1
1
Amikor az emlékeim között kutatok, amelyek az én öreg és elmés barátomra, Zathureczkyre vonatkoznak, gyakran úgy tűnik fel nekem, hogy ez a Zathureczky tulajdonképpen senki más, mint az a nemes spanyol lovag, akinek viselt dolgaiban gyermekkorunkban oly sokat gyönyörködtünk, a híres Don Quijote de la Mancha.
A gyermekkori emlékekkel éppen úgy vagyunk, mint a gyermekkori olvasmányainkkal. Az idő elfut a gyermekkori hősök, arcok, tárgyak felett, behamuzza őket, a nagy kontúrok eltűnnek, és csupán egyes apró részek maradnak ki a homok alól. Itt egy sarkantyú, amott egy kardnak a hegye, máshol csak egy mentegomb – a vitézből, aki e holmikat valamikor viselte, egyéb semmi nem maradt. Az idő vastag porréteggel borította be. A gyermekkorunkból inkább emlékezünk egy sánta szarkára, amely az iskola melletti szabó műhelyében ugrándozott, mint tanítónk minden üdvös oktatására.
A Zathureczky sok mindenféle csodabogara között gyakran legjobban arra emlékezem, hogy dicsekvései közé tartozott annak a pörnek az emlegetése, amelyet még a nagyapja is folytatott. Ez a pör a lengyel koronáért volt. Tudja Isten, hány száz esztendeig pöröltek a Zathureczkyek a lengyel koronáért. (Utóvégre nem pörösködhettek egyébért, valamiért meg csak kellett pörösködni!)
Zathureczky – szürke hajú, macskabajuszú, sárga szemű ember volt – a fehérasztalnál néha mélabúsan jegyezte meg:
– Az apám nem tékozolt el semmit. Ugyanannyit hagyott rám, mint amennyit ő örökölt: a lengyel koronát.
Telt-múlt az idő, és Zathureczkynak még mindig nem volt egyebe a lengyel koronánál. Az igaz, hogy az megvolt épen, abból egy gyémántszeg sem hiányzott. Zathureczky néha még azt is elmondta, hogy milyen a korona alakja, micsoda szentek, felírások, jelek vannak rajta. A korona karimájába pedig ószláv nyelven ez a mondás van vésve: „Hidegvér,430 Szaniszló!” A Zathureczkyak, ha valami nagy bajba jutottak, mindig csak a korona felírására gondoltak, s nyugalmuk nem hagyta el őket.
Lakott abban az időben a mi vármegyénkben egy Révi nevű földbirtokos, aki a nevezetességnek azt a módját választotta, hogy szörnyen goromba, csúnya szájú ember volt. Utóvégre nem lehet mindenki híres a dohányzacskójáról, mint például Gaál András. Az öreg Hornyáki János vén korában csupa hiúságból sántikált. Hogy elmondhassa az ismerőseinek azt a százesztendős célzást az asszonyokra, akik még meg is sántítják a férfiút, mikor már egyebet nem tehetnek vele. Híres, mindenki híres akar lenni valamiképpen, mert gyönge az ember. Nem csoda tehát, hogy Révi Kázmér se akart hátrább maradni. Goromba volt, mint a pokróc. Előtte nem volt tekintélye se embernek, se istennek. Még a főispánt is kendezte volna talán, ha a főispán szóba ereszkedett volna vele. Szinte vadászott a csúnyábbnál csúnyább kifejezésekre. Állandóan papirost, ceruzát hordott a zsebében, és ha valami nagy disznóságot hallott, azt nyomban feljegyezte, hogy el ne felejtse. Módos agglegény volt, a feje megkopaszodott, a szakáll benőtte az arcát, már szép se akart lenni. A buji házát mindenki elkerülte, mert féltek az öreg csúnya szájától. Révi uram ekkor azt csinálta, hogy az országúton fogdosta a vendégeket. Utóvégre valaki csak kellett, aki meghallgassa a durva mondásait. A cselédei már régen süketnek tettették magukat, ha az öreg csúnyáskodni kezdett. Révi úgy segített magán, hogy az ajtóra irkálta fel nagy krétavonásokkal azokat a trágárságokat, amiket hallott, amiket kigondolt. Még az éhes vándorló diákok is megszökdöstek a házától. A legtovább győzte egy pataki legátus. Az három napig hallgatta Révi Kázmért, evett, ivott, negyedik nap pedig, amikor az öreg teljesen elveszítette a flegmáját, ártatlan arccal megkérdezte:
– Mit is tetszett mondani a tekintetes úrnak?
