NEGYEDIK FEJEZET • Juci felnő
NEGYEDIK FEJEZET • Juci felnő
Abban az esztendőben… Ej, nem is tudom, melyikben. Csak egy szép októberi délutánra emlékszünk, egy szerdai délutánra, amikor a téns úr hazament az iskolából, és benyitva az özvegy házának kapuján, az udvaron egy szépséges szép liliomszálra bukkant. A liliomszál verbénatöveket dugdosott cserépbe, és a föld felé hajolván, kicsi cipellője felett vakító fehérségű harisnya látszott.
A téns úr – aki még ilyent nem látott az életben – megpödörte a bajuszát, és köhintett.
A meghajlott liliomszál kiegyenesedett. Megfordult.
– Maga az, Juci… Ej, lám, úgy hátulról azt gondoltam, hogy valami más.
A leány mosolygott.
– Ej, haj, Birta úr, maga furcsa ember – felelt Juci szórakozottan, és piros ajkát összecsücsörítette.
Birta úr bement a szobájába – az özvegy foglalkozott valamerre valahol – lerakta a könyveit, aztán egészen megzavarodva jött ki a tornácra.
Juci ismét meghajolt, dugdosván a verbénatőket cserépbe, Birta úr nézte szótlan. Aztán megpödörte a bajuszát, és oldalvást somfordált, hogy ismét a leány háta mögé kerülhessék, ahol azok a vakító fehérségű, gyönyörű harisnyák látszanak. Hanem Juci hirtelen felegyenesedett, és kék szemével haragosan nézett a téns úrra.
– Mit akar? – kérdezte.
A téns úr megzavarodottan dugta az ökleit szűk nadrágjába.
– Semmit, semmit. Csak mondani szeretnék valamit.
– Mit? – szólt Juci, és megdobta a téns urat egy száraz virágszirommal. A téns úr Jucit nézte, és mindinkább megzavarodott. Ej, hisz tegnap is látta ezt a leányt. Tegnapelőtt is, meg már nyolc éve mindig látja. Mi történt ezzel a leánnyal? Egyszerre láthatatlan rózsák fakadtak az73 arcán, és némileg borzas hamvasbarna hajára odatűzött a napsugár, mintha pufók angyalok hemperegnének abban a fényes aranycsíkban, amit az alkonyodó nap vetett a ház falára.
– Csak azt akarom mondani – szólt a téns úr – hogy… semmit. Hogy van? – És visszadobta a száraz virágszirmot Pál úr.
Azon az éjjelen nemigen aludt a téns úr. Egyszer az angyalokat látta, akik kövérkés testükkel az aranyos csíkban hemperegnek a ház falán, majd meg vakító fehérség borult a szemére. Fehér idomos lábak lépkedtek mellén keresztül, és azt mondták neki, hogy „téns úr, téns úr, maga nem látja meg a bimbót, ami ezen az udvaron fakadt egy színes hajnalon”.
Mert Juci megnőtt.
Ki vette észre? A téns úr bizonyára nem. Iskolába járt Juci. A téns úr eleinte segédkezett neki a betűk megismerésénél, de egyszer, igaz, hogy nagyon régen volt, akadt egy betű, amit a téns úr sem ismert meg hirtelen. Ez volt a nagy X. A Jóisten tudná, hogy jött ez, hogy a téns úr semmiképpen sem ismert rá a nagy X-re. Juci akkor hétéves volt, de másnapra megtanulta a tanítótól, hogy hívják azt a betűt, és a téns urat azóta rettenetesen kinevette a pajkos hölgy.
A nagy Birta Pál mogorván tűrte a kis Juci csipkelődését, és akkor elhatározta, hogy nem törődik többé a kis hölggyel, akinek kedvéért egyszer leugrált az eperfáról. Úgy is tőn. Repültek az évek. A téns úr sokáig ült a hátulsó padsorban, majd más terembe vándorolt, és ugyancsak elfoglalta a leghátulsó padsort: úszván egyik osztályból a másikba. Juci az iskolába járt. Ő bizonnyal szorgalmasabb volt, mint a téns úr, mert a vizsgákon mindig ő szavalta el a legszebb verset a prépost úr előtt. Az özvegy az ilyen vizsgák után boldogan emlegette Birta Pálnak a Juci nagy sikereit, és sóhajtva tette hozzá:
– Lássa, fiam, maga is lehetne jó tanuló.
