; ha lányt ad a Jóisten, akkor is majd szétszakadnak az örömtől, csak hogy keresztülesett már a dolgon az asszony.
– Persze, persze – mondta Birta úr, és billegette a fejét.
Króminé lerakta a kendőjét és a kosarát, és úgy folytatta:
– Csak a dajka nem tetszik nekem, akit fogadtak. Mondtam is mindjárt – de hát ilyenkor az emberek meg vannak bolondulva, és azt mondják, hogy „jó, jó, majd…”, de nem tesznek semmit.
Birta úr helyeslőleg bólingatott.
Juci a babot hántotta.
Mert az özvegy jelenlétében nem mert leugrani Birta úr az eperfáról.69
