ÖTÖDIK FEJEZET • Keserű emberek, keserű világ
ÖTÖDIK FEJEZET • Keserű emberek, keserű világ
Egész nap futott a kurta bricska a homokon. Mihály mereven nézte a vasdereseket. A téns úr a szemére húzta a kalapját, a ravasz Móric pedig sóhajtozott, és kotyogtatta a kulacsot. Nem beszéltek annyit, mint egyébkor.
Szép október végi nap volt. A kukorica már száradt, és lándzsás, kemény levelek között beszélgetve bujdosott a homoki szél. Sárga, csendes volt körül a táj. A homok sem szállt oly aranyosan nyomukban, mint máskor, júniusban. Az út szikkadt volt, és az útmenti jegenyéken fekete varjúk himbálództak. A távolban alacsony bokrok emelkedtek, messze egy lankás, kopasz dombon unatkozva ásított egy töredezett viskó errefelé. Elhagyott, szomorkás őszi táj, amin kiáltva repült keresztül a madár.
Falvakon hajtottak keresztül, ahol a kutyák rettenetesen ugattak, és a zsidó kocsmáros a lépcsőn állt, hátrafont kézzel. Mogorva parasztok ballagtak a házak mellett, és a düledező kerítések mögül elkényszeredett76 arcú asszonyok nézegettek ki. Öreges, piszkos gyerekek szaladtak a szekér után, és a kémények alig füstölögtek itt-ott. Pedig délfelé járt az idő. A ravasz Móric azt parancsolta Mihálynak, hogy csendesebben hajtson a falvakon keresztül. Nézegette a házakat, és rákiáltott az emberekre:
– János bácsi, adjon isten!
A parasztok visszaköszöntek. De nemigen törődtek egyébként a nemzetes úrral.
De egy faluban, egy igen-igen rongyos, szomorú faluban, nem messze Tardtól, úgy délután felé, mikor a rövid bricska beért a falu végére, mindjárt jött egy sárga kis paraszt, aki odafurakodott a szekér mellé, és erősen köszöngetett. Mihály megállította a lovakat. A ravasz Móric parolázott a paraszttal:
– Hogy vagyunk, koma? – kérdezte Móric, és kiemelte a kulacsot a kocsiderékból.
A sárga kis paraszt kelletlenül vette a kulacsot, és Istent említve a szájához emelte. Aztán megtörülte a száját az ingujjába.
– Nem rossz bor – mondta, hogy csak éppen szóljon valamit.
– Persze, persze – felelt Móric bácsi. – Nem rossz, de ti mégis pálinkát isztok.
A kis paraszt rámeresztette a szemét Móricra.
– Pálinkát? Pálinkát? – ismételgette, mintha nem hallotta volna elég jól.
Aztán kifakadva tette hozzá: – Uram, azt is csak vasárnapon.
– Hát szegények vagytok? – kérdezte Móric bácsi.
– A nemzetes úr kérdi? – mormogta a paraszt. – Hisz csak tudja.
A ravasz Móric pislogott vizes, apró szemével, és titkolódzva mondta:
– No, nem baj az, Ferenc gazdám, nem sokáig tart már.
A paraszt legyintett a kezével, és nagyot fohászkodott:
– Mindig így lesz már. Nagy a porció. Negyven pengőt fizetek, kérem alásan, és otthon nincs meleg étel. Az asszony azt beszéli, hogy szolgálni megy az urasághoz. Az ördög vigye el azt az asszonyt.
A ravasz Móric pislogott:
– Ferenc gazda! Hány lánc földje volt az apádnak, amikor meghalt?
– Húsz, kérem, húsz.
A ravasz Móric a könyökével oldalba lökdöste a téns urat, hogy figyeljen. A téns úr azonban csak a kalapja karimája alól nézegetett ki.
– Hát neked mennyi van most?77
– Egy se, nemzetes uram, egy se! – kiabált a kis paraszt elkeseredve. – Verje meg az isten azt a Rochlitz Wolfot. Az ül most a szegénységembe.
A ravasz Móric parolázott a kis paraszttal.
– Majd minden jobban lesz – szólt titkolódzva, és a fülébe súgott az embernek. Az biccentett a fejével.