A téns úr nagy haragra lobbant ilyenkor, és mondta az özvegynek, hogy ha ezt hiszi, hogy a gimnáziumban is olyan dolgokat tanulnak, mint az ő leánya, akkor nagyon téved. Általában nem szeretett Juciról hallani a nagy X-szel történt eset óta.
Futottak az évek. Sebesen, sebesen. Istenem, alighogy gondolkozni tud az ember – már elmúlt megint egy esztendő.
Juci felnőtt.
És azon a szerdai délutánon, mikor a kis kövér angyalok hemperegtek a ház falán, a téns úr is észrevette azt.74
A kis angyalok még sokszor hemperegtek a napsugárban, hanem a téns úr végképp megzavarodott. Eleinte az étvágya romlott el. Majd kocsmázni kezdett. (A téns úr húszéves volt.) Ebből az időből nagyszerűen emlékszünk rá. Sokszor volt részeg, és ilyenkor garázdálkodott a kocsmákban.
Tobai, a pedellus, akit a ligetalji Makkvár kocsmárosa a garázda diák megfékezésére előhívott – rettenetesen kikapott a téns úrtól. Nagy öklei voltak a téns úrnak, és nemkülönben kendezte az embereket, ha bort ivott, mint a ravasz Móric.
A megvert Tobai panaszt tett az igazgató úrnál. A tanárok összegyűltek, és a kis rajztanár méltatlankodott különösen a garázda Birta Pál felett. A dolog vége az lett, hogy a téns urat kicsapták a gimnáziumból.
Mert Juci felnőtt.
Tulajdonképpen itt kellett volna kezdeni. Amikor a ravasz Móric bátya előjött a rövid bricskával, egy hideg ősszel.
A ravasz Móric bátya igen haragudott a tanárokra az eset mián, és meg is mondta az igazgatónak, hogy a legnagyobb komiszság volt az életében, amiről hallott. Hogy egy nemesember fiát kicsapják azért az iskolából, mert egy kis bort ivott. Azonban hozzátette, hogy a télen úgyis hazavitték volna a fiút, mert eleget tanult már. Hát ne örüljenek olyan nagyon a professzor urak. Úgy is hazavitték volna a téns urat, ha ki sem csapják.
Csak az özvegynél volt nagy szomorúság. Az asszonyság nagyon sírt a dolog felett, és nem tudott hová lenni a bánattól. Juci nemigen szólt, de látszott, hogy neki éppen úgy imponál a téns úr jelenlegi tette, mint az, amikor leugrott az eperfáról. Mert a kisleányok már csak ilyenek. Rokonszenveznek a szegény kicsapott diákkal. Sőt adott egy szálat a hajából a téns úrnak.
– Tartsa meg emlékül – szólt a kis Juci, és kiszaladt a szobából, mert könnyek homályosították el a szemét. Bival Mihály ismét felrakta a tulipántos ládát, ami jelentékenyen könnyebb volt most, mint mikor hozta a téns úr szeptemberben. Ugyanis a téns úr eladogatta a szép zsinóros nadrágokat és prémes bekecseket a kocsmázás mián.
Aztán felültek a bricskára. Az özvegy sírt az udvaron. Mihály a vasdereseket indította. A téns úr még visszanézett. Mintha a rozmaringos ablak mögött mozdult volna a csipkefüggöny egy kissé.75
A gimnázium mellett hajtottak el. Mi, diákok, éppen az udvaron álldogáltunk. Hej, micsoda vivát volt az, amit a téns úr kapott.
– Vivát, téns úr, vivát! – kiabáltunk.
A téns úr komoran húzta be a fejét a nyakába, de a ravasz Móric bácsi megkapta a Mihály vállát.
– Megállni, megállni! – kiabált. – Sohasem láttam az életemben ilyent. (Ő többnyire sohasem látott semmit az életében.)
Egy nagy kulacsot emelt ki a kocsiderékból, és szállt volna lefelé. Nyilván bennünket akart megkínálni. De jött a Sziporka rajztanár úr, aki bezavart bennünket az udvarról a tanterembe. A ravasz Móric mérgesen kiabált rá a tanár úrra:
– Az úr is jobban tenné, ha a kutyájának parancsolna, mint ezeknek a derék fiúknak. Sohasem láttam ilyent! – tette hozzá mély megbotránkozással a ravasz Móric.
A rajztanár úr majd megpukkadt.
Mihály megindította a vasdereseket, a rudat Tard felé fordítván.
Mert Juci felnőtt.
Mindez azért történt.