Nagyothallott az istenadta, a legszebb mondások kárba vesztek; három napig hiába munkálkodott a házigazda.
Révi uram olyan dühbejött a legátus kérdésére, hogy puskát ragadott, és a diák csak gyors lábának köszönhette megmenekülését.
Még a bogykói kápsáló barátok is elkerülték a Révi házát, mert az öreg, hogy minden eshetőségre biztosítsa magát, latin nyelvű disznóságokat vagdosott a barát fejéhez. De tudott németül, franciául is, és nem sajnálta a fáradságot összeszedni húszféle nyelven némely kimondhatatlan szavaknak a kifejezését, amelyeket a lelkiismeretes szótárszerkesztők csak azért vesznek fel könyveikbe, hogy a kisdiákoknak legyen mit vörös plajbásszál aláhúzogatni.431
Ilyen ember volt Révi Kázmér. Típusa annak a faj keveredésnek, amely a paraszti és úri vérből keletkezik. Végzett fiskális volt, de a törvénykönyvből csak annyit tartott meg emlékezetében, amit már Werbőczi szerzett az asszonyi hűtlenségről. Elmúlott az egész élete azzal, hogy csúnya szavakat gyűjtött össze, végül már nem is tudott másféle nyelven beszélni, mint azon a nyelven, amelyet ő saját magának szerkesztett.
S ennek az embernek is imponált valaki. Volt valaki, akinek a jelenlétében elhallgatott, szelíd bárány lett az üvöltő farkasból, és hagyott magával mindent megcselekedni: ez az ember Zathureczky volt.
Zathureczky állatszelídítő lehetett volna a tudományával. Mivel juhászította meg az embergyűlölő vakondokot? Semmi egyébbel, mint azzal, hogy nem futott el a szája elől, hanem nevetve veregette meg a Révi uram hátát:
– Derék gyerek vagy, Kazimir, hogy az ég rogyjon rád. Kár, hogy kivész a fajtád. Pedig nemsokára dudát varrnak a bőrödből.
Révi Kázmér ilyenkor úgy mosolygott, mintha a legkedvesebbeket mondta volna neki Zathureczky. Aztán még nagyobb gorombaságon törte a fejét. Egyszer ebédnél csupán a maga személye számára teríttetett, mikor éppen vendégségben volt nála Zathureczky; majd mindenféle bogarakat eresztett az ágyába. Zathureczky nevetett a dolgon.
– Kedély dolgában még csak ember volnál, Kazimir – mondta jókedvűen –, most már csak az a kérdés, hogy az asszonyokkal hogy állunk?
– Sehogy, éppenséggel sehogy! – felelt Révi uram. – Tíz esztendő óta csak a régi Vasárnapi Újság divatképein látom az asszonyokat. Bajuszt meg szakállt pingálok nekik, hogy ott se lássam őket. Mert az asszony a legtisztátalanabb teremtménye az alkotónak.
S hosszasan indokolta álláspontját; Zathureczky nevetve bólingatott hozzá. Mikor már elmondta Révi Kázmér mindazt, amit egy asszonygyűlölő, csúnya szájú ember csak elmondhat a szegény asszonyokról, Zathureczky így szólt:
– Teljesen osztozom a nézeteidben, pajtáskám. Habár nem hiszem, hogy sokáig fogsz így gondolkozni. Sőt, egyáltalában sehogy se fogsz nemsokára gondolkozni.
– Nono – dünnyögte a borzember –, még van egy kis időcském.
– Lehet – felelt rejtélyesen Zathureczky –, két hónapod van. Két hónap alatt meg kell házasodnod.
– Megőrültél? – hördült fel Révi.
Zathureczky nyugodtan felelt:432
– Fogadtam, mégpedig nagy tétben. A lengyel koronában fogadtam, hogy két hónap alatt rendes embert csinálok belőled, s megházasítlak. Lehet, hogy őrültség volt a fogadás, de én most már nem retirálhatok.
Az embergyűlölő csak nevetni kezdett, hogy a könnyei kicsordultak. Mikor kinevette magát, így szólt:
– Tetszel nekem, Zathureczky. Hazárdjátékos voltál egész életedben. Egy lyukas garas ellen feltetted ősi vagyonodat.