Megindultak.
Hogy beljebb értek a faluba, az mindig szomorúbb és piszkosabb lőn. Itt-ott egy-két üres, vadfüves telken gyerekek játszottak. Kopaszodó akácfák nyújtogatták sovány karjukat az ég felé. Az úton nagy csilingeléssel jött velük szembe egy négylovas hintó. Kenderhám volt ugyan a parasztlovacskákon, de a vén kocsis zsinóros dolmányt viselt. A nagy, kasornya hintó bőrfüggönye alól egy kis száraz, ferde vállú zsidó nézegetett ki. A parasztok lekapdosták a kalapjukat, és a szemüket a földre szegezték.
– Ez az uraság – mondta a ravasz Móric –, a Rochlitz Wolf.
Az öreges, száraz kis ember bőrzekét viselt és térdig érő, sárga kamáslit a lábán. A kezében pedig agarászostort tartott. A fején fekete szőrsipka volt, és éles, szúrós szemével az alól nézegetett ki. Kellemetlen, rikácsoló hangon kiáltott rá Móric úrra:
– Hová megy, barátom?
A ravasz Móric valami gorombaságot nyelt el, de aztán felelt:
– A fiunkat viszem haza a gimnáziumból.
– Na, jól van – mondta Rochlitz Wolf, és a tenyerével integetett Móricnak. A ravasz Móric úr káromkodott magában. Fújt, és többé rá sem nézett a rongyos falu parasztjaira, akik erősen kiabálták felé az adj’istent a házak mellől.
Az „Itató”-ig nem is szólt egy szót se Móric. Mihály hátrafordult, mikor a kanyargó út mentén feltűnt a csárda sárga fala. A ravasz Móric be sem várva Mihály kérdését, szólt:
– Meg, meg. Persze hogy meg. Az ember megpukkad, amilyen szemtelen ez a zsidó.
Tüzelt Móric úr, és néhányszor dühösen kérdezte a téns úrtól:
– Láttad? Láttad?
A téns úr bicegtetett a fejével.
A csárda leveles hajlékában miután néhány pohár bort felhörpintett a ravasz Móric, megindult belőle a szó.
– Az a Rochlitz Wolf tíz év előtt még a lóbőrt húzta. Aztán azt csinálta,78 hogy kibérelte a Szentitczey birtokot. Learatta, behordatta a termést a magtárakba, aztán felgyújtotta az egész tanyát. Az ásszekuránc-vigécek mind a zsebében voltak, a pesti intézet úgy fizetett neki, mint a köles.
Azóta gazdag ember, és kölcsönad parasztnak, úrnak egyformán. Ezek a faluk itt körül mind – a ravasz Móric úr ujjain számolt – Papócz, Szereda, Pereg, Süd, Kürth és Kosztolány, az ő zsebében vannak. A földesurak – te, kölyök – a dzsentrik örülnek, ha Rochlitz Wolffal kezet szoríthatnak. Disznóság. Disznóság – kiabált kivörösödve a ravasz Móric. – Hanem nem sokáig lesz az így…
Hirtelen elhallgatott és körülnézett. A zsidó kocsmáros álmosan üldögélt a söntésben. A vasderesek az udvaron jóízűen ropogtatták a zabot. A ravasz Móric felemelte mutatóujját, és mint az orákulum, szólt halkan:
– Mert a vármegyét megette a dzsentri, a dzsentrit megette a zsidó, most már a parasztot is megenné. De nem sokkal igazságosabb-e, hogy a paraszt egye meg őket?
Alkonyodott, és a jegenyék rézsútos, hosszú hidakat vetettek az útra. Mihály minden hívás nélkül előállott a bricskával. A ravasz Móric bácsi döngette az asztalt, és kiabált:
– Hé, zsidóóóó!
A kocsmáros megmozdult a söntésben, és kedvetlenül jött ki.
– Czálen – mondta Móric úr, és horgolt erszényét előkereste a mellényéből.
Felültek a bricskára, de alighogy megindultak, a ravasz Móric elkezdett kiabálni:
– Hej, te kötni való gazember, hát leittad magad? Hát erre megyünk Tardra?
A hallgatag Mihály vállat vont, és megfordította a rudat. Alig mentek azonban egy kis darabon, a ravasz Móric bácsi lelógatta a fejét, és horkolni kezdett a kocsiülésen. Mihály erre ismét visszafordította a lovakat, és kocogva mentek a régi nyomon Tard felé.
Lassan leszállt az este. Tüzek tünedeztek fel a messzeségben, a rónán, a varjak károgva szálltak a mezőkről. A szürkülő levegőben remegtek a fák levelei. A homályban kis fehér zsúpos házak tünedeztek fel. Majd egy kis nyurga torony, ami feketéllett a varjak sokaságától. Tehenek bőgése, kutyák ugatása hallatszott. A göröngyös úton nagyokat zökkent a bricska. A horkoló Móric úr olyan veszedelmesen ingadozott az ülésben, hogy csuda, hogy le nem esett. Nyilván megszokta már ezt a dolgot.79
Az első házakhoz értek. Egy ember jött szembe – peckes kis magyar ruhás alak, aki görbe botjával piszkálta a rögöket. És beszélgetett magában. Nyilván a rögökhöz. A lovak majd elgázolták. Mihály rákiáltott:
– Rektrm!
Az ember felemelte ősz fejét, és krákogott. A szeges, görbe botot a lovak elé tartotta:
– Hohó, megállj. A téns urat hozod? – kiáltott recsegő hangon.
Mihály nem felelt. A kocsi megállt, hát a ravasz Móric felébredt:
– No, mi az?! – kiabált.
– Én vagyok, Muzsonyai – szólalt meg ismét a recsegő hang. – Maguk elé jöttem.
– Üljön fel, rektor – szólt a ravasz Móric.
A rektor úr a sárhányóra kapaszkodott. A téns urat nézte, de a téns úr mogorván gunnyasztott.
– Hát? – mondta a rektor.
A ravasz Móric dühösen kiabált:
– Mit hát? Üljön fel, a rézangyalát!
A rektor tempósan helyezkedett el Mihály mellett. Csak magában dörmögte:
– Talán nem is tudják, hogy a téns úr tiszteletére az öreg nemzetes úr Kacskónéval olyan vacsorát főzetett, hogy – na.
A kutyák ugattak a kapuk alatt. Az emberek pipázva álldogáltak a házak mellett. Néhol nagy tűz égett a konyhán, és a nyitott ajtón át fényes kévék vetődtek a homályos udvarra. Egy boltajtó csilingelt. Muzsonyai dirigálta Mihályt:
– Sebesebben, jóember, sebesebben. Elég a malac, ha késünk.
Nyirkos, fekete estéből egy lapos tetejű, zsindelyes ház bontakozott ki a falu közepén. Kőoszlopok tartották a kaput, és apró, zsalugáteres ablakok aludtak a ház elején. A bricska befordult a kapun, és megállt az udvaron. A rektor fürgén leugrott, és előrement. A téns úr és a ravasz Móric nyomon követték. A gerendás, homályos szobában az öreg Birta ült nagy, bőrös székben. Odajárult hozzá a téns úr, és a vénember hatalmas barackot nyomott a fejére csontos öklével:
– Kicsaptak, he? – kérdezte a vénember, aki hosszú, szürke hajában fésűt viselt, és varkocsba fonta kétoldalt a fürtöket, mint a tatárok.
– Ki – felelt a téns úr.
– Nem baj – szólt a nemzetes, és hosszú szakállát simogatta széjjel. Az ajtón belesett egy piros fejkendős menyecske.80
– Kacskónéval főzettem ma – szólt az öreg, és a hosszú, terített asztalra mutatott.
A ravasz Móric csettingetett a nyelvével.
A rektor a zöld boroskancsót kezelte. Töltött a poharakba, és az egyiket magasra emelve, dikciózni kezdett:
– Valamint Árpád apánk…
A vén Birta neheztelőleg vágott közbe:
– Mondtam már sokszor, hogy nekünk Béla király adta az armálisunkat. Maradjon a dikció későbbre, rektor uram. Küldjön a tiszteletesért meg a vendégekért, lehet már jönni.
Muzsonyai kihörpintette a poharat:
– Igaz biz az, nemzetes uram.
(1900)81
